Egykét vagy egy-két gyermeket vállaljunk?

Manapság egyre gyakoribbak az egygyermekes háztartások, ám mégis létezik egy olyan felfogás, miszerint egy gyerek nem is számít gyereknek. Rögtön a házasságkötés után kaphatjuk a kérdéseket: „Mikor jön a baba?” Majd az első érkezése után kaphatjuk a továbbiakat, hogy mikor jön a következő, mennyit tervezünk stb. Vannak, akik anyagi, biológiai vagy egyéb érzelmi okokból nem vállalhatnak egynél több gyermeket, de azoknál, akiknél nem jelennek meg ezek a tényezők, felmerül a kérdés, hogyan döntsenek, hány gyerekük legyen? Gyermekünk számára mi az ideálisabb? Cikkünkben összegyűjtjük az egy, illetve több gyermek vállalásának előnyeit és hátrányait. 

Egy gyermek a családban

Az egykékről általánosan elterjedt sztereotípia, hogy önzőek, elkényeztetettek és nem önállóak. Valóban van valóságalapjuk ezeknek a kialakult felfogásoknak? A gyerekek előtt a