Az emberiség történelmét nézve gyakran találkozunk értelmetlennek tűnő kihívásokkal és versenyekkel. Vajon mi lehet ennek az oka? Hogyan alakulhat át az egyik legelemibb ösztönünk az evés versengéssé, és mi köze ennek a szépségideálhoz? Többek között ezekről a kérdésekről beszéltünk Forgács Attila gasztropszichológussal.
Mit gondol, mi az oka annak, hogy az embereket érdeklik az olyan hírek, amik nagy zabálásokról szólnak?
A mesében az evőverseny győztese megeszik száz gombócot. Miután megkérdezik, hogy milyen jutalomra van igénye, azt mondja, hogy még 100 gombócot szeretne, miközben a többiek szétpukkadnak. Ehhez az kell, hogy legyen egy hatalmas orális frusztráció, amit nem biztos, hogy mi élünk meg, hanem az emberiség. Az evolúció történetében a tél végére kiürülnek az étkészletek és teljesen természetes állapot az éhezés. Erre épülnek például az északi féltekei vallásos böjtök. Spirituális értelmet adnak annak, hogy a tél végén nincs mit enni. Napjainkban már tele van a kamra, a mélyhűtő, a bevásárlóközpont, meg el tudják hozni hajóval, repülővel, tehát már mások a körülmények, de ezek a tudattalan archaikus és kollektív ősfélelmek az előző generációkban egyértelműen megvannak, és tulajdonképpen mi ebben szocializálódtunk. Ez egy hatalmas nagy fricska a természetnek, az evolúciónak és az univerzumnak, hogy lám, ennyit tudunk enni.
Az ünnepi közös evéseknek is adhatunk hasonló értelmezést?
Farsangkor és karácsonykor is elszabadul a pokol, Krisztus születése valamiféle hatalmas nagy evés ünnepébe fordul át. Egyébként az ünnep, az eredeti ünnep, az a nagy evés. Az ünnepnek a története az, hogy amikor az ősünk elment vadászni, akkor igen nagy mennyiségű élelmiszerhez úgy jutott, ha elejtette a vadat. Ezért az ünnepi nagyevés mindig húsevés. Míg a nassolás, ami gyűjtögetési eredetű evés, az magányos. Egyedül megyünk, hopp ott van egy bogyó, és szépen csendben lekapjuk a karácsonyfáról. Tehát ünnep az, hogy nagyot lehet enni, mert sikerült a vadászat. Ha nagyot lehet enni, az maga az ünnep. Ez oda-vissza igaz. Az angolok a lakomát és az ünnepet ugyanazzal a szóval fejezik ki, ez a „feast”.
Hogyan lehetséges, hogy az evés, amely mint említette ünnep, és nem mellesleg a létfenntartásunk alapja, gyakran versennyé alakul át?
A Guinnes lexikon tele van mindenféle teljesen felesleges rekordokkal. Nem csak a gyorsevésben lehet evési versenyt szervezni. Ki csinálta a legnagyobb palacsintát? Ki főzte a legtöbb lecsót, hány ezer embernek és hány tonna paprikából és tojásból? Szerintem ez mind a bőség utópiából, a legeredendőbb vágyunkból ered: hatalmasat lehessen enni. Nem tehetjük meg, hogy mindig annyit együnk, amennyit csak akarunk, mert vannak fékek. Ellenben ezek a rituálék felszabadítják a gátakat és pontosan abból lesz erény, hogy valaki hány gombócot tud berakni a szájába egyszerre, hány cigarettát tud szívni egyszerre, mennyit tud lenyelni úgy, hogy nem pukkad szét és milyen gyorsan tud enni.
Úgy gondolja, hogy mindez egy elemi ösztönnek a kifejeződése?
