„Ha az életét rendbe tudjuk rakni, találunk neki megfelelő célt, amit a sajátjává tudunk tenni, egy idő után a drog, mint tünet meg fog szűnni” – mondja Juhász Péter Pál gyermekvédelmi szakember, aki a családjába fogadott, majd felnevelt egy szerfüggő gyermeket. Hogyan adhat vissza a bizalom, a speciális törődés és szeretet egy életet? Interjúnkban többek között erről is szó esik. A Drogkutató Intézet közreműködésével indított Drognapló sorozatunkban esettanulmányokat mutatunk be, amelyekben pszichológus beszélget drogfüggőkkel, rehabilitáción résztvevőkkel, valamint a szerhasználat által egyéb módon érintett személyekkel. Juhász Péter Pál gyermekvédelmi szakember története következik.
Péter, te hogyan vagy érintett a szerhasználattal kapcsolatban?
Én kettős szerepből is érintett vagyok a drogfogyasztás témakörét illetően. Egyfelől most már szakemberként, főleg a fiatalkorúak által használt szenvedélykeltő szerekre, viselkedésekre van rálátásom. A másik szerepben személyes érintettségem van, ugyanis a családomban felneveltem egy drogbeteg gyereket, és naponta szülő szerepből találkoztam azzal, hogy valaki szenvedélybeteg, függő, drogos, használjuk bármelyik szinonimát.
Hol kezdődik pontosan ez a történet? Kezdjük az elején!
A kilencvenes években gyermeknevelőként dolgoztam. Akkor fiatal szakemberként nagyon kevés tudásnak voltam a birtokában a témával kapcsolatban. Egy nagyon fiatal lányról volt szó, akinek borzasztó hányattatott sorsa volt. Egy kriminalizáló szubkultúrából, családból került elő, de nem a hivatalos gyermekvédő úton, hanem az otthon egyik növendékének volt a barátja. Így kerültem vele kapcsolatba. Az élet azonban úgy hozta, hogy volt egy pillanat, amikor borzasztó rossz állapotban láttam őt és tudtam, hogy itt nagy a baj.
Tehát akkor ő nem a te vér szerinti gyermeked volt, hanem a munkád során találkoztatok. Ebben a nagyon rossz pillanatban megpróbáltál közbelépni?
Először megpróbáltam neki segítséget keresni. Csúnya, borús este volt, és ott volt egy 14 éves lány csuklótól vállig összeszurkálva, erőteljes sóvárgással, szörnyű állapotban. De szép lassan azzal szembesültem kórházról-kórházra járva, telefonálgatva, hogy akkor, a kilencvenes évek közepén egy aktív drogos gyereknek, aki talán még aznap reggel is beszúrta magát, nem volt egyetlen kórházi ágy sem, ahol helye lett volna. Kaptam egy olyan mondatot, ami akkor engem nagyon szíven ütött: „Péter tegye ki ezt a gyereket a kocsijából, mert ha a maga autójában hal meg, akkor az rosszat tesz a karrierjének”. Na hát erre nem nagyon tudtam mit mondani. Egy valamit tudtam, nekem ott akkor valamit tennem kell! Felhívtam a páromat és mondtam, hogy hazaviszek egy gyereket. Nem volt hova mennie, nem volt egy stabil pont az életében. Így kezdődött a dolog.
Mik az első emlékeid ebből az időszakból?
Én ott őt abban a pillanatban drogosként fogadtam el. Nem tartozott sehova, kötődése nem volt, tudtam, hogy ő egy aktív drogos. Ha nem akartam azt a variációt, hogy megfogja a kilincset, kinyissa az ajtót és elmenjen valahova, akkor el kellett őt fogadnom olyannak, amilyen. Ezt kulccsal, lakattal nem lehet megtenni. Ott aludt nálunk a kanapén a nappaliban, és reggel csináltam neki kakaót. Mondta, hogy ez annyira megmaradt neki. Utoljára 4 éves korában kapott reggel kakaót, amikor még élt az anyukája. A fene gondolta, hogy az, hogy megkérdezek egy gyereket reggel, hogy kér-e kakaót, ennyit tud jelenteni.
Mi szólított meg téged ebben a lányban? Az, hogy ennyire tragikus sorsa volt?
