Bűntudat nélkül lehet élni, de nem érdemes

Bűntudat, lelkiismeret-furdalás, megbánás, lelkifurdalás… Alapvetően a bűnt és a feloldozást a valláshoz kötjük, és formálisan a gyóntatószékbe helyezzük, viszont a pszichológia szemszögéből is beszélhetünk, sőt beszélnünk is kell a megélt bűnökről, az ezeket övező bűntudatról, a szégyenről és a megbocsátásról. Cikkünkből kiderül, hogy miért is jó, ha érzünk bűntudatot, és hogyan profitálhatunk ezekből a negatívnak címkézett érzésekből.

A bűntudat olyan pszichológiai jelenség, amely kiemeli ugyan az embert az állati világból, mégis rejtélyes és nehezen megragadható. Tudatos és komplex érzelem, mivel egyfajta sajátos személyes méltósággal ruház fel minket, kiváltódásához több tényező szükséges, és a személyiségműködés, valamint -fejlődés több területére is hatással van. Ahhoz, hogy bűntudatot éljünk át, a személyiség összetevőinek bizonyos fajta fejlettségét kell feltételeznünk, mint pl. az én kialakulása, az önmagunkra való reflektálás képessége, a kötődés, a társas szabályok belsővé tétele, a lelkiismeret és az értelem magasabb szintje.

Látható, hogy ezek a felsorolt tényezők a személyiségműködés különböző aspektusait ragadják meg, éppen ezért az egyes szakirodalmak is különböző részekre fókuszálnak. Van, aki a bűntudatot az önértékeléssel kapcsolatos érzelmek között tartja számon, más a szociális kapcsolatokban látja a kulcsot, azonban a legtöbb elméletalkotó a morális érzelmek közé sorolja. A különböző megközelítések ellenére minden szerző kivétel nélkül kiemeli, hogy tapasztalható a bűntudatnak egy erőteljes preventív (megelőző) jellege, amely megakadályozza, hogy valamilyen helytelen viselkedést kövessünk el.

A bűntudat akkor tekinthető kórosnak, amikor valódi ok nélkül annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy mind az elme, mind a test működésére káros hatással van. Ilyen irracionális, kóros bűntudatot sokan átélnek, amikor úgy érzik vétkesnek magukat, hogy valójában nem is tudják, mit követtek el, vagy amikor a kiváltó élmény súlyossága nincs arányban a megélt bűntudati érzés erősségével. Erre tipikus példa a kisgyermekek kóros bűntudata, akik egy szeretett személy elvesztéséért képesek saját magukat okolni, vagy azok a gyászoló hozzátartozók, akik úgy érzik, hogy nem mozgattak meg minden követ az elhunyt szerettükért.

A teljesebb kép kedvéért kiemelendő az is, hogy a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában a depresszív zavar tünetei között megtaláljuk az ok nélküli bűntudat érzését, mint kóros bűntudati formát, de ennek az ellentettjét is – a bűntudat átélésének képtelensége az antiszociális személyiségzavar egyik ismertetőjele lehet.

Miben is gyökerezik a bűntudatunk?

Mint ahogy a legtöbb jelenségre, érzelemre, a bűntudatra sem lehet fekete-fehér módon tekinteni, mint ami egyszerűen van, vagy nincs. Ennek a kialakulása és aktiválódása a szükséges személyiség-összetevők fejlődésével összhangban formálódik. Tehát a bűntudat képes a fejlődésre, és ez a fejlődési folyamat lehetőséget biztosít arra, hogy a különböző formáit elkülönítsük. Ugyanakkor nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az újabb, fejlettebb formák megjelenése nem oltja ki a régebbieket – azok végigkísérnek bennünket az életünk folyamán, szerepük azonban az aktuális viselkedés fényében változik.

A bűntudat fejlődése olyan, mint egy videójáték: a korábbi szintek teljesülése előfeltétele a következő, magasabb szintű fokozatok megjelenésének, viszont ezeken a magasabb szinteken is szükségünk van a korábbi „pályákon” megszerzett tudásunkra.

A fejlődéskutatók szerint a második életévig megjelennek az olyan másodlagos érzelmek, mint amilyen a bűntudat is. Miért másodlagosak? Mert míg az elsődleges érzelmek, mint az öröm, a félelem vagy a harag közvetlen kapcsolatban vannak az őket kiváltó eseményekkel, addig a másodlagos érzelmek összetettebbek, közvetettek és tanultak. A bűntudat például akkor jelenik meg az egyén érzelmi repertoárjában, amikor a gyermek már képes bizonyos társas normák, elvárások, szabályok és célok között különbséget tenni, azokat betartani, és a saját viselkedésére reflektálni. Az pedig, hogy mindez generációkon keresztül képes volt fennmaradni, azt sejteti, hogy valamilyen evolúciós haszonnal járt. A bűntudat, mint érzelmi képesség a már említett, valamilyen szempontból helytelen viselkedést megelőző funkcióján túl az evolúció során a hála- és igazságérzet mellett a közösségekben tapasztalt kölcsönös támogatás, segítségnyújtás érzésével is együtt járt.

A szégyen nem bűntudat

A szégyen és a bűntudat is gyötrő és nyugtalanító érzés, de személyes tapasztalati szinten a legtöbb esetben különbséget tudunk tenni közöttük. Előbbi főleg akkor merül fel, amikor a viselkedésünk nem felel meg az önmagunkról kialakított képnek. Bűntudatról viszont akkor beszélünk, amikor megszegjük a ránk vonatkozó szabályokat, megsértünk vagy fájdalmat okozunk valakinek, elmulasztunk megtenni valamit, megszegjük az ígéretünket vagy elfelejtünk valamit.

A szégyenben nagy szerepet tulajdonítunk annak, hogy ki látta vagy ki volt részese az adott eseménynek, míg a bűntudat átéléséhez sokszor elég az is, ha tudjuk, hogy valaki miattunk szenved.

Mindkét érzelem az én kialakulásához és az erről való tudáshoz kötött, a szégyen azonban felszínesebb, külső viselkedésbeli jellemzőkhöz társul, mint az illem vagy a bátorság, a bűntudat pedig inkább pszichológiai komponensekhez – ilyen a felelősség, a szabályok fontosságának megértése vagy a fejlett empátia. Emiatt a felelősség is különböző mértékben jelenik meg a bűntudat esetében, mint a szégyenben. Amíg a bűntudatban (akár mulasztásról, akár bántásról van szó) erősen szerepet játszik a felelősségérzet, addig a szégyen általában független a felelősség meglététől vagy épp hiányától.

Amikor megszólal a lelkiismeret

Freud, a pszichoanalízis atyja elsőként foglalkozott a bűntudat kérdésével. Úgy tekintett rá, mint a tudattalan lelki tartományokat, szükségleteket tartalmazó ösztön-én és a szabályozó, emberi erkölcsöket magában foglaló felettes-én közötti konfliktus eredménye. A felettes-énünk két olyan elemet is tartalmaz, amelyek fontos szerepet játszanak a bűntudat kialakulásában, ezek pedig a vágyott, ideális énünk és a lelkiismeretünk.

A pszichológiában szintén Freud volt a legnagyobb hatással a lelkiismeret fogalmának minél részletesebb kidolgozására. Ő úgy vélte, hogy a lelkiismeret kialakulása a szülők és más tekintélynek nevezhető személyek elvárásaiból és követeléseiből származik, viszont követői és bírálói ezt egyaránt egy leegyszerűsítő felfogásnak tartották. Erich Fromm, nagyhatású filozófus és pszichológus például kihangsúlyozta, hogy a lelkiismeretnek csak egy része formálódik a szülők (vagy más tekintélyek) elvárásai által. Feltételezhető ennek egy velünk született jellege is, ami a saját természetünk nem feltétlen tudatos észlelésére épül.

A bűntudat és a lelkiismeret összefüggéseinek feltárásához szükség van a morális érzelmek, a bűntudat és a bűnbánat megértésére. Míg egyesek szinonimaként tekintenek erre a két fogalomra, addig mások éles különbséget képesek tenni közöttük. A különbözőséget az érzelmek hatásában látják – míg a bűntudatot romboló érzelemnek tartják, addig a bűnbánat hordoz magában egyfajta jóvátételre való hajlandóságot. Bár fontosnak tartjuk ezt a különbségtevést a fogalmak között, azt kevésbé tartjuk szerencsésnek, hogy a bűntudatra feltétlen csak negatív jelzővel tekintsünk, ugyanis saját magunkon is tapasztalhatjuk, hogy a szorongáshoz, félelemhez vagy a dühhöz hasonlóan pozitív hozadékai is lehetnek – például kijelöli a határainkat, hogy meddig mehetünk el, ami még nem sért szabályt, vagy amivel még nem bántunk meg másokat. A bűntudatunk feloldásának módja határozza meg, hogy építő vagy romboló hatásról beszélhetünk az adott helyzetben, de a fókuszban minden esetben a szabálysértéssel szemben felállított emberi felelősségérzet, vagyis a lelkiismeret áll.

Hogyan kovácsolhatunk előnyt a bűntudatból?

Sokszor a szégyen és a bűntudat elbújásra ösztönöz minket, és bár nehéz együtt élni ezekkel a negatív érzésekkel, az még nehezebb, hogy meg is osszuk ezeket másokkal. A kötődés minőségének egyik fokmérője, hogy mennyire merjük megosztani másokkal a szégyenteljesnek megélt eseményeket anélkül, hogy attól kellene félnünk, hogy szeretteink kinevetnek vagy lenéznek minket. Egyrészt a hibáink bevallása a másik félnek lehetőséget ad arra, hogy empatikusan lépjen fel, nekünk pedig segít megérteni azt, hogy a kudarcainkkal együtt is elfogadnak és szeretnek minket. Ez persze kockázatos is lehet, ha túlzottan szigorú szülőkkel vagy kritikus partnerrel állunk szemben. Ha elmarad a másik féltől jövő, megértést sugárzó reakció, akkor a saját bűntudatunk mellett még az ő véleményével is meg kell birkóznunk, aminek viszont erős negatív hatása lehet az önértékelésünkre. De mégis mit tehetünk annak érdekében, hogy a bűntudati érzéseinket nyereségesen tudjuk kezelni?

A bűntudat megéléséből eredő feszültség egyrészt csökkenthető úgy is, ha leértékeljük a megbántott személyt, a hozzá fűződő kapcsolatot, azt erősítjük magunkban, hogy a másik fél túl érzékeny, és azok a szabályok, amiket a kapcsolat folyamán közösen hoztunk, nem is olyan fontosak. Ez azonban nemhogy erősíti, hanem sokkal inkább rombolja a felek közötti kötődést és a kapcsolatot. Egy sokkal kívánatosabb és természetesebb módja a pszichológiai bűntudat esetében keletkező negatív érzések feloldásának – vagyis amikor a rossz érzések kiváltásában szerepet játszó szabályok inkább szűkebb közösségekhez kapcsolódnak (sokszor csak két ember kapcsolatához) -, a bocsánatkérés és a kiengesztelés. Lehet, hogy ez elsőre teljesen banálisnak és hatástalannak tűnik, de itt nem egy rutinból jövő "Ne haragudj!"-ra kell gondolni.

A bocsánatkérésnek őszintének kell lennie – fontos, hogy megjelenjen benne a megélt bűntudati feszültség és a megbánás, a jóvátétel valamilyen formája, és annak az ígérete, hogy mindez nem fog többet előfordulni.

Viszont a bocsánatkérés nem teljes megbocsátás nélkül. Ez egy sok szálból szövődő emberi kapcsolatban nehéz, mégis fontos lépés, mert megerősíti az egymás iránt érzett szeretetet és elköteleződést.

A bűntudat bár többnyire negatív érzésekkel jár, de ha elég bátrak vagyunk szembenézni vele, akkor segít számunkra kijelölni a határokat, jelzi a felelősség és adott esetben a következmények vállalását, és végül, de nem utolsó sorban annak ígéretét is, hogy legközelebb már nem kell szembenéznünk ugyanezekkel a hibákkal.