Az ember lelke nem tud mit kezdeni a halállal. Manapság a halál nem a természetes része az életünknek. A szeretteink többnyire tőlünk és az otthonuktól távol halnak meg, idegenek között, valamilyen egészségügyi intézményben. Elbúcsúzni sem vagyunk képesek, mert nem tudjuk hogyan kell, mit mondhatnánk. Nem tudunk beszélni arról, amit érzünk, amitől igazán félünk. Próbáljuk elfogadni és megérteni az öregedést, miközben a halál tényét igyekszünk figyelmen kívül hagyni, kizárni az életünkből, ameddig csak lehet.

Előbb vagy utóbb azonban mindenkinek szembe kell néznie a halálszorongással.

Többnyire állandó tagadásban élünk: elnyomjuk, elfojtjuk magunkban a félelmet és mindazt a bizonytalanságot, amit az élet végessége kelt bennünk. Vannak, akik társadalmilag elfogadott hiedelmek és teóriák mentén igyekeznek legyőzni a halált egy szimbolikus halhatatlanság elérése révén, míg másokat annyira felemészt a tudattalan szorongás, hogy szélsőséges elhárító mechanizmusokat alakítanak, amelyek akár klinikai kórképhez is vezethetnek.

A lelkünk titkon az időtlenségre rendezkedik be, holott a végleges elmúlás gondolata mindvégig ott lebeg a fejünk felett.

Miért félünk a haláltól?

A halál ijesztő, mert nem tudjuk, hogy mi fog velünk történni. Milyen lesz a halál? Mi lesz utána? Egyáltalán van valamiféle túlvilág? Sok az ismeretlen a képletben és nem is tudjuk biztosan a válaszokat ezekre a kérdésekre. A kétkedést pedig csak tetézi a teljes egyedülléttől való félelem. Társas lények vagyunk, számunkra az emberi kapcsolatok és a közösségbe tartozás mindig is az életet jelentette, míg a magányossá válás sokszor halálhoz vezetett. Volt, amikor a legsúlyosabb büntetésnek számított a kitagadás, a kitaszítás, vagy kiátkozás. Manapság a digitális világ, amelyben élünk úgy tűnik, hogy csökkentheti a magány érzésének súlyát, de valójában mindez csak elterelés és illúzió – a magány terhe ugyanúgy bennünk marad és emészt bennünket.

A halál pillanatában márpedig teljesen egyedül leszünk.

Távozunk a világból, míg mások, akiket szeretünk, itt maradnak. Az élőkkel való minden kapcsolatunk megszűnik. 

Megvéd a vallás a halálfélelemtől? 

Erre a kérdésre vonatkozóan ellentmondó eredmények születtek a kutatások szerint. 
A hongkongi egyetemen egy kutatásban különböző vallású és vallást nem gyakorló embereket vizsgáltak meg. A felvett mélyinterjúk alapján megállapították, hogy bár a halállal kapcsolatos elképzeléseik eltérőek voltak, a félelem mértéke és jellege igencsak hasonló a kutatásban résztvevő személyeknél. Úgy találták, hogy a vallás nem feltétlen jelent védőfaktort a halálfélelemmel szemben. 
Más kutatások szerint a mélyen vallásos emberekben viszont kisebb a halálszorongás mértéke, hisznek a túlvilágban és jobban elfogadják a halált, mint a nem vallásos egyének. Néhány tanulmány alapján elmondható, hogy a vallásossággal kapcsolatban bizonytalan emberekre jellemzőbb az elkerülő magatartás a halált illetően. 

A halál elfogadásában rejlő lehetőségek 

Az az ember, aki teljes életet él, nem vágyakozik folyton a múltba vagy a jövőbe. Nem nyomasztják az elszalasztott lehetőségek, az elkövetett hibák, a megoldatlan feladatok és kötelezettségek. Mindenki jó életre vágyik. S bár ez részben a világon is múlik, sokat segíthetünk magunkon, ha megtanuljuk a jelenben felismerni és vállalni a szükségleteinket. Gyakran a vágyainkkal ellentétes kapcsolatokba bonyolódunk, logikusnak tűnő döntések mentén választunk foglalkozást, vagy egyszerűen csak sodródunk az eseményekkel. Aki megtagadja az érzéseit és félelemben él, az nem törekszik a teljes életre.

Meghalni megbánások és kétségek nélkül csak úgy lehet, ha nem vágyakozunk vissza egy olyan életbe, amiről lemaradtunk. 

A haláltudatosság növelésére számos eszköz létezik. A pszichoterápia például jó lehetőség arra, hogy biztonságos keretek között szembesüljünk a múlandóságunkkal. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy az időnk véges. Ami lehet szorongató gondolat, vagy egyfajta feloldozás is, hiszen a halál elfogadása egy új esély a boldogabb életre.

Békés, V. (2003). A halál iránti attitűd az életkor, a nem és a vallásosság függvényében. Kharón Thanatológiai Szemle, 7(1-2), 30-49.

Péter Popper. (2012). Fáj-e Meghalni? Saxum. 

Yalom, I. D. (2006): Egzisztenciális pszichoterápia. (Ford. Adorján Zsolt) Animula, Bp.