Én azt gondolom, hogy egy ősi vágyálomról van szó. A civilizációtörténetnek ha van programja, akkor az a bőségvágy. Egyszer jóllakni. Ez egy nagyon masszív motiváció. Vegyük példának a paleolit kori ábrázoló művészetet, a kövér nőt, és sokkal később a barlangrajzokat. Az utóbbiak nagyjából 15-20, esetleg 30 ezer évesek, és mind a bőségvágyról szólnak. Ez is valamiféle varázslás, hiszen nem embereket ábrázol, hanem az elejtendő vadat, amit meg lehet idézni, hogy sikeresebb legyen a vadászat és nagyot lehessen enni.
Akkor ez nem a 21. századi ember hóbortja, hogy nagyot akar enni?
Nem, ez szerintem az ember és a civilizációtörténet programja. Egy gasztropszichológus nem tud másra gondolni. Próbáljunk meg mondani még egy paleolit kori, ilyen méretben elterjedt művészeti metaforát és szimbólumot! Nem igazán tudunk. Anélkül, hogy ezt túldimenzionálnánk, próbálom átolvasni a paleolit művészetre vonatkozó szakirodalmat, de sajnos szegényes, annyira keveset tudunk erről. Minden esetre amit tudunk az az, hogy ennek a nagyevés utópiának nagyon erős vetülete volt, amikor nem volt mit enni. Ez pedig nagyon szépen végigkövette a civilizációtörténetünket. A nagy technikai és életmódbeli változások, az eszközkészítéstől a gabonatermesztésen át a willendorfi vágyak kielégítését szolgálták.
Ha jól értem, akkor ez Ön szerint egy generációkon átívelő jelenség, ami nem független az egyén korai tapasztalataitól?
Az egyedfejlődés felidézi az evolúciós történetet. A csecsemő mindent a szájába dug, ami csak a keze ügyébe kerül. Ezt a fejlődési szakaszt orálisnak nevezik. Pszichológiai evidencia, hogy a korai élmények meghatározóak akkor is, ha elmondhatatlanok. Az orális kor ugyanis egybeesik a preverbális korral, nincs még az élményeknek szavak általi kódolása. Az evésszabályozás egy jelentős része éppen ezért impulzív, tudattalan, nincs felette racionális kontroll. Tehát, miért ne tudnánk ontogenetikus fejlődési szálra illeszteni? A klasszikus freudizmus azt mondaná, hogy ez az orálisan fixált fogyasztói társadalom, ami mindent a fogyasztásra, tehát az evésre hegyez ki. Nyilván meg lehet nézni az elmúlt években, hogy milyen morális frusztrációk értek bennünket, mert természetesen vannak ilyenek. Ellenben én szívesebben venném alapul a jungi elméletet, mert ha van archetípus, ez az. Már csak azért is, mert ha elfogadjuk azt, hogy a legrégebbi kövér nő ábrázolás 250-350 ezer éves, illetve ott van a 15 ezer éves Willendorfi vénusz is, az azt jelenti, hogy 350 ezer éven keresztül ez a fajta ábrázolás volt a művészet. Aztán a civilizációtörténetben történt még sok minden, a Mona Lisatól kezdve a Dávid szoborig, de az ábrázolások alapja a paleolit kori művészet. Így gasztropszichológusként mi mást is mondhatnék, minthogy ezzel kell foglalkoznia a pszichológiának, nem pedig az újkeletű és kérész életű jelenségekkel, hiszen a nagy- és gyorsevés utópiája az, ami nyomot hagyott ebben a fajban. Nincsen más üzenetünk ezekből az időkből, nincsenek írott emlékek, de tudtak csinálni szobrokat és a szobrok erről szólnak.
Tehát az evőversenyek mind egy ösztönnek a kifejeződései?
