Betegszerep – betegségmagatartás

Korábban már írtunk a viselkedés egészségmegőrzésben betöltött szerepéről, melyet az egészségmagatartás fogalmán keresztül mutattunk be. Mostani cikkünkben a viselkedés és a betegség kapcsolatát igyekszünk megvilágítani, ezúttal a betegszerep és a betegségmagatartás pszichológiai jellemzésével.

Parsons megfogalmazása alapján ha az egyén valamely betegség folytán nem tudja ellátni a szociális szerepét, a társadalom felmenti és lehetővé teszi számára az úgynevezett betegszerep felvételét. A betegszerepben az adott személy mentesül az állapotáért való felelősség alól, a szociális szerepeinek vitele alól, miközben új felelősség is terheli, hiszen az lesz a feladata, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe és együttműködjön az orvossal. Mechanic meghatározása szerint a betegség olyan állapot, amely

a beteget önmagával való foglalkozásra és segítség keresésére készteti.

A beteg figyelme tehát a saját testi történései felé fordul, állapotát krízisként élheti meg, amelyben felerősödik a sérülékenység és a kiszolgáltatottság érzése. Ezek a jellemzők a kora gyermekkori függő állapotot idézik fel, amely a betegség regresszív jellegét mutatja.

Mit értünk betegségmagatartáson?

A betegségmagatartás tágan értelmezve magában foglalja a tünetek értelmezését, a lehetséges válaszok értékelését és a döntést arra vonatkozóan, hogy az adott személy kezelje/kezeltesse-e ezeket a tüneteket vagy hagyja figyelmen kívül. Rief és munkatársai a betegségmagatartás öt csoportját különítették el:

1. A diagnózis igazolása, megerősítése, amelynek során a beteg több orvost is felkeres, utánanéz a betegségének különböző szakirodalmakban vagy az internetről tájékozódik.
2. A tünetek, panaszok kifejezése mások számára, azaz a beteg tájékoztatja a környezetét az egészségi állapotáról.
3. Részvétel a kezelésben, gyógyszerek beszedése, esetleg alternatív módszerek kipróbálása.
4. A betegség következményeinek számbavétele.
5. A testi változások, a lehetséges tünetek folyamatos figyelése.

A betegségmagatartás sokféle és változatos viselkedésformákat takar, ezért az újabb kutatások rendszerint egy-egy viselkedéscsoportra fókuszálva végzik a vizsgálataikat. Ilyen fókuszba állított téma például az orvoshoz fordulás során való késlekedés.

Sajnos elég gyakori jelenség, hogy

a betegek egy része jelentős késedelemmel fordul orvoshoz a panaszaival,

ezért a kezdeti tünetek észlelése, a diagnózis felállítása, illetve a kezelés megkezdése között túlságosan hosszú idő telik el, ami veszélyeztetheti a sikeres gyógyulást, vagy akár az egyén életét is. Szívinfarktus esetében például a koszorúér elzáródását megszüntető kezelés lehető leggyorsabb megkezdése a beteg túlélésének a kulcsa. Moser és munkatársai által végzett kutatás eredményei szerint szívinfarktus esetén a tüneteket követő egy órán belül megkezdett kezelés 50 százalékkal, a három órán belül megkezdett kezelés 23 százalékkal növelte a túlélés esélyeit. Dracup és Moser szívinfarktuson átesett betegeket kérdeztek arról, hogy mit csináltak az első tünetek megjelenésekor. A betegek közel egyharmada megpróbált lepihenni, egyötödük reménykedett vagy imádkozott azért, hogy a tünetek elmúljanak. A betegek közel 10 százaléka úgy tett, mintha semmi sem történt volna, 9 százalékuk elmondta a velük történteket hozzátartozóiknak. Csupán 2 százalék körül volt azoknak az aránya, akik a leginkább javasolt módon kihívták a mentőket. A vizsgálat eredményei szerint a tünetek megjelenése és a kezelés elkezdése közötti idő az idősebbek, az alacsony jövedelemmel rendelkező személyek és a cukorbetegségben szenvedők esetében hosszabb volt a többi beteghez viszonyítva. A későbbi orvoshoz fordulásban az is szerepet játszott, hogy volt, aki úgy vélte, a panaszai nem szíveredetűek, vagy túlságosan aggódott a kórházba kerülés miatt, vagy éppen nem akart zavarni senkit a problémájával.

A vizsgálati eredmények összefoglalásaként megállapíthatóvá vált, hogy a tünetek megjelenése és az orvoshoz fordulás között eltelt idő hosszát befolyásolják:

• a társadalmi helyzetből adódó tényezők (például: életkor, nem, iskolai végzettség),
• a társas kapcsolatok,
• az egyének egészségügyi ellátórendszerhez fűződő viszonya,
• a betegség tüneteinek ismerete,
• a tünetek észlelésének és értékelésének módja,
• a tünetekről való beszámolás vélt negatív következményei.

A betegségmagatartást meghatározó viselkedéscsoportok másik jelentős kategóriája

az orvossal való együttműködés, az adherencia.

Az együttműködés zavarára utal, ha a beteg nem az előírt módon és mennyiségben szedi a gyógyszert (esetleg idő előtt abbahagyja vagy el sem kezdi a gyógyszerszedést), nem megy el a szükséges kontrollvizsgálatokra, nem változtat az egészségére kockázatot jelentő viselkedés formáin (például: étrendi hibák, dohányzás, mozgásszegény életmód). E tényezők együttesen, de akár külön-külön is jelentősen csökkenthetik a gyógyulás esélyeit. Az együttműködés terén fellépő problémákat korábban az engedelmesség (compliance), illetve az engedelmesség hiánya (non-compliance) kifejezések használatával jellemezték, azonban ezek az orvosi szerepkör autoritását sugallták. A napjainkban használatos együttműködés (adherencia) kifejezés magában foglalja a beteg gyógyulásban betöltött aktív szerepét, a kezelés betartására irányuló motivációját, valamint az önszabályozás funkcióját.

Az önszabályzó funkció tetten érhető például a gyógyszerszedés beteg által történő szándékos megváltoztatásban. Ennek során előfordul, hogy a betegek kipróbálják, megfigyelik, hogy az orvos által előírt gyógyszer adagjának csökkentése milyen hatást eredményez, és ebből akár következtetéseket is levonnak betegségük progressziójára vonatkozóan. Sokan úgy élik meg, hogy a gyógyszer egyfajta függést, stigmát jelent, az életük egy része felett elvesztik a kontrollt, ezért

a gyógyszerszedés módosításával törekszenek a kontrollérzetük javítására.

A gyógyszerszedés módosítására motiválhat továbbá a mellékhatásoktól való félelem és a kezelés költségeinek a csökkentése.

Az együttműködés mértéke és a kellő időben történő orvoshoz fordulás tehát egyaránt rendkívül fontosak a gyógyulás sikere szempontjából. Nagyon fontos ezért az ismeretek széleskörű bővítése és a megfelelő kommunikáció.

Az orvos és betege között kialakuló bizalom segít fenntartani a kezelés betartására irányuló motivációt, hiszen ha a beteg bízik az orvosában és az általa ajánlott kezelés hatékonyságában, akkor várhatóan sokkal motiváltabb lesz az együttműködésre is. Könnyebben fel tudja tárni orvosa előtt a kezeléssel kapcsolatos aggályait, nehézségeit, amelyek ismeretében közösen dönthetnek a beteg számára ideálisabb kezelési módokról.