"Az önismeret szükséglet, és cél is" - interjú Rácz-Mészáros Ágnes tanácsadó szakpszichológussal

Nagy örömünkre szolgál, hogy bejelenthetjük: a Mindset Terápiás & Tanácsadó központ csapata új szakemberrel bővült Rácz-Mészáros Ágnes tanácsadó szakpszichológus, munkavállalási tanácsadó, life coach, általános- és családügyi mediátor személyében. Interjúnkban a pszichológiához vezető izgalmas útjáról, a tanácsadói munka kulisszatitkairól és az önismeret fontosságáról mesél nekünk.

Kezdjünk egy könnyű kérdéssel: Hogyan lettél pszichológus?  

Ez bonyolult, mert hát nem egyből ezen a területen kötöttem ki. Zenei pályára szántak, zongora volt a hangszerem. De hetedikes koromban mégis úgy döntöttem, hogy inkább gimnáziumban és nem konzervatóriumban folytatom, mert nem biztos, hogy napi több órát akarok a zongora előtt tölteni éveken át. 

Drámatagozatra szerettem volna menni, de az esélytelenek nyugalmával beírtam első helyre a József Attila Gimnázium ciszter osztályát, gondoltam oda úgysem fogok bekerülni. Hát mégis felvettek.

Aztán úgy voltam vele, hogy irodalommal szeretnék majd foglalkozni. A regényekből főleg a karakterek, és a személyiségfejlődések, elemzések érdekeltek, az érzelmek kifejezésének módjai az irodalmi alkotásokban. Közben elkezdtem otthon pszichológia könyveket is olvasni.

Anyukám munkapszichológus (többek között), és gyerekkoromban a munkapszichológiai laboratóriumban bár jókat játszottam az alkalmasságvizsgálatokhoz használt műszerekkel, ez az alkalmazott része nem vonzott a tudománynak. Inkább a személyiségpszichológia volt számomra az érdekes. Gimnázium utolsó évében jártam is pszichológia felvételi előkészítőre, de akkor, abban az évben nem vettek fel Debrecenbe.

Így elmentem az MTA Pszichológia Intézetébe, Farkas Évához, aki a Pszichológiai és Ergonómiai Asszisztensképzőt vezette. A felvételi tesztek alapján felvettek a képzésre. Anyukám azzal vigasztalt, hogy a “kulimunka” megtapasztalásával még mindig meggondolhatom magam. Fantasztikus tanárok tanítottak ott: Engländer Tibor, Münnich Iván, Barkóczi Ilona, hogy csak néhányat említsek. Ráadásul a Pénzügyminisztériumban éppen akkor kiválasztás volt, és dr. Farkas Éva engem ajánlott be dr. Várbíró Mártához, hogy segítsek a tesztek felvételében és kiértékelésében. Nagyon intenzív három nap volt, de meghatározó.

A kulimunka nem, hogy nem tántorított el, hanem inkább növelte a lelkesedésemet, így jelentkeztem újra a pszichológia szakra. Azonban közbejött egy külföldi munkalehetőség, kimehettem au-pairnek Oxfordba. Az angol nyelvtudásomon volt mit csiszolni, így mikor végeztem a vizsgáimmal, kiutaztam. Sajnos az út nem jól sült el, és a szóbeli felvételi másnapján tudtam csak hazarepülni, viszont az angol szóbeli nyelvvizsgát ezután a másfél hónap után már könnyedén letettem, és elkezdtem dolgozni. Vártam a következő felvételi időszakot, hogy harmadszorra is megpróbáljam a pszichológia szak felvételijét.

Az elkövetkező egy évet a felvételi vizsgákra való intenzív felkészülésnek szenteltem a munka mellett, mivel már nemcsak pszichológiára jelentkeztem, hanem összesen hat helyre adtam be a jelentkezésemet. Mind az öt helyre felvettek, kivéve az első helyre beírt pszichológia szakot, annak ellenére, hogy maximális pontszámot kaptam a szóbeli részre. Az írásbelim eredményét megfellebbeztem, de csak 2 pontot kaptam meg a reklamált 4-ből, így 1 ponttal csúsztam le. Gödöllőn kezdtem tanulni, munkavállalási tanácsadás szakon.