Az evés – a szaporodásvágy mellett – a legelemibb ösztön, ami a biológiai rétegen túl felruházódott különféle civilizációs és kulturális tapasztalatokkal. A paleolit kövér nőszobrok a gyakran éhező őseink vágyálmának kivetülése. Mint ahogy a terülj-terülj asztalkám, a mesék mézeskalács háza vagy a kolbászból font kerítése is a bőséges lakomázás utópiájának éppen ilyen kifejeződése. A fajunk jól összeismerkedett az éhínségek kínjaival. Lelkünkbe égett, hogy a krízisek éhínségekkel járnak, amit azok élnek túl, akik eleget tartalékoltak, amikor éppen volt mit enni. A fogyasztói társadalom elmúlt alig 60 éve biztosította először a civilizációtörténetben a tartós és tömeges bőséget. Ez a rövid idő nem volt elegendő a korábban jól bevált, zárt túlélési mechanizmusok megváltozásához. A kríziseket a mai napig hajlamosak vagyunk elenni. A fogyasztói társadalom 65%-a túleszi magát és túlsúlyos.
Milyen kutatás született ebben a témában?
Arra kértünk 2000 egyetemistát, hogy képzeljenek el egy hajótörést (válsághelyzetet) a Csendes-óceánon. Rangsoroljanak 15 eszközt fontosság szerint, mennyire szolgálnák a túlélésüket. A magyar diákok szerint a két legfontosabb dolog a mentőcsónakban: az élelmiszer és az ital. A krízisek kezelése elsődlegesen orális módon zajlik. Ezt bizonyítják a kétnapos ünnepeket megelőző pánikvásárlások, valamint az elhízás epidemiológiai mutatóinak világméretű emelkedése is.
Ezeket hívná evészavarnak?
A sportevészetből is egészen biztosan le lehetne írni valamilyen evészavart, például ha valaki tényleg ebből élne. A 19. századi vásárokon és cirkuszokban még pénzért mutogattak kövér embereket, mert annyira ritkaság volt. Talán egy ilyen megélhetési nagyzabálást lehetne annyira karikírozni, hogy körbeírja egy evészavar sziluettjét, de véleményem szerint ez inkább egy egyszeri, nem pedig egy állandósult dolog. Egy rituálé, amit még a szépirodalomban is leírnak. Ha végignézzük a szépirodalom történetét, tele van nagyevés szüzsékkel. Illetve ha az ember mindenből tud versenyt csinálni, akkor miért ne csinálna az oralitásból is? Ezt figurázza ki a Taxidermia című film is, ennek ad egy nagyon furcsa görbetükröt. A film átlép minden határt, ebből csinál versenyt. Ledönt minden tabut, a leglehetetlenebb asszociációkat nyomja az orrunk alá, mintegy az érzelmeinket a végletekig kifeszítve.
Miért ennyire központi kérdése az emberiségnek a nagyevés?
A nagy zabálás során egy nagyon fontos viszony alakul ki a világgal kapcsolatosan: az ember eszi meg a világot és nem pedig fordítva. Alapérvényű, hogy vagy megesznek minket vagy mi eszünk. A nagyevés az mindig összefügg valamiféle szaturnáliával, ünneppel, életigenléssel, ha evésversenyről van szó, ha másmilyen evésről. A pohárköszöntők, a toastok, mindig optimizmust fogalmaznak meg. Az evésnek mindig pozitív hozadéka van, nézzük csak meg a bélpoklos hősöket: Rabelais középkori nagyevő hőseitől Garfieldon és Asterixen át Micimackóig, aki ha bajban van, mézzel leöblíti és minden rendben lesz.
Az eddig elhangzottakkal összevetve, hogyan alakult az emberiség történelmével a szépségideál?
Még most is van olyan kultúra, ahol létezik kényszeretetés. A nőket verik és tömik, illetve ugyanúgy, mint a Jancsi és Juliskában, kalitkában tartják őket, hogy ne mozogjanak. Még szakemberek is vannak, akik etetik őket. Itt a nagy test az kimondottan vágyott. Még a II. világháború idejéből is találtam olyan amerikai hirdetéseket, ahol nem a fogyókúrát hirdetik, hanem, hogy milyen szép a gömbölyű nő. Amikor nincs mit enni, akkor nagyon gyorsan változik az ideál. A soványságkultusz mindig csak a relatív bőségnek a hozadéka.