Annyira kilátástalan volt. Szép lassan rájöttem, hogy nekem nem is a droggal kellene foglalkozni. Itt van ez a gyerek, akinek nincs hova mennie. Volt egy borzalmasan erős rendszerbizonytalansága. Az anyukája meghalt, az apukája abuzálta, végignézte, ahogy a bűn a felnőttvilágban működik. Egy drogtanyán élt. Mivel jókat hallott rólam, volt bennem bizalma. Ennek a gyereknek akkor az volt az érdeke, hogy ennek a helyzetnek a jogi hátterét is megteremtsük. A gyámhivatal nagyon együttműködő volt és született egy határozat, mely szerint a gondozási helye az én munkahelyem lett, a tartózkodási helye pedig az én lakcímem. Ezt szokták tévesen úgy értelmezni, hogy örökbe fogadtam őt. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen egy hivatalos gyámja, egy idős jogász kolléga ezt teljesen együttműködve vállalta. Volt gyámja, volt lakóhelye, ám innentől jött a neheze: mihez kezdjünk vele? Az a dolog folyamatosan a helyzet része volt, hogy ha túlfeszítem a húrt, akkor elmegy. A korábbi közösségből volt egy erős szívóerő, nehezen akarták őt elengedni. Egy lány, aki csinos, fiatal, minden közösségben érték, főleg ott, ahol pillanatok alatt váltanak át az emberi tartalomból az árucikk kategóriába.
Mik voltak az első lépések? Hogyan tudtad segíteni őt?
Nem akartam, hogy a deviáns irányba menjen és drogozzon, de el kellett fogadnom, hogy ő egy drogos. Voltak kompromisszumok. Amikor tudtam, hogy drogot használ, fontos szabály volt, hogy legalább tiszta tűt használjon, fertőtlenítsen stb.
Ezt követően jött egy nagyon intenzív tanulási folyamat, amikor megtanultam, hogyan működik igazából egy drogos. Láttam a reggelét, az estéjét, minden egyes mozzanatát, hogy mi motiválja, hogyan működik.
Milyen szereket használt ekkor?
Ő politoxikomán volt. A fő vonal abszolút az amfetamin volt, azt intravénásan, de amellett bármit. A különböző gyógyszertári anyagoktól kezdve egészen az állatgyógyászati nyugtatókig mindent. Talán a heroin volt az, amit intravénásan nem használt, de a gőzét annak is szívta.
Elmesélte neked, hogy hogyan került erre az útra, ráadásul ilyen fiatalon?
Egész kicsi korában azt látta, hogy a bátyjai drogoznak, drogot árulnak és jönnek a drogosok. Egy pillanat alatt eljutott oda, hogy kipróbálja. Ami játéknak indult, az nagyon könnyen masszív függőséggé vált. Elmesélte, hogy amikor kicsi volt, kapott egy nagy pakli drogot. Elosztotta sok felé, és mindig félretette belőle a saját adagját. Azt is elmesélte, hogy a derekáig nem ért annak az embernek, aki jött hozzá drogot vásárolni, és ha panaszkodott, hogy kevés van a pakkban, azt válaszolta: „majd, ha nagyon ki leszel, elég lesz ez”. Az életének szakaszai vannak. Amikor az anyukájával élt, aztán amikor az apukájával – ez volt számára egy borzalmas életszakasz –, és aztán jött a drogos szubkultúra.
Neki ez volt a normális. Az óvodai, iskolai emlékek nem domináltak a gyermekkorában.
Mi segített téged – és ezáltal őt is – abban, hogy a gyógyulás útjára lépjen?
Kötődött hozzám, ami nagyon fontos volt, mert erre lehetett alapozni sok mindent. Arra jöttünk rá, hogy amikor vár valamit, akkor nem használ drogot. Képes volt tisztán és józanul várni. Erre tudatosan elkezdtem készülni. Amikor tudtam, hogy vár valamit, meglebegtettem előtte és nyújtottam az időt. Az egyik legérdekesebb élmény az volt, hogy még soha nem látta a tengert, pedig nagyon szerette volna. Már két napja nem használt drogot, és csütörtök délután random beültünk a kocsiba, elindultunk, és meg sem álltunk az Adriáig. Az éjszaka közepén megérkeztünk, és mondtam, itt a tenger. Maradtunk pár napig és ez volt az első olyan, hogy 4-5 napig nem drogozott. A kezdetekben naponta kétszer szúrta magát teljesen egyedül. Rájöttünk, hogy az extrém dolgok nagyon érdeklik. Amikor először ugrott 46 méter magasból, odarohant hozzám, és azt ordította: „ez jobb, mint a spuri”. Ekkor gondolkoztam el hasonló programok szervezésén a munkahelyemen is.
