Az ember már az őskortól megpróbált magyarázatot találni a világ működésére. Amíg nem rendelkezett tudományos indoklással, a hiányt mítoszokkal és természetfeletti magyarázatokkal töltötte fel. Minden nép mitológiájában megtalálhatók a jóindulatú entitások, akik a bő termésért, gyermekáldásért és szerencséért felelősek, de úgyszintén a rosszindulatú lények is, akik halált, balszerencsét és pusztulást hoznak azokra, akik feldühítik őket vagy akik érintkeznek velük. Cikkünkben az indián mitológia egy jellegzetes lényével és annak pszichológiai vonatkozásaival ismerkedhetünk meg.
A rosszindulatú, veszélyes képzeletbeli lényeket általában szörnynek nevezzük. Az emberi fantázia által teremtett különféle szörnyeket a pszichológus Leo Braudy négy kategóriára osztotta. A természeti szörnyek, például King Kong a természet pusztító erejét és az ember neki való kiszolgáltatottságát szimbolizálják. A teremtett szörnyek, például Frankenstein az ember által elkövetett és megteremtett szörnyűségeket jelenítik meg. A belső szörnyek, például Mr. Hyde azon tudattalan folyamatok kivetülései, amikkel félünk magunkban szembenézni. A múlt szörnyei pedig a megbánt döntésekből és elszalasztott lehetőségek miatt érzett félelemből és fájdalomból manifesztálódnak. Szörnyeink általában egy-egy tudatalatti félelem kivetített, arccal rendelkező alakjai.
A Wendigo
A Wendigók az Észak-Amerikai Algonkin indián mitológia szörnyei, legkorábbi írásos említésük a 17. századból származik, egy európai szerzetes beszámolója révén. A Wendigók rosszindulatú szellemek, akik egy gazdatestet – jellemzően embert – megszállva borzalmas külső és belső változásokat okoznak abban és szörnnyé formálják. A megszállt ember testmérete megnő, testarányai eldeformálódnak: végtagjai elvékonyodnak és hosszúra nőnek. Bőre elszürkül, jókora karmai, fogai és esetenként agancsai nőnek, szemei opálossá válnak. A Wendigo húsevő és kannibál, mivel az emberekre is vadászik és elfogyasztja őket, ám mivel testmérete minden egyes étkezés után megnő, étvágya kielégíthetetlen, ezért sosem tud jóllakni, egyfolytában rettenetes éhség gyötri. Rendkívül vérszomjas, így mindenre rátámad, ami mozog, és válogatás nélkül gyilkol. A Wendigo általában télen, a legnagyobb fagyok idején tűnik fel.
A Wendigo, habár egy ijesztő fizikai formában manifesztálódik, tipikus „belső szörny”, egyfajta megtestesülése minden, a társadalom által megvetett viselkedésnek. Kontrollálhatatlan, vérszomjas gyilkos hajlam, kielégíthetetlen éhség, vagyis kapzsiság, kannibalizmus, a halottak iránti tisztelet és a szociális normák teljes hiánya jellemzi. Fontos tekintetben venni, hogy a kannibalizmus nem minden társadalomban megvetett cselekedet: a Csendes-óceáni-szigeteken például jelentős kultúrája van a rituális kannibalizmusnak. (A mai napig vitára késztetve a tudóstársadalmat, hogy egy ilyen, modern szemmel nézve barbár szokást lehet-e a kultúra részének nevezni.) A rituális kannibalizmus azonban csak a megölt ellenségekre terjedt ki, mivel a hitvilág szerint a kannibalisztikus étkezés során az elfogyasztottak ereje és bátorsága átruházódik a fogyasztóra. A saját törzs tagjait vagy a saját elhunyt családtagokat elfogyasztani azonban tabu volt. A halottak iránti tisztelet és különféle temetkezési szertartások már a legősibb kultúrákban is megtalálhatók, így aki a halottakat megsérti azzal, hogy testüket meggyalázva eszik belőlük, mint a Wendigo, az több évezredes alapvető emberi normákat sért meg.
A Wendigo-pszichózis
Az indián mitológia szörnyéhez egy pszichés rendellenesség is kapcsolódik. A Wendigo-pszichózis hatására az érintettek pontosan a lényhez hasonlóan kezdenek el viselkedni: ok nélkül, brutálisan másokra támadnak és kannibalizmusra vetemednek. Ugyanakkor erős ambivalens érzések gyötrik őket, mivel félnek a büntetéstől és saját késztetéseiktől is, ezért depresszióba süllyednek és öngyilkosságot is elkövethetnek. A Wendigo-pszichózis legismertebb esete Swift Runner nevéhez kapcsolódik. A krí törzsbeli indián, aki már oktatásban részesült, dolgozó ember volt, 1879 telén végzett feleségével és gyerekeivel, és evett a testükből, habár elérhető közelségben volt egy erőd, ahonnan kaphatott volna élelmiszert. A tett felesleges brutalitását a Wendigo-pszichózissal magyarázták. Fontos kihangsúlyozni, hogy mivel rendkívül ritka jelenségről van szó, ki kell emelni az egyéni tényezők szerepét is. Akik ilyen tettet követtek el, azok valószínűleg már rendelkeztek egy pszichopátiás hajlammal, így a Wendigo-pszichózis valószínűleg csak néhány esetből történő általánosítás, az előítéletek és az indián mitológia által befolyásolva.
A Wendigo-legenda és a pszichózis alapját valószínűleg a kemény telek alatt kialakult nagy éhezésekben kell keresni. A pszichózis néhány leírt esete a társadalmon kívül, elzártságban élő embereket érintett. Ezek az emberek, akiket a nagy távolságok és a havazások hónapokra elzártak az emberi közösségtől, elidegenedtek a szociális normáktól és a „préri-őrület” állapotába kerülhettek: az amerikai telepeseknél írták le a jelenséget, hogy a végtelen síkságon, elzártságban élő, néha embert hónapokig nem látó telepeseken több alkalommal is erőszakos hajlamok törtek ki. Az éhezéssel kombinálva ez az állapot vezethetett oda, hogy társaikat ezen emberek egyszerű élelmiszerforrásként kezdték látni. A Wendigo külső tulajdonságai – fehér bőr, vékony végtagok – szintén egy olyan ember tulajdonságaira emlékeztetnek, aki már hetek, hónapok óta tartó éhezésben szenved. A Wendigo–pszichózis létezéséről a mai napig viták folynak: sokak szerint a betegség nem létezik, csupán egy kitaláció, ami a korai, indiánokat megvető és vadembernek tartó európai orvosok találmánya, néhány elszigetelt esetből leszűrt tanulságok és legendák alapján.
