"Egyedül semmire sem vagyok képes" – a dependens személyiségzavarról

A Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve (DSM-5) a személyiségzavarokat három nagy csoportba sorolja. A felosztás szerint a dependens személyiségzavar a C-clusterben (szorongó kategória) kapott helyet. Az ide tartozó zavarok közös pontja, hogy az ilyen diagnózissal élő személyek fokozott szorongással és félelemmel jellemezhetők. De mi is ez a fokozott diszkomfort-érzet a dependens személyiségzavar esetében? Milyen korai tapasztalatokon keresztül alakulhat ki? Hogyan befolyásolhatja a dependens személyiségzavar a baráti kapcsolatokat, párkapcsolatokat? Cikkünkből kiderül!

A személyiségzavar egy tartósan fennálló, rugalmatlan, egyedi mintázatnak tekinthető, mely az egyén viselkedését és élményvilágát teljesen áthatja: meghatározza a személyes és interperszonális helyzetek széles tartományát. A zavar kialakulásának kezdete serdülőkorra vagy kora felnőttkorra tehető, a korai életesemények pedig meghatározó szerepet játszanak a betegség létrejöttében. A tünetek énazonosak (más néven egoszintonok), ami annyit jelent, hogy a személy ezeket nem értékeli problémásnak: saját identitása, saját személyisége jellegzetességének tekinti az egyes diszfunkcionális jegyeket. Ez megnehezítheti a személyiségzavarral küzdő egyének ellátásba kerülését, diagnosztizálását, és megfelelő kezelését is.

A dependens személyiségzavar főként a korai kapcsolatok táptalaján alakul ki.

Az ilyen zavarral élő személyek családját az élet minden területére kiterjedő, intenzív kontroll jellemzi.

Kutatások eredményei alapján a dependens betegek általában bizonytalan kötődéssel bírnak, szüleik pedig abban a hiedelemben nevelték őket, hogy „az élet veszélyes”. A tanuláselméleti megközelítés szerint a szülők korábban ellenzéssel reagáltak minden olyan szituációra, ahol a gyermek önállóan próbált cselekedni, és jutalmaztak minden olyan tevékenységet, ahol az egyén a gondviselőire támaszkodott. Emellett a szülők azt az üzenetet is közvetíthették a gyermekük felé, hogy abban az esetben, ha nem vesznek fel alárendelődő viszonyulást, akkor egyedül maradnak, egyedül pedig tehetetlenek lennének az élet veszélyes terepén.

A dependens személyiségzavar jellemzői

A dependens személyiségzavarral élő személyek sok esetben pesszimisták, alacsony önértékeléssel rendelkeznek és hajlamosak alábecsülni a képességeiket. Az ilyen páciensek nem képesek egyedül döntéseket hozni, extrém mértékben alárendelődnek és a mindennapok során képtelenek hatékonyan funkcionálni anélkül, hogy mások ne gondoskodnának róluk. Fontos kiemelni, hogy döntésképtelenségük egyaránt megnyilvánul mind a kisebb, mind pedig a nagyobb jelentőségű szituációkban, tehát egyformán nehéz lehet annak eldöntése, hogy milyen ruhát vegyenek fel, de annak is, hogy milyen munkahelyre adják be a jelentkezésüket. Problémájuk van a felelősségvállalással és a saját álláspontjuk kifejezésével is, amennyiben az ellenkezik a számukra fontos személy véleményével. A dependens személyiségzavarnak további jellemzője, hogy amikor az egyén kapcsolata megszakad, rögtön megpróbálja azt egy másik kapcsolattal pótolni, de az egyedülléttől való, irreális mértékű szorongás is jellegzetes lehet. A DSM-5 diagnosztikai kritériumként emeli ki az „általános és túlzott igényt” arra vonatkozóan, hogy a személynek mások gondját viseljék.

Érdekesség, hogy a dependens és a borderline személyiségzavar diagnózisa sok esetben (megközelítőleg az esetek 50%-ában) együtt jár. A különbséget mindössze az jelenti a két kórkép között, hogy míg a borderline betegek az elhagyatásra szélsőséges indulattal, dühvel, manipulációval reagálnak, addig a dependensek inkább alárendelődővé válnak.

Hogyan alakulnak a dependens személyiségzavarral elő páciensek kapcsolatai?

Párkapcsolatokban és baráti kapcsolatokban is nagyon gyakran előfordul, hogy bizonytalanok vagyunk egy fontos (vagy akár kevésbé fontos) döntést illetően. Ilyenkor kikérjük egymás véleményét, tanácsát, mérlegeljük az előttünk álló lehetőségeket, végül pedig döntést hozunk. Ez teljesen normatív folyamat. Ugyanakkor a dependens személyiségzavarban szenvedő egyének nem tanácsra, különféle alternatívák felvázolására várnak, hanem arra, hogy valaki más hozza meg helyettük a döntést. Az ilyen viszonyulás pedig erőteljesen megterhelheti az emberi kapcsolatokat. Hiszen gondoljunk csak bele: érzelmileg rendkívül kimerítő lehet a kapcsolat másik tagja számára, hogy a párja vagy barátja helyett folyton döntéseket kell hoznia, hiszen ez tulajdonképpen olyan, mintha két életet élne. Jellemző az is, hogy a dependens személyek már a konfliktus legkisebb gyanúja esetén is megfutamodnak. Összességében elmondható, hogy a felek között egyenlőtlen viszonyulás alakul ki, ami ahhoz vezethet, hogy a nem dependens fél arra az elhatározásra jut, hogy kilép a kapcsolatból.

Mindazonáltal érdemes lehet egy másik szituációt is megvizsgálni. Vajon mi történik abban az esetben, ha valaki visszaél a dependens személy intenzív függőség iránti igényével? Sajnos előfordulhat, hogy a dependens páciensek nem tisztességes, megbízhatatlan párt vagy barátot választanak, és minden erejükkel erre az emberre támaszkodnak. Ennek a legnagyobb hátránya az, hogy az egyén teljesen a másik fél kontrollja alá kerülhet, és akár olyan dolgot is megtehet, amit nem szeretne, vagy amit talán már ő is kellemetlennek érez – mindezt annak érdekében, hogy a „támaszát” ne veszítse el.

Zárásképp fontos megemlítenünk, hogy a pszichoterápiás kezelés a dependens személyek állapotát nagyban képes javítani, és a korábbi helyzetekhez viszonyítva sokkal egészségesebb viszonyulást képesek kialakítani a kapcsolataikban. A kognitív viselkedésterápia eszköztára képes megtanítani az egyént, hogy bátran és hatékonyan cselekedjen; valamint, hogy ki merje mondani a véleményét, akkor is, ha az éppen ütközik más álláspontokkal. Azonban a terápia is hordoz önmagában egy paradoxont: ahhoz, hogy a dependens személy a függőségét, ragaszkodását képes legyen maga mögött hagyni, először függővé kell válnia a terápiás kapcsolatban.