Ezek alapján azt is mondhatjuk, te már ott és akkor alkalmaztad rajta az élmény-terápiát?
Igen, így jutottunk el oda 7 hónap alatt, hogy már nem használ drogot. Amitől ő sajátos volt, hogy folyamatosan drogosként fogadtuk el. Nem volt probléma, hogy aktuálisan drogos. Amik nagyon fontos szabályok voltak és a kezdetektől fogva szigorúan kikötöttük, hogy tiszta tűt használjon, fertőtlenítsen, és tartson bizonyos időpontokat. Ezekre az elejétől kezdve nagyon odafigyeltünk, de az egy elfogadott dolog volt, hogy ül a konyhaasztalnál, és beszúrja magát. Furcsán hangzik, de nem tudtam mást csinálni, mert ha nem a konyhaasztalnál, akkor a szemétledobóban. A két rossz közül melyiket válasszam? Így indult, így működött.
Te hogyan kezdtél el kötődni hozzá?
Azt gondolom, hogy ez úgy zajlott, ahogy a Kis hercegben le van írva. Egyre több időt szakítottunk egymásra.
Ha foglalkozunk vele, ha dolgozunk rajta, kialakul a kötődés és érzelmileg bevonódik az ember.
A kettőnk élete a hármunk élete lett és ez rengeteg közös élményt hozott. Tudom, hogy sokan még a zászlóra is kiírják, hogy nem szabad érzelmileg bevonódni, de én azt gondolom, nem lehet másképp. Én nem tudnék úgy dolgozni. Attól tudok dolgozni, hogy érzelmileg bevonódok.
A várakozások és élmények után mi volt a következő lépcsőfok?
A tanulmányok folytatása. Először vártunk, gyógyult, kimaradt egy év, aztán levizsgázott a 8. osztályos tananyagból. Utána a középiskolát kezdte el esti tagozaton. Leérettségizett. Onnantól teljesen egyenes volt a története.
Lányodként tekintesz rá?
Abszolút. Ha nem is kisbaba korától, de felneveltem, mindegy, hogy vér szerint hova soroljuk, de én teljesen a lányomként tudok rá tekinteni, az unokámra pedig abszolút az unokámként. Jogilag nem fogadtam örökbe, 18 évesen saját döntésből vette fel a nevemet. Ez volt az első állampolgári intézkedése, mint önjogú felnőtt. Ő már korábban tervezte ezt, de én úgy voltam vele, mi lesz, ha később meggondolja magát. A mai napig így hívják, a férje nevét sem vette aztán fel.
Mit gondolsz, ha nem léptél volna közbe 14 éves korában, mi lenne vele?
Nehéz kérdés. Abból a szubkultúrából, ahol ő mozgott, volt, aki belehalt, volt, aki hajléktalanként tengeti az életét. Van, aki rendben van, mindenkinek megvan a szerencséje. Kell egy kapaszkodó, ami érzelmi köteléket ad. Esetek normál változatában ez pont a vér szerinti család lenne, aki visszafogadja az embert annak ellenére, hogy eltévedt.
A szerfüggőség általában megfosztja az egyént a jövő perspektívájától. A lányod mikortól tudott tervezni, mikor gondolkozott el azon, hogy például mi szeretne lenni felnőttként?
A tervezés volt az első pillanat, amikor várt valamit. Az első várakozás, amikor a délutáni belövöm magam című műsor elmaradt, az az volt, hogy elmentünk nadrágot venni. Ez volt az első, amikor tervezett. Abból a sajátos körforgásból, hogy "megszerezni a drogot, belőni magam, jól vagyok, múlik a hatás, majd újra sóvárgok és meg akarom szerezni a drogot", ebből a verkliből talán ekkor lépett ki először. A hosszabb távú tervezés onnan indult, amikor már a drogokat nem használta. Akkor elgondolkozott, hogy most, hogy levizsgázott, mit fog a továbbiakban csinálni. A programunk célja is az lett, hogy az érettségit megszerezzék. Úgy érzem, a lányomnál is az volt az egyik legnagyobb cél. Én üresnek tartom azokat a célokat, hogy 2-3-4 hónapig nem használ a függő drogot.
Azt gondolom, hogy egy többségi társadalom által elfogadott értéket kell felmutatni.
Egy fiatal életében az, hogy leérettségizett, az egy átkonvertálható érték. A programunk végső célja és feltétele az, hogy a gyerekek a végén érettségi vizsgát tesznek.
Tehát így egy szerhasználó, aki kirekesztettnek érezte magát, újból azt éli meg, hogy a társadalom aktív és fontos tagja.
Így van. Később csináltunk egy programot, ahol olyan gyerekek voltak, akik már valamit megpróbáltak tenni a függőségük ellen. Ezeknél a próbálkozásoknál is ott fulladt kudarcba a dolog, amikor visszakerültek a társadalomba. Mi csináltunk egy nagyon sikeres programot, ami ezeken az elveken alapult. Ez a program 21 gyermekkel zajlott, a résztvevők közül 11 személy ma már diplomás. Mindenki érettségizett és jól működnek. Nem egy szokványos program volt, nem mindig a nagy könyv szerint ment. A belépési kritérium nagyon szigorú volt, csak olyan gyerekeket választottunk, akik napi szerhasználók és egyedül használják a drogot. Ebben volt heroinfüggő, LSD- és amfetaminhasználó, mindenféle volt. Ők ma már jól vannak.
Úgy érzékelem, szerinted nem az a lényeg, hogy a drogfüggőségre koncentráljunk, amivel sok esetben a stigmatizációt erősítjük.
A drog az egy tünet. Sokkal fontosabb, hogy az életét rendbe tudjuk rakni és találjunk neki egy megfelelő célt, amit a sajátjává tudunk tenni. Ha ez sikerül, egy idő után a drog, mint tünet meg fog szűnni.
A lányomnak se mondtam soha direktben azt, hogy ne drogozzon. Egyszerűen úgy építettük föl az életét, hogy egy idő után abba nem illett bele a drog. A többi fiatalnál ugyanezt az elvet igyekeztünk követni.
Mit gondolsz arról az álláspontról, hogy a függőségből nem lehet felgyógyulni?
Én azt gondolom, hogy a fiatalkori droghasználók ki tudnak gyógyulni teljesen. Ők egy idő után a civil társadalomba sikeresen integrálódnak. Az a volt drogos, aki egy kommunikációs cégnél fejlesztőként dolgozik, 20 évvel ezelőtt pedig élet-halál között lebegett, ma már nem mondja magára, hogy drogos. Nem része az életének már. Akikkel mi dolgoztunk, fiatalon kezdték, nem egy gyerek volt, aki már 14 éves kora előtt szerhasználó volt. Ők viszont 20-21 éves korukra abbahagyták a drogfogyasztást. Ez óriási előny. 22 évesen lehet jól indulni az életben, míg ha valaki 32 évesen próbálja meg ezt, az nagy hátrány. Én tudom magamról, hogy amit elfogadok egy gyerektől, azt sokkal nehezebben fogadom el egy felnőtt személy esetében. Én egy drogos gyereket minden előítélet nélkül el tudok fogadni, míg egy alkoholista felnőttet nehezebben.
Az a közös út, amit a lányoddal együtt bejártatok, hogyan alakította a szakmai személyiségedet?
A lányommal átélt események rengeteget alakítottak a munkahelyi működésemen. Mindig ott lebeg előttem, hogy bármilyen mélyről jön valaki, onnan nagyon magasra el lehet jutni. Nincs bennem megalkuvás, hogy neki jó a kevesebb is. Én később is azt mondtam, hogy csak egy társadalmi normát tűzhetünk ki célul, nem pedig ilyen köztes megoldásokat. Természetesen vannak ettől eltérő sikeres módszerek, de én csak ezzel tudok hatékonyan dolgozni. Nekem nagyon nagy szerencsém van szakmai téren, hogy ilyen közelről láthattam egy szenvedélybeteg személy stációit. Enélkül a tapasztalat nélkül én szakmailag és emberileg is jóval szegényebb lennék.
A Drogkutató Intézet esettanulmányai segítségével a droghasználat veszélyeire szeretnénk felhívni a figyelmet, emellett célunk a szerhasználattal kapcsolatos érzékenyítés és az ebből fakadó stigmatizáció és marginalizáció enyhítése. A droghasználatot tekintve érintett lehetsz személyesen, de szülőként, barátként, tanárként, illetve egyéb módokon is. Ha te is elmondanád a történetedet egy drognapló keretein belül, keress fel minket a honlapunkon található elérhetőségek egyikén!
Ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, a segitunk@mindsetpszichologia.hu e-mail címen fordulj hozzánk bizalommal, szakembereink készséggel felveszik Veled a kapcsolatot!
