Az ember társas lény – avagy a Számkivetett című film pszichológus szemmel

Gyakran hallhatjuk azt a megállapítást, hogy az ember társas lény. A legtöbben bizonyára egyet is értünk azzal a ténnyel, hogy mi, emberek bizony nem szeretünk huzamosabb időt egyedül tölteni. Vajon honnan ered ez az elemi ösztön? Miért érzünk megkönnyebbülést akkor, amikor egy nehéz helyzetben megoszthatjuk gondolatainkat valakivel? Milyen következményekkel járhat a kirekesztés? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ, a Robert Zemeckis által rendezett nagy sikerű Számkivetett című film segítségével.

A történet, amit sokan csak a modern Robinson Crusoe-ként emlegetnek, Chuck Noland négy évét mutatja be egy lakatlan szigeten. A több mint kétórás filmben végigkísérhetjük azt a folyamatot, ahogy a főhős rádöbben a tényre, hogy teljesen egyedül van.

A várakozásainkkal ellentétben azonban nem a mindennapos küzdelem az életben maradásért az, amit a legnehezebb elviselni, hanem a magány.

Azonban még ebben az elkeserítő helyzetben is akad valaki, vagy inkább valami, ami enyhíti a férfi magányos életének nyomorúságait. Mégpedig egy fehér röplabda.

Egy fehér röplabda, akinek a személyében főhősünk megértő társra talál. Arcot fest neki és elnevezi Wilsonnak. Innentől kezdve válik Wilson Chuck legjobb, és valójában egyetlen barátjává a szigeten.

A történet elsőre furcsának tűnhet és valószínűleg sokan azt gondolják: „Én ugyan soha nem beszélgetnék egy röplabdával, ilyet csak bolondok tesznek.”  A mindennapi életben ezek a gondolatok talán megállnák a helyüket, azonban a tartós magány és a társas érintkezés hiánya sok mindenre rá tudja venni az embert. Ebben az állapotban a negatív érzelmek és a depresszió mellett akár még hallucinációk is kialakulhatnak. Hiszen az ember élete nagy részét közösségben tölti, ezért a szociabilitás, illetve a társas képességek rendszere az emberiség egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Honnan ered azonban ez az elemi késztetés a szociális interakciók iránt? Az antropológiai kutatások eredményei egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy

őseink alapvetően társas lények voltak.

A szociális intelligencia hipotézis (Humphrey, 1976) szerint a szociális környezetünk annyira komplex, instabil és bejósolhatatlan, hogy az alkalmazkodással szemben rettentő nagy az elvárás. Ennek következményeképp a szociális környezet az emberi faj esetében olyan szelekciós nyomásokat indukált, amelyek alapjaiban határozták meg a humán agy és intelligencia gyors ütemű fejlődését (Bereczkei, 2003, 2009). Azok az adaptív nehézségek tehát, amikkel őseinknek meg kellett küzdeniük, elsősorban társas természetűek voltak. Ilyen szociálisan adaptív probléma például a viselkedés összehangolása a társakkal, a saját hely megtalálása a társas hierarchiarendszerben, a hosszú távú kapcsolat iránti elköteleződés, a hatékony kommunikáció, a konfliktuskezelés (Kenrick, Maner & Norman, 2005). Ezek a szociálisan adaptív problémák aztán

olyan erős szelekciós nyomást gyakoroltak őseink agyának fejlődésére, hogy megjelentek azon pszichológiai mechanizmusok, amelyek a szociális környezethez való intenzív alkalmazkodást szolgálják.

Ennek a fejlődésnek az eredményeképp az ősember rájött arra, hogy együtt jobb. Hogy egy csoporthoz tartozni üdvös dolog. Hiszen elődeink egy csoport tagjaként olyan dolgokat tehettek meg, érhettek el, amikre egyedül nem lettek volna képesek. A közösség megkönnyítette a pártalálást és ezáltal a fennmaradáshoz szükséges reprodukció sikerét is elősegítette. Ezenkívül lehetővé tette a minőségibb élelemgyűjtést, vadászatot. Nem utolsósorban pedig a csoportos létforma egyfajta védelmi funkciót is jelentett. Bár manapság nincs feltétlen szükségünk egy csoportra ahhoz, hogy leugorjunk a boltba és megvegyük az ebédre valót, illetve az oda vezető utat is jó eséllyel biztonságban tesszük meg, mégis elemi igényünk van arra, hogy a vásárlás után együtt fogyasszuk el a megfőzött ételt, és közben megoszthassuk gondoltainkat és érzéseinket másokkal.

A társas interakciók iránti igény egyébként a Maslow-piramis harmadik szintjén található.

Ez a szint a szeretet és a valahová tartozás szükségletének szintje. Ugyanis mindenkinek szüksége van egy barátra, családra, közösségre, ahol megtapasztalhatja a szeretetet és a feltétel nélküli elfogadást. A Számkivetett című film főhőse pedig pont ezektől az elemi késztetésektől volt megfosztva, amikor a szigetre került. Nem csoda hát, ha végső kétségbeesésében egy labda személyében talált vigaszt. Chuck innentől kezdve tényleges beszélgetéseket folytat Wilsonnal. Természetesen Wilson válaszai csak a férfi fejében léteznek, tehát tulajdonképpen saját magával folytat eszmecserét, de ezeknek

a beszélgetéseknek köszönhetően sikerül fenntartania egy viszonylagos mentális stabilitást,

ami megvédi őt a teljes megzavarodástól. A film során őszinte szeretetet alakít ki Chuck Wilson iránt, nem csoda hát, hogy a férfi napokig gyászolja barátját, amikor az elsodródik az óceánban. A film végén pedig mi nézők a történettől meghatódva, talán könnyeinket morzsolgatva hátradőlünk és azt mondjuk: „Milyen szép kis történet, de hát ilyen velünk úgysem történhet!”

A szomorú hír azonban az, hogy sajnos történhet és történik is. No persze nem olyan értelemben, hogy egy lakatlan szigetre vetődünk egy repülőgép-szerencsétlenség következtében, hanem sokkal inkább úgy, hogy az okostelefonok és egyéb elektronikai kütyük mögé bújva elszeparáljuk magunkat a többi embertől, és így pont annak az alapvető evolúciós ténynek mondunk ellent, hogy az ember társas lény.

Hiszen valahol mélyen érezzük, hogy egyetlen chat-beszélgetés, Instagramozás vagy Facebook-üzenőfal görgetés sem érhet fel egy közösen eltöltött délutánnal vagy éppen egy közös mozizással. Sajnos hiába vagyunk képesek egy egész világot áthidalni és kapcsolatot tartani akárkivel, akárhonnan, akármikor, a kutatások mégis azt igazolják, hogy egyre magányosabbak vagyunk. Amíg pedig a Számkivetett főhőse egy lakatlan szigeten élte át a magány érzését, addig mi itt élünk egymás között és itt vagyunk egyre magányosabbak.