Nemcsak a szereplők lelkivilágának megismerése szempontjából lehetnek érdekesek a sorozatok és filmek pszichológiailag. A szórakoztatóipar egyre többet merít a pszichológia mint tudomány elméleteiből és témáiból. Mitől vagyunk azok, akik vagyunk? Hogyan működik a tudat? Mi tesz minket jóvá, gonosszá és egyáltalán emberré? Három olyan sorozatot választottunk az utóbbi három évből, amik ezekre a pszichológiailag (is) izgalmas kérdésekre keresik a választ!
A sorozatok aranykorát éljük. Míg korábban ez az eredetileg tévés műfaj a könnyedebb szórakoztatást célozta meg, addig manapság egyáltalán nem megy ritkaság számba, hogy a legfelkapotabb hollywoodi színészek és rendezők közreműködésével egy-egy széria mind látványban, mind a történet szempontjából felveszi a versenyt a filmekkel. Sőt. A kétezertizes években szinte már közhely számba megy, hogy
a kreativitás a mozivászonról átköltözött a sorozatokba.
Mivel nagyobb az alkotói szabadság és több idő áll rendelkezésre az események kibontására, gyakran könnyebben magával ragadhat minket egy sorozat világa. Mindezek hatására a sorozatok készítői bátrabban nyúlhatnak merész témákhoz és több lehetőségük van kísérletezésre, aminek legjobban a nézők örülhetnek. Három olyan sorozatot gyüjtöttünk össze, amik nemcsak minőségükben emelkednek ki az átlagból, de témafelvetésükben pszichológiailag érdekes kérdéseket boncolgatnak!
Maniac
A Maniac nem egy hétköznapi sorozat, sem felépítésében, sem pedig megjelenésében. A tíz rész tulajdonképpen egy nagy filmet ad ki. A tér és az idő meghatározhatatlan. Elméletileg New Yorkban és feltehetőleg a jövőben járunk, de a környezet és a technológia kinézete néha ellentmond ennek. Miközben számtalan sci-fibe illő eszközt látunk, a kutatók például katódcsöves képernyők előtt ülnek. Ha beszélgetésre vágysz, kibérelhetsz magadnak egy kamu barátot, léteznek pótférj szolgáltatások, és az apróbb tartozásokat egy AdBuddy nevű cég állja, ha cserébe egy ügynökük reklámokat olvashat fel neked. Ebben a világban él Owen és Annie.
Pénzszűke miatt mindketten jelentkeznek a történet mozgatórugójaként szolgáló gyógyszerkísérletbe. Egy új tablettacsomagot tesztelnek rajtuk egy mesterséges intelligencia segítségével. A kezelés
megoldást kínálna a felesleges emberi szenvedésre és a szomorúságra.
Talán nem is olyan meglepő módon a kísérlet során problémák lépnek fel, főhőseink pedig alternatív világokon keresztül indulnak el az önmagukhoz – és egymáshoz – vezető úton. Az összes epizódot az a Joji Fukunaga rendezte, akinek a True Detective első évadát is köszönhetjük. Ez lehet az oka, hogy a sorozat részei tudatosan és egységesen simulnak össze egy nagy egésszé.
Bár az elképzelt jövő (?), valamint az alternatív világok részletesen kidolgozottak és furcsaságaikkal együtt is magukkalragadóak, a történet valódi izgalmát mégis az adja, hogy merre tart a két főhős. Lehet-e számukra gyógyulás? Az egyedi vizualitás mellett a sorozat legnagyobb erőssége kétség kívül a két főszereplő Emma Stone és Jonah Hill (mindketten kétszeres Oscar-jelöltek, előbbi egyszer el is nyerte a szobrot), akik lenyűgöző alakítást nyújtanak. Tulajdonképpen a kerettörténetként szolgáló kísérlet felfogható egy extravagáns terápiaként. Ahogy haladunk előre az epizódokban, egyre kevésbé lehet eldönteni, hogy mi a valóság és mi nem, de a főszereplőink lelki törései, az érzéseik és a gyógyulás folyamata végig igazi marad.
Mindhunter
A sorozatból a kriminálpszichológia és a profilozás hajnalát ismerhetjük meg. Adott két eltérő temperamentumú és világnézetű FBI ügynök (Jonathan Groff és Holt McCallany), akiknek mégis össze kell fogniuk, hogy kiharcoljanak maguknak egy viselkedéstudománnyal foglalkozó osztályt az ügynökségen belül. A hetvenes években járunk, amikor még egyáltalán nem volt bevett dolog pszichológiai módszerek alkalmazása a nyomozás során, és nehezen tudták az ügynökségnél komolyan venni, aki ezzel foglalkozott.
Az osztály célja, hogy a korabeli Amerika legszélsőségesebb sorozatgyilkosaival készült interjúk alapján kialakítsanak egy új terminológiát és besorolási rendszert, aminek segítségével gyorsabban el lehet jutni az elkövetőhöz. A téma ellenére az alkotók nem véres holttestekkel és kifordított belsőszervekkel hatnak a nézőre. A nyomasztó légkört a gyilkosokkal rögzített interjúk és az ezekről való beszélgetések adják, amiket még megrázóbbá tesz, hogy a sorozat megtörtént eseteket dolgoz fel. A Mindhunter
lebilincselő, de egyben felkavaró utazás az emberi természet legsötétebb bugyraiba.
Talán nem meglepő a sötét hangulat annak fényében, hogy a sorozat első hat részét David Fincher rendezte, akinek a nevéhez olyan kultfilmek köthetők mint a Hetedik, a Harcosok klubja, vagy a Zodiákus. Bár a további részeknél már mások ültek a direktori székben, markáns stílusa az összes epizódon érződik, ami kifejezetten jót tesz a sorozatnak.
Könnyen magával ragad a Mindhunter, mert bár riasztó a sorozatgyilkosok által feltárt mélység sötétsége, nézőként mégsem enged szabadulni a kíváncsiság. A sorozat érzékenyen ábrázolja az erőszak önmagát folyamatosan újrateremtő formáit. A személyes történeken keresztül megismerjük, hogyan alakítja a bántalmazó, hideg családi légkör az elkövetőket szociálisan elszigetelt, kapcsolódni képtelen szörnyetegekké.
Westworld
Az HBO nagyszabású science-fiction sorozata egy vadnyugati kalandparkban játszódik, ahol a látogatók legsötétebb vágyaikat is kiélhetik a park android lakóin, a hostokon. A gazdag ügyfelek lemészárolhatják, megerőszakolhatják őket kedvük szerint, majd a park mérnökei egyszerűen kijavítják a lakók testét, törlik az emlékeiket és minden kezdődhet újra. Persze ahogy az lenni szokott, a tökéletesen működő gépezetbe hiba csúszik és néhány lakó elkezd emlékezni korábbi életeire. A második évadánál járó Westworld azonban többet kínál egy gyönyörű képekkel elmesélt, szokványos gépi apokalipszis sztorinál.
A sorozat legizgalmasabb kérdésfelvetése, a szabad akarat dilemmája. A Westworld hatásmechanizmusához hozzátartoznak az újabb és újabb csavarok, amik az epizódok között a rajongói elméletek táptalajául szolgálhatnak. Folyamatos kétségek között vagyunk a lakók lázadása kapcsán is. Valóban sikerült kitörniük a programkódok börtönéből, vagy szabadság iránti vágyuk sem más, mint alkotójuk akaratának beteljesítése?
Ki lehet-e törni az előre megírt sorsokból?
A Westworld elegánsan túllép a hasonló témájú filmek megszokott, fő problematikáján. A western díszletek között felszabadultan gyilkolászó vendégeket állítja kontrasztba az identitásukat kereső hostokkal. Nem az a fontos, hogy mikor és hogyan ébrednek öntudatukra, és honnan kezdődik a tudatos létezés csúcsaként definiált emberség. Sokkal izgalmasabb a morális vetület. A markánsan vázolt emberiségkritika kapcsán könnyen felmerülhet, hogy miért akarna egyáltalán bárki olyanná válni, mint a homo sapiens?
Ahogy a hostok öntudatra ébredését bemutatja, tulajdonképpen görbe tükröt tart a nézőnek. Az ismétlődő narratívák mentén haladó, létezésük alapjait meg nem kérdőjelező lakók élete kísértetiesen hasonlít a társadalmilag meghatározott szerepeket betöltő, hétköznapokba belesimuló, ösztönei és vágyai által irányított ember sorsához. Erről az oldalról nézve a kérdésfelvetések korántsem csak a science-fiction világában állják meg a helyüket.