Nagyon megszerettem a tanácsadást, és mivel alkalmazott pszichológia tanszéken tanultunk, főleg szakpszichológusok keze alatt (dr. Szilágyi Klára, dr. Völgyesy Pál, stb.), pszichológiából volt szigorlatunk is, így azt gondoltam, ennyi pszichológia tanulás után megint megpróbálom. Az államvizsga után, két hét készüléssel a hátam mögött ismét elmentem Debrecenbe felvételizni, mondván három a magyar igazság. Másoddiplomás, levelező képzésre jelentkeztem, és hasonlóan a gimnáziumi felvételihez, az esélytelenek nyugalma töltött el. Igazán nem számoltam azzal, hogy felvesznek, mivel eljegyzett menyasszonyként készültünk az egyházi esküvőnkre, és aztán tervben voltak a gyerekek is, inkább csak dolgoztam volna ezek előtt az amúgyis fontos, és nem kis szervezéssel járó életesemények előtt.

A felvételi megírása után jót sétáltunk az állatkertben, nagyon szép napot töltöttünk ott a férjemmel (akkor még csak vőlegény), nem is gondoltam volna, hogy több ponttal a ponthatár felett megírt felvételimmel végül sikerül bejutnom a pszichológia szakra. Így esett, hogy ősszel elkezdtem Debrecenben tanulni, egy olyan élethelyzetben, amiben addig még nem voltam.

Közben összeházasodtunk, és már legnagyobb lányunk is úton volt. A Debrecenbe utazgatás meglehetősen megterhelő volt. Nehezen, de sikerült átjelentkeznem az ELTE-re, de ezt megelőzően még Tarsoly Emil professzor úrnál sikerült anatómiából, latinul teljesítenem a vizsgát Debrecenben, amire máig büszke vagyok.

Az ELTE-n csak nappali szakra tudtak átvenni, és emiatt GYES-en, pici gyerekkel végeztem a pszichológiát, ami tovább tartott az átlagosnál, hiszen közben megérkezett középső lányunk is. Ami talán kicsit könnyítette a helyzetet, az az volt, hogy mi is az Izabella utcában laktunk, szemben az PPK-val, lényegében a gyakorlaton ülve láttam, amikor a férjem a lányunk délutáni alvása után kinyitotta az ablakunkat, vagy hallottam, amikor megjöttek a vásárlásból, és a lányom nevetve rohant nyitni az apja előtt a kaput.

Van egy nagyon szép, párhuzamosan futó íve a tanulmányaidnak és a munkatapasztalataidnak. Nem hagy nyugton a kisördög, hogy vajon egy ilyen szép karrier (tekintve, hogy az első diplomád ehhez kapcsolódik) tervezhető-e? 

Azt nem említettem, hogy az első diplomámat is teljes állású munkaviszony mellett végeztem levelező tagozaton, mivel Oxfordból hazatérve, a munka és pénzkeresés ízét megszeretve már nem akartam visszaülni „csak” diákként az iskolapadba. A pszichológia diplomám megszerzése közben GYES-en voltam lényegében, de mint tanácsadó azért dolgoztam is, tréningeztem, kiválasztásokat vittem, egyéni vállalkozóként. Meg kellett tanulnom nagyon jól beosztani az időmet, fegyelmezettem összpontosítani a feladataimra, céljaimra.

Az anyai szerep számomra a feleség szerep után a legfontosabb, így leginkább alvásidőben tanultam, készültem a tréningekre, vagy interjúztattam a jelölteket telefonon. Az első diplomám során teljesített kurzusok közül sokat el tudtam ismertetni a pszichológia szakon, ami szintén megkönnyítette a követelmények teljesítését. Tervezés és szoros időbeosztás nélkül nem lehetett volna ennyi mindennek megfelelni. Nem mondom, hogy könnyű volt, főleg vizsgaidőszakban volt nehéz. Az egyetemen nem mondtam senkinek, hogy anya vagyok, dolgozom, azt meg pláne nem, hogy ki az édesanyám, mert az ELTE-n ráadásul több tanár is ismeri őt, mivel ő is ott végzett. Kivételezésről tehát szó sem lehetett, egyébként sem vártam volna el. Azon a szinten kellett teljesítenem, és azoknak a kritériumoknak kellett megfelelnem nekem is, mint minden más nappali szakos hallgatónak.

Szóval tervezni kellett, fontossági sorrendet kialakítani, és céltudatosan haladni.

Munkám során viszont az elméletet egyből a gyakorlatba tudtam ültetni, ami sokat segített a tréningezésben, tanácsadásban. Ennek az élményét igyekeztem átadni akkor is, amikor később megbízott oktatóként tanítottam pszichológia tárgyakat az emberi erőforrás tanácsadás szakon (régebben munkavállalási tanácsadó szak volt), ahol én is első diplomámat szereztem.

A bemutatkozódban prof. Szilágyi Klárától idézed, egyben szakmai irányelvedként írod, hogy a “a tanácsadó nem ad tanácsot”. Hogyan segít akkor a tanácsadó a problémával, vagy elakadással küzdő klienseknek? 

Az első interjú során igyekszem minél jobban megismerni a velem szemben ülő személyt. Ehhez az kell, hogy mint amikor egy regényt olvasok, teljesen beleéljem magam abba a világba, melyben a kliens él és mozog. Úgy ülök le, hogy magamat „hátra dobom”, kiürítek egy részt a belsőmben, hogy legyen helye az új impulzusoknak. Minél jobban tisztában vagyok magammal, annál jobban megy ez, és annál nagyobb teret tudok felszabadítani a munkához. Ezt önismereti munka nélkül nehéz lenne megcsinálni. Miután megértem és megérzem, hogy hol az elakadás, el tudom dönteni, hogy a kompetenciahatáromon belül tudok-e segíteni. Ha igen, akkor közösen megbeszéljük azt a célt, amin dolgozni fogunk, és azt is, hogy ez nagyjából hány alkalmat jelent majd.

Ezután a közösen megbeszélt tanácsadási fókuszt szem előtt tartva, a kliens erőforrásait feltérképezve, az ő megoldásait keressük. Alkalomról alkalomra mélyülünk el az adott problémában, de még mindig az ő érzelmei, gondolatvilága, döntési és belátási képessége függvényében. Hozott anyagból dolgozom, és csak annyit tudok mindenről, amit megosztanak velem.

Az ember a párhuzamokat, összefüggéseket sokszor nem képes meglátni, ezért jó, ha van egy megfelelő „távolságban” lévő, tárgyilagos személy, aki ezekre rá tud világítani, lényegében ezért keresik fel a pszichológust, és nem a barátnőt, közeli rokont az emberek.

Azt is fontos megélni a kliensnek, hogy teljesen elfogadom, befogadom őt és az érzéseit, gondolatait. Meg kell tehát azt az egyensúlyt teremtenem, hogy elfogadva, befogadva a másik személyt, mégis objektív távolságban tudjam tartani az esetet ahhoz, hogy hatékonyan dolgozhassak vele a problémáján, elakadásán. Kezdő tanácsadóként még nehéz volt számomra „kijönni” az esetekből, volt, hogy másnap is gondolkoztam rajta. Ezen segített a szupervízió és az intervízió.

A kliens életéért, döntéseiért én nem vállalhatok felelősséget, azt neki kell megtenni. Így nem is dönthetnék helyette, nem adhatok számára kész megoldásokat. Az én feladatom az összefüggéseket az életében megérteni, az erőforrásait előcsalogatni, miközben megtartó, bizalomteli légkört alakítok ki számára.

Támogatom az új megoldások kialakítását, és a változás felé megtett első lépéseknél is mögötte állok, és nagyon drukkolok. Mikor a lányaim tették meg első lépéseiket sem fogtam őket, mert nekik kellett megtapasztani ezt az élményt, milyen járni, elesni és felállni. Viszont ott voltam mögöttük, hogy ha kell, elkaphassam őket, és minden idegszálammal koncentráltam, hogy sikerüljön nekik! Ez az érzés újra és újra előjön, mikor a változás felé tett első lépéseket szakemberként kísérem.

Két nagy pszichológust említesz még a bemutatkozó írásodban, név szerint is: Alfred Adlert és Carl Rogers-t. Hogyan hatottak rád? Van más is, aki nagy hatást gyakorolt rád és a pályádra? Ki és hogyan? 

Munkavállalási tanácsadó szakon négy évig volt egyéni és csoportos tanácsadás gyakorlatunk. A kliensközpontú szemléletet tanították nekünk, ezt adták át főleg élményalapú gyakorlati órák során. Többek között a Rogers-i kommunikációs eszközöket kellett gyakorolnunk a tanárainkkal, egymáson, csoportban és páros helyzetekben. Az aktív hallgatás egy-egy vicces helyzetben nagyon is próbára tett minket, ahogyan a nyitott kérdéseket is sokat kellett gyakorolni, hogy minél kevesebbet gondolkozzunk kérdésfeltevés előtt. Leültünk egymással szemben, és az egész csoport előtt kellett tanácsadási helyzeteket megoldani, amit aztán aprólékosan kielemeztünk.

Nekem nehéz volt az, amit a Carl Rogersről készült videókon láthatunk, hogy türelmesen tartja a szüneteket, még ha azok kínosan hosszúak is tudnak lenni, és addig nem szólal meg, amíg a kliens nem kezd el beszélni. Én az ilyen kínosan hosszúra nyúlt pillanatokban gyorsan feltettem egy kérdést, vagy megköszörültem a torkom, ficeregtem a széken. Sokat dolgoztam az értő hallgatáson is. Később, az ELTE-n, tanácsadás gyakorlaton volt az a feladat, hogy vegyük fel magunkat tanácsadás közben. Nagyon tanulságos volt újra elemezni magamat a Gödöllőn tanult szempontok szerint, és azt is jó volt látni, hogy már jobban mennek a szünetek! Rogers tehát gyakorlati példaképem, és a szemlélete nagyon belém ivódott, hála dr. Szilágyi Klára tanácsadási óráinak.

Adler elméletéből nagyon keveset tanultunk az alapképzésen, és a szakképzésen sem ejtettünk róla túl sok szót, szemben Freuddal vagy Junggal. Viszont már alapképzésen is megtetszett a kompenzációval kapcsolatos elmélete, és a testvérsorban elfoglalt pozíció kifejtése is. A szakképzésen a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület által indított csoportos önismereti képzésen vettem részt, és ahogy egyre jobban megértettem az Adleri mélylélektani irányzatot annál jobban meg is szeretettem. Korszakalkotó volt kezdve azzal, hogy mindenkit (férfit és nőt egyaránt) egyenértékűnek kezelt, és ő volt az, aki a páciensét egy vele szemben lévő székre ültette le.

Jelenleg az individuálpszichológiai tanácsadó képzés elméleti részénél tartok, és mindig csodálkozom, hogy mennyi minden megfogalmazódott Adler részéről, amit később tanultam és munkám során tapasztaltam.

Ilyen az alaphipotézisei közül az, amit Rogerstől ismerünk inkább, hogy az ember az önmegvalósítás felé törekszik. A másik, hogy az ember társas lény, és a közösségérzés mennyire fontos számára, amit karriertanácsadás során is szem előtt tartunk, mikor álláskeresési tanácsadást végzünk. Ezen kívül Adler kiemeli, hogy az ember döntést hozó személy, aki felelős a tetteiért, de célszerűség is jellemzi, mely az én-ideáljában ölt testet. Ezzel dolgozom, amikor klienseimmel közösen feltárjuk az ok-okozati összefüggéseket, vagy amikor megfogalmazzuk a személyiségfejlődési és karrier célokat.

Az életstílus fogalma és megértése a kliens esetében szintén fontos a munkámban, lényegében ez köti össze a múltbéli tapasztalatokat a jövőbeli tervekkel, és ad választ a hogyan és miért kérdésére. Számos módszertani eszközt is ad az individuálpszichológiai képzés, így a sort sokáig folytathatnám, de annyi talán érezhető, hogy Adlert és munkásságát elméleti és gyakorlati szempontból is fontosnak és meghatározónak tartom a munkámban.

Aki még nagy hatást gyakorolt a személyiségemre, az identitásomra és a pályámra is az a keresztanyám volt, Csengery Judit. Nem volt vérszerinti rokonom, mikor 12 évesen saját kérésemre megkereszteltek, akkor vállalta a keresztanyaságot, anyukámmal való barátságára tekintettel. Lenyűgöző volt a műveltsége, stílusa, személyisége. Ő volt a felnőtt lelki bizalmasom kamaszkoromtól kezdve, mikor az ember már nem az anyukájával akarja megbeszélni a dolgait. Biztatott, és hitt abban, hogy előbb vagy utóbb pszichológus leszek, és úgy tudta hallgatni a problémáimat, elakadásaimat, ahogyan egy jó pszichológusnak azt kell: elfogadóan és ésszel, de mégsem barátnőként, megfelelő távolságból a hatékony megoldás érdekében. Na meg persze kávé és sütemény mellett.

Az ő kritikáit gondolkodás nélkül megfogadtam, és mint magasan képzett előadóművész értett a lélek dolgaihoz, számos híresség életét elemezte ki könyveiben, rádióműsoraiban.

Spirituálisan is nagy hatással volt rám: az általa írt és fordított Szent Filoména könyvek elmélyítették a hitemet, nagy hatást gyakoroltak rám. Szerettem vele misére járni, a vallással kapcsolatos gondolataimat átbeszélni.

A jazz műfaját is ő szerettette meg velem. Vasárnapi látogatásink során nem egyszer előfordult, hogy keresztapám leült a zongorájukhoz, és elképesztő virtuozitással jazz slágereket játszott, csak lestem a futamokat és akkordokat. Keresztanyám pedig lazán odatámaszkodott a hangszer szélére, és mosolyogva énekelte a különböző jazz dalokat tisztán, profin és könnyedén. Tátott szájjal bámultam a rögtönzött duettet. Jó volt együtt látni őket mindig, mint pár is mintát adtak számomra.

Példakép volt keresztanyám, és a mai napig hatással van az életemre, a céljaimra, az ízlésemre és az értékrendemre.              

Sokszor egy probléma nem “csak” egy probléma, hanem annál sokkal komplexebb dolog és szorosan összekapcsolódik az önismerettel. Egyetértesz ezzel? Az önismeret cél vagy eszköz? Esetleg járulék? Vagy szükséges rossz?

Az önismeret szükséglet, és cél is, ha emberekkel szeretne valaki dolgozni, bármilyen humán területen, de szükséges akkor is, ha szülők vagyunk. Folyamatosan lehet mélyíteni, és kell is, mert ez segíti a minél objektívebb munkát.

Ha nincsen önismereti munka, akkor lényegében nem is lehet elkülöníteni az enyémet a másikétól, és sötétben tapogatózó segítőként nagyon félre lehet vinni a tanácsadási folyamatot.

De a párkapcsolat, a gyerekek nevelése is könnyebb, ha feldolgozzuk a gyerekkori sérelmeinket, ha tisztában vagyunk a kötődési stílusunkkal, a hibáinkkal és erősségeinkkel, stb. Lényegében az érettségi kötelező tárgya kellene, hogy legyen az önismeret, mivel a pályaválasztásban is már nagy szerepet kap.