Bárcsak… – Mit bánunk meg legtöbbször életünk végén?

A nagyobb horderejű események után általában megállunk egy kis időre, és visszatekintünk az elmúlt hetek-hónapok eseményeire, összegzünk. Ez a reflektálás azonban kevésbé jellemző ránk a mindennapokban, amikor is inkább robotüzemmódban működünk. A sok tennivaló és a rohanás közepette érdemes időt szánnunk azokra a tevékenységekre is, melyek életünket valóban élni érdemessé és széppé teszik. Este a lefekvés előtt tegyük fel magunknak a kérdést: „Ha ma lett volna életem utolsó napja, mit csináltam volna másképp?” Cikkünkben olyan irányelveket mutatunk, amelyek segíthetnek abban, hogy megbánás nélkül éljük életünket.

Bronnie Ware ausztrál nővér éveken át végzett hospice-szolgálatot haldoklók mellett. Az utolsó hónapokban arról beszélgetett betegeivel, hogy van-e olyasvalami az életükben, amit bánnak vagy amit máshogyan tettek volna. A válaszok tanulságai nem csak az ő életére voltak hatással, hanem rajta keresztül több millió emberére is. Az írónő az 5 leggyakrabban visszatérő megbánásról 2009-ben egy blogot kezdett írni, ami rövid idő alatt rendkívül népszerű lett. Néhány évvel később, 2012-ben könyvet is írt felismeréseiről, mely az Életkönyv – Öt dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon címet kapta. Cikkünkben ezt az 5 visszatérő megbánást foglaljuk össze lélektani kiegészítésekkel.

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások vártak el tőlem!

Az elvárásoknak való megfelelés elődeink életében is jelen volt, ám a XXI. század fogyasztói társadalmában, melyben élünk, minden eddiginél erősebb hajtóerővé vált a versengés, a bizonyítás- és a teljesítményvágy. A társadalom mindenhonnan olyan (sokszor egymásnak ellentmondó) üzeneteket sugall felénk, amelyek teljesítése szokszor lehetetlen feladatnak tűnik. Teljesen azonban nem tudunk függetlenedni ezektől az elvárásoktól, és talán nem is ez volna a célszerű. A legtipikusabb ilyen elvárások közé tartoznak a "legyünk tökéletes..." kezdetű felhívások: Legyünk tökéletes anyák, apák, feleségek, vezetők, munkatársak, gyerekek stb. Természetesen fontos törekednünk arra, hogy egyre jobban teljesítsük szerep elvárásainkat, azonban csak odáig, amíg ez egy pozitív, belsővé tett és inspiráló motivációs erő tud lenni számunkra. Carl Rogers humanisztikus pszichológus szavaival élve: "Az ember előtt két út áll: az egyik az, hogy megvalósítja saját magát, azt, akinek ő született; a másik az, hogy mindent megtegyen azért, hogy szeressék, mert ez a vágy is vele született. És a szeretetnek mindig ára van" (Rogers, 1961).

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!

Talán sokak számára ismerős lehet a munkamánia fogalma, amely azt az állapotot írja le, amikor a személy életében túl nagy szerepet kap a munka, ami következtében jelentősen kevesebb ideje és energiája marad hétköznapi tevékenységeire, interperszonális kapcsolatainak ápolására valamint testi-lelki egészségének fenntartására (Oates, 1971, idézi Harpaz & Snir, 2003). Az ebben szenvedő személyek számára a munka jelenti a siker és az öröm egyetlen forrását, ami könnyen vezethet pszichés problémák és betegségek kialakulásához. A napjainkban divatossá vált kifejezést sokszor használják olyan hétköznapi problémák, például párkapcsolati konfliktusok elkendőzésére, amikor is az elégedetlen feleségek a házastársi nézeteltéréseiket férjük "munkamániájára", vagyis gyakori túlórázására, kimerültségére fogják. Annak ellenére, hogy a munkamánia később valóban okozhat párkapcsolati krízist, néhány plusz műszak bevállalása még nem feltétlenül jelenti azt, hogy munkamániáról van szó. A túlzásba vitt munka más viselkedéses függőségekhez hasonlóan komoly testi-lelki következményekkel jár, csak hogy néhányat említsünk ezek közül, ilyen a levertség, motiválatlanság, elmagányosodás stb. A második megbánás üzenetét legegyszerűbben talán a következőképp foglalhatjuk össze: Igyekezzünk egyensúlyt kialakítani a munka és a magánélet között, és tölstünk minél több minőségi időt szeretteinkkel, illetve azokra a tevékenységekre szánjuk az energiát, amelyek örömet okoznak számunkra.

3. Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzéseimet!

John M. Gottman (2000) amerikai párterapeuta öt évtizeden keresztül végzett utánkövetéses vizsgálatokat több száz párral. Kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy az érzelmi intelligencia mértékéből akár 91%-os pontossággal is megbecsülhető, hogy a pár együtt marad-e vagy sem. Ebből is látszik, hogy ahhoz, hogy jól működő párkapcsolatban éljünk, és érzelmileg kapcsolódni tudjunk egymáshoz, őszinte, nyílt és érzelmeket feltáró kommunikációra van szükség. Amikor elfedjük valódi érzéseinket, olyan mintha egy álarcot húznánk magunkra, amivel falat emelünk saját magunk és párunk közé. Tartsuk tiszteletben a másik felet, és szándékosan ne okozzunk neki fájdalmat, de vállaljuk fel, amit érzünk, még akkor is, ha ez olykor a negatív érzelmek kinyilvánítását foglalja magába (mint harag, csalódottság, szomorúság). Ügyeljünk továbbá arra, hogy a negatív érzelmeket minél több pozitív érzelemmel ellensúlyozzuk, mivel hosszú távon ez a kiegyensúlyozott párkapcsolatok egyik titka (Kökönyei, 2008).

4. Bárcsak ápoltam volna a baráti kapcsolataim!

Arisztotelész óta tudjuk, hogy társas lények vagyunk, ami annyit tesz, hogy mélyről gyökerező igényünk van arra, hogy legalább minimális mennyiségű, pozitív interperszonális kapcsolatot tartsunk fenn másokkal. Életünk már a legelső naptól kezdve, amikor a világra jövünk, közösségben zajlik. A családunkban tapasztaljuk meg először, hogy milyen egy biztonságos, érzelmileg meleg, gondoskodó közegben lenni, és ezt fogjuk keresni a későbbiekben is. A szociometernek nevezett lelki apparátusunk segítségével folyamatosan monitorozzuk a környezetünket, és ez alapján pozicionáljuk magunkat a különböző közösségekben. Az óvoda, az iskola, az egyetemi, munkahelyi, vallási és egyéb közösségek, melyekben részt veszünk, mind-mind formálják az identitásunkat, az érdeklődésünket és azt ahogyan önmagunkat és a világot látjuk. A baráti kapcsolatok során sajátítjuk el és gyakoroljuk azokat a készségeket, melyek a megfelelő kommunikációhoz szükségesek. Emellett fontos érzelmi és kognitív erőforrást nyújtanak a nehéz élethelyzetekkel való megküzdésben (Hatrup, 1992). Ha munkahelyi, tanulmányi vagy egyéb kötelezettségeinknél fogva hajlamosak lennénk megfeledkezni baráti kapcsolatainkról, jusson eszünkbe a negyedik megbánás üzenete a baráti kapcsolatok értékéről.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek!

  Az ötödik, és egyben utolsó megbánás talán az egyik legmeglepőbb is egyben. Bronnie azt látta, hogy a haldoklók életükre visszatekintve, úgy érzik, mintha sok esetben rajtuk múlt volna a boldogságuk. A pozitív pszichológia egyik közkedvelt témája a boldogságkutatás. Eltérő eredmények születtek azzal kapcsolatban, hogy a boldogságérzetünk milyen arányban irányított külső illetve belső tényezők által. Az természetesen nem kérdés, hogy a külső körülmények hatással vannak ránk, hajlamosak vagyunk azonban túlbecsülni ezek érzelmeinkre gyakorolt hatását. Valójában a külső körülmények sokkal rövidebb ideig, és kevésbé intenzíven befolyásolják érzelmeinket, mint azt gondolnánk (Szondy, 2010). Vegyes eredmények születtek azzal kapcsolatban is, hogy vajon a boldogságszintünk velünk született-e. Bizonyos egypetéjű ikrekkel készült kutatások alapján a boldogságérzetünk 40%-ban genetikailag meghatározott, nagyjából 10%-ban múlik a környezeten, és 40%-ban múlik rajtunk (Lyubomirsky, 2015). Ebben a megbánásban benne van az is, hogy ha felismerjük saját önsorsrontó forgatókönyvünket (például, hogy ha újra és újra kudarcba fulladnak kapcsolataink) és megpróbáljuk felülírni ezeket, akkor boldogabb és teljesebb életet élhetünk. Cikkünk végén Dr. Bagdy Emőke boldogságfokozó technikáit olvashatod, melyek remek támpontot adnak a megbánás mentes élet eléréséhez:

• Fejezzük ki hálánkat, annak, akit ez megillet.

• Gyakoroljuk az optimizmust minden nap.

• Gyakoroljuk az altruizmust, tegyünk jót másokkal.

• Erősítsük szeretetkapcsolatainkat.

• Gyakoroljuk a testi érintés szeretetnyelvét.

• Tanuljuk meg a distressz (káros stressz) saját magunkban történő feloldását.

• Gyakoroljuk a megbocsátás képességét.

• Legyen életcélunk, és legyünk elkötelezettek, motiváltak és reménykedők azok megvalósítását illetően.

• Éljünk a jelenben.

• Legyünk fizikailag is aktívak, mozgékonyak, hiszen a testi és a lelki jóllétünk egymással szorosan összefügg.

Ha úgy érezzük, hogy az öt megbánás valamelyike megszólított minket, szánjunk pár percet annak végiggondolására, hogy mi az, amit itt és most megtehetünk, annak érdekében, hogy később majd elégedetten tekintsünk vissza ezekre a pillanatokra. A jövőnk az "itt és most"-ban alakul, és személyes felelősségünk, hogy mit hozunk ki belőle. Bronnie Ware eredeti blogbejegyzését itt olvashatod el: https://bronnieware.com/blog/regrets-of-the-dying/