Egy életem, egy avatárom – Énmegjelenítés a digitális világban

Naponta akár több órán keresztül görgetjük a közösségi oldalakat, megnézzük ismerőseink egy napig elérhető történeteit, bekedvelünk néhány bejegyzést, másokat figyelmen kívül hagyunk, megnézünk néhány videót, és talán mi magunk is posztolunk valamit a napunkból. De miért osztunk meg rendszeresen a nagy világgal különféle hétköznapi vagy személyes tartalmakat? Mit árul el mindez a személyiségünkről? Hogyan látjuk magunkat és hogyan látnak minket mások a digitális térben?

Néhány hete láttunk egy videót, amiben egy viszonylag nagyobb követőtáborral rendelkező influencer, tartalomkészítő arról beszélt, hogy az eddigi legnézettebb videója az volt, amiben tönkrement mosógépének történetét mesélte el néhány percben. Akkor tudtam meg, hogy ez egy létező műfaj, aminek neve is van: storytelling. Nem találkoztunk még a szó magyar megfelelőjével, talán történetmesélésnek fordíthatnánk, amivel meg is ragadtuk a jelenség lényegét: úgy adunk át tényeket és információkat másoknak, hogy ezeket egy történetbe ágyazzuk.

A digitális történetmesélés gyökerei közel harminc évre nyúlnak vissza, amikor már léteztek olyan közösségi alkotóhelyek, ahol az emberek a klasszikus elbeszélések módszerét ötvözhették a multimediális eszközökben rejlő lehetőségekkel. Ennek az volt az elsődleges célja, hogy bárki képessé válhasson az identitása, egyedi élettörténete vagy esetleges traumái filmszerű elmesélésére.

Kezdetben olyan pszichológiai, szociológiai, mentálhigiénés vagy emberjogi témákat dolgoztak fel, mint a családon belüli erőszak, vagy a kulturális beilleszkedési nehézségek, a módszer viszont mára messze túlmutat ezeken a kereteken, és szinte bármikor bármiről készülhetnek digitális tartalmak. Az ilyen típusú történetek sajátossága, hogy az általunk megélt valóság egy szeletére reagálnak, sokszor önreflexiószerű módon, hiszen a mi valóságunk jelenik meg, a mi nézőpontunkból.

Ki vagyok én a filter mögött?

Sokan személyes – és nyilvános – naplóként tekintenek a közösségi oldalaikra, ahova azért posztolnak képes és szöveges történeteket, hogy később, amikor visszanézik azokat, nosztalgiázhassanak az elmúlt időről. És bár nem mehetünk el észrevétlenül az emlékezés funkciója mellett, az is fontos és sokat mondó tényező az aktuális énképünkről, hogy mit és hogyan osztunk meg.

A pszichológiának és az ember életének ősidőktől fogva az egyik alapkérdése, hogy ki is az az „én”, hogyan érthetők meg és fedezhetők fel azok a jellemvonások, amelyek egyedivé, másoktól megkülönböztethetővé tesznek mindannyiunkat. Bár az önészlelés folyamatában több torzító tényező is működik, az elmondható, hogy

a saját magunkról alkotott benyomásaink nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy más embereket észlelünk.

De hogyan tudjuk megismerni és kifejezni önmagunkat, akár a digitális világban? Azon túl, hogy a legtöbbünkben működik az az erős motiváció, hogy a legjobb arcunkat mutassuk, az énünknek van egy másik fontos aspektusa is. Történetesen az, hogy amint kialakult, ez irányítja érzéseinket, gondolatainkat és viselkedésünket.

Akik pszichológushoz járnak önismereti folyamatba, tudják, hogy ez egy nagyon hosszú és kemény folyamat. Hosszú időn keresztül, sokféle információból és kialakított magyarázatból állítjuk össze, hogy kik is vagyunk mi. Ennek egy fontos részét képezik az önmagunkkal kapcsolatos ismereteink és érzéseink, amelyeket a pszichológiában énfogalomnak és önértékelésnek nevezünk. Mindkettő az idők során szerzett tapasztalatainkkal, a szociális környezetünk és életkörülményeink alakulásával folyamatosan változik.

Talán közhelynek tűnhet az a gondolat, hogy „saját magamnak vagyok a legjobb barátja”, de valójában senki sem ismer minket olyan jól, mint mi saját magunkat. Ez azért lehet így, mert az önismeretünkhöz a legfontosabb vezérszálakat a belső reakcióink, vagyis az érzelmeink és gondolataink adják.

Ezek, mivel a külsőségek kevésbé befolyásolják őket, többet árulnak el rólunk, mint a viselkedésünk. Így fordulhat elő az, hogy legjobb barátnőnk eljegyzésének láthatóan nagyon örülünk, posztolunk rendszeresen a lánybúcsúról és az esküvői ruhapróbákról is, de valójában belül irigységet élünk meg.

A közösségi médiában megszokott módon gyakran reagálunk, esetleg kommentelünk egy-egy megosztott tartalmat. A többi ember reakciója – legyen az a közvetlen környezetünk tagja vagy egy számunkra teljesen idegen személy – szintén hozzájárul ahhoz, ahogy önmagunkról gondolkozunk.

A szociálpszichológiában a reflektív én-ként hivatkozunk erre a jelenségre, vagyis hogy a többi ember elvárásai, felénk mutatott reakciói befolyásolni tudják azt, ahogy saját magunkat látjuk. Ezek a sokszor kért, de inkább kéretlen, kedves vagy durva külső vélemények egyfajta tükörként szolgálnak – tükrözik a saját önképünket, amellyel ilyen formán is szembesülhetünk.

Én vagyok én és te vagy te

A különböző közösségi oldalak, ahol egyszerre sok embert és sok történetet látunk, alkalmas terepet kínál arra, hogy megvizsgáljuk, nekünk mennyivel jobb vagy rosszabb a helyzetünk. Leon Festinger, akinek nevéhez a társas összehasonlítás elmélete kötődik, úgy fogalmazta meg, hogy az emberek pontosan akarják értékelni önmagukat, és ezért az összehasonlításhoz hasonló embereket keresnek.

Bár valóban előnyösebb volna például hobbifutó képességszintünket egy hozzánk hasonló időt és távot futó emberéhez mérni, arról lehet vitázni, hogy mi van azzal a sokunkban élő működésmóddal, hogy egy profi versenyzőhöz vagy egy kezdő amatőrhöz hasonlítjuk magunkat. Bizonyos szintig mindkettő motiváló lehet, a személyes fejlődés szempontjából azonban kevésbé megfelelő. Tehát az, hogy miként gondolkozunk és érzünk magunkkal kapcsolatban, származhat abból, hogy másokkal tudatosan vagy éppen kevésbé tudatosan, időről-időre összehasonlításokat végzünk.

Ha világossá válik számunkra, hogy mi különböztet meg minket a többiektől, az magával hozza az egyediség érzését, és kiemelkednek azok a tulajdonságok, amelyek aztán az énünk sarokköveivé válhatnak.

És ugyan nagyon hasonló módokon szerzünk információt saját magunkról és másokról, az önismeret mindig egy gazdagabb és pontosabb folyamat. Egyrészt sokkal többféle helyzetben és sokkal több ideig figyelhetjük meg magunkat, mint bárki mást. Másrészt könnyebb megfigyelnünk a reakcióinkat is, jobban tudatában vagyunk a környezetünk (emberek, helyek, események) ránk gyakorolt hatásának, mint annak, hogy másokra mindez miként hatott.

De valójában még ez sem garancia arra, hogy mindig tisztában legyünk vele, hogy miért érzünk, gondolunk vagy cselekszünk úgy, ahogy valóban tesszük. Tulajdonképpen arról van szó, hogy sok különböző „én” uralja az életünket – máshogy viselkedünk a barátaink társaságában, mint a munkahelyen, más képet mutatunk online, mint a személyes találkozások alkalmával. Viselkedésünk (és ebbe beleértendő az is, hogy mit és milyen rendszerességgel posztolunk), érzéseink és gondolataink egy része függ attól, hogy mit csinálunk és kinek a társaságában vagyunk.

Ilyen értelemben a másokkal való összehasonlítás is helyzetről helyzetre változik. Bár elsősorban magunknak készítjük, a saját ízlésünk és kedvünk szerint szerkesztjük az egyes online felületeinket, mivel nyilvánosak, szinte bárki időről-időre bekukkanthat személyes életünk megosztott részeibe. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a társas hatások milyen erősek: még az énképünk kialakulásában és az egyéniségünk megélésében is hatalmas szerepet játszanak.

Minden nap boldog vagyok? Nem.

A mai világban az online felületeink kinézete talán éppen olyan fontos lett, mint az, hogy mi milyen öltözetben jelenünk meg a mindennapokban. Eleve az, hogy mi számít „instakompatibilisnek” – tehát mit és milyen köntösben teszünk közzé – előrejelzi azt, hogy a közösségi médiában megosztott tartalmaink már átmentek egy szűrőn, és ezzel a válogatással a valóságot is átkereteztük.

Vannak olyan napok, amikor szomorúak és gondterheltek vagyunk, vagy épp nem vagyunk elégedettek a külsőnkkel, de ezt egy hangulatjel mögött szépen el tudjuk rejteni. Ebben semmi ördögtől való nincs, hiszen a valóságban is igyekszünk a legjobb formánkat hozni és pozitív benyomást kelteni.

Abraham Maslow híres piramisában, amely az alapvető szükségleteinket foglalja össze egy hierarchikus rendszerben, a túlélést biztosító fiziológiai szükségletek és a biztonság megléte után egyből a szeretet és a valahová tartozás, majd az elismerés és a megbecsülés szükséglete következik. Tehát fontos, hogy kapcsolódjunk egymáshoz és hogy ki tudjuk vívni mások szeretetét és tiszteletét, ehhez pedig nagyon nagy energiákat vagyunk képesek mozgósítani.

A magunkról posztolt pozitív én egyrészt társas szükséglet, másrészt önmegvalósítási vágy is.

Mások figyelme, a népszerűség érzése csábító lehet, azonban, ha nincs egy kiforrott és biztos alapokon nyugvó énképünk, nem tudjuk pontosan, kik vagyunk, vagy nem vagyunk kellően elégedettek önmagunkkal, könnyen beleragadhatunk az általunk kreált virtuális világba, amely nem feltétlenül egyezik a valósággal.

Ugyanakkor fontos észnél lennünk, mivel a hosszú ideig tartó elkülönülés eszköze az lett, hogy áttértünk az online felületekre, a digitális én nagyobb szerepet kapott, a kispadról középpályás pozícióba került, néha a valódi énünk mellett vagy épp ellene játszva.