Kőváry Zoltán előadásában megragadja a krízis és a kreativitás összefüggéseit, valamint végigvezet minket Csontváry Kosztka Tivadar életútján. Segít megérteni életének krízispontjait, és átlátni azt a megoldást, mely végül szublimációt eredményezett, és melyből egy tehetséges festő bontakozott ki.
Dr. Kőváry Zoltán egyetemi docens az ELTE Pedagógiai és Pszichológia karán, valamint klinikai szakpszichológus, és magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész. A kreatív én nyomában előadássorozat utolsó részén vehettünk részt a Pszicho-Kávéházon, ahol Dalí, Csáth és Kosztolányi után Csontváry került terítékre Kőváry előadásában.
Csontváry Kosztka Tivadar a modern, látomásos festészet nagy alakja, olvasóink is nagy valószínűséggel hallottak már róla. Tartsanak velünk a festő életútjának pszichopatológiai feltárásán!
Patográfia vagy pszichobiográfia?
A szürreális és expresszionista látásmódú művész sok pszichopatológiai vonással rendelkezik. Ezeket többféleképpen lehet elemezni. Az egyik mód a patográfia, a másik a pszichobiográfia. A patográfia azt próbálja megragadni, hogy hogyan hatott ki a betegség az egyén életművére, míg a pszichobiográfia nem diagnosztizál, csak a személyiségfejlődést írja le a fontos motívumok kiemelésével.
Pertorini Rezső 1966-ban írt egy patográfiát Csontváryról, amely noha nem minden pontján dolgozik pontos tényekkel, jó kiindulópont lehet a festő életútjának megismeréséhez. Pertorini megragadja Csontváry krízishelyzetének biológiai és szociális aspektusait is, ám a pszichológiai tényezőket figyelmen kívül hagyja. Az előadó ezért a patográfiát kiegészítve, a pszichobiográfia módszerével elemezte a rejtélyes életutat. Három fontos motívumra bukkant: az első a festőnek édesanyjához való kötődése, a második a szegedi árvíz traumatikus élménye, a harmadik pedig a festő vallásos tapasztalása, melyet végül nem tanulmányozott tovább. Kőváry a festő önéletrajzát és más dokumentumokat tanulmányozva jutott el a kreatív misztikus megfejtéséhez.
Az anya-gyerek kapcsolat
Az első motívum szembeötlő, hiszen a festő önéletrajzában egyszer sem említi édesanyját.
A pszichoterápiában fontos a kihagyás, kerülés is, tehát az, hogy miről nem beszél valaki.
A festményeken ennek ellenére gyakran jelenik meg egy gyermek és az édesanyja szoros, szimbiotikus, diádikus egységekben. Az ismétlődő megjelenés az analitikus pszichológia értelmezésében egy elakadásra utal. A festményeken látható fantáziakép, a tudattalan vágyteljesítés azt jelenti, hogy a kapcsolatukban törés következett be, melyet helyreállítani igyekszik. Ideillő Vikár György értelmezése, miszerint a kreatív tevékenység olyan elhárító mechanizmus, mely a töréstől, traumától tehermentesít.
Az anyáról áttevődik a kötődés az anyatermészetre. Ezután Csontváry képein meglepően nagy érzelmi hangsúllyal jelenik meg a természet. Melanie Klein elmélete szerint mániásan keressük a pótentitásokat, melyek az elsődleges tárgykapcsolatunkat helyettesítik. Ezzel valami megoldódik, ám sok minden megoldatlan marad.
Amennyiben az elsődleges tárgykapcsolat élménye fájdalmas, ezt a pótentitást a végletekig idealizáljuk azért, hogy csökkentsük a fájdalmat.
Egy másik ismert tárgykapcsolat elméletalkotó, Bálint Mihály szerint depresszív állapotba zuhanunk, amikor ráébredünk, hogy akitől függünk, az tőlünk független. Ennek egyik megoldási lehetősége az oknofília, tehát a tárgyfüggőség, a másik megoldás a filobatizmus, amely egy erős szabadságérzés vagy regresszív állapot, tehát egyfajta visszatérés a „paradicsomi” állapotba. Vele jár a nagy terek, panorámák szeretete, amely megjelenik Csontváry művészetében is. Ezen kívül egy igazi filobata sajátosság még az erektált pénisz, melynek szimbólumai szintén felfedezhető a festő művein.
A szegedi árvíz
Csontváry huszonhét éves korában önkéntes segítőként élte át a szegedi árvizet. Ekkor depressziós lett, megjelentek a pszichotikus tünetek, vallásossága és alkotói tevékenysége pedig elmélyült. Ez az esemény sorsfordító élmény Csontváry életében, hiszen olyan, akár egy álomba betüremkedő tudattalan, elfojtott emlék: a természet háborgó látványa ugyanis felébreszti benne az anyjával való kötődésének negatív oldalát. Mindez azért történik, mert a túlidealizált természet az árvíz által megmutatja negatív arcát, így kialakul az ambivalencia, vagyis a jó és a rossz integrációja. Az árvíz láttán tehát megtörténik a retraumatizálódás. Ezt az előadó egy híres magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor elméletével szemléltette. Ferenczi elméletében a trauma feldarabolja a személyiséget és ezekkel a darabokkal különböző dolgok történnek. A traumát átélő énrész rögzül a traumához. Csontváry esetében ez a rögzült énrésze okozza a visszaugrást a szegedi árvíz átélésekor, ugyanis a trauma újraélésével próbálja feldolgozni azt. A művész eidetikus, vagy más néven fotografikus memóriája fokozza a visszaugrásra való hajlamot. Ezzel szemben más énrészek regresszióba esnek, amik a pszichopatológiai állapotát támasztják alá. Amikor Csontváry visszaesett egy depresszív pozícióból egy paranoid-szkizoid pozícióba, akkor egy akusztikus hallucinációról számolt be, amikor is azt hallotta, hogy
„Nagy festő leszel!”
Ez a hallucináció hozzájárult életművéhez. A harmadik énrész fejlődésnek indul, olyannyira, hogy ez felelős a kibontakozó, átáramló kreativitásért.
Egyik énrésze tehát a traumához rögzül, másik énrésze visszaesik, a harmadik pedig hozzájárul kreativitásának virágzásához.
A krízis megoldása
Az énrészek integrációja során a művész képessé vált meggyászolni az elsődleges tárgyat, jelen esetben az anyjával való kapcsolati törést, és helyre tudta állítani a szelfet. Ezt Az öreg halász festményén láthatjuk, mivel a tükrözés során megjelenik az idealizált és a gonosz figura is (arcának két oldalán), tehát a festő képes volt integrálni a jó és a rossz oldalt. Ha Abraham Maslow szemével tekintünk erre az életútra, mondhatjuk azt is, hogy a trauma volt az a csúcsélmény, amely a festőben felébresztette a szunnyadó tehetséget.
Az előadás utáni beszélgetés során sok érdekesség elhangzott, ám kiemelnénk egy gondolatot. Az egyik kérdés arra vonatkozott, hogyha valóban egy megoldatlan krízis bontakoztatja ki a tehetséget, akkor jó ötlet-e a tehetséges embert terápiás folyamatban szembesíteni önmagával. Kőváry erre frappánsan Kosztolányi Dezsőt hozta fel példaként, aki saját döntése révén inkább elviselte neurózisának súlyát, mintsem elveszítse kreativitását. Noha sok analitikust ismert, sosem vett részt terápián. Lezárt levélként érkezett a világba, és lezárt levélként távozott a világból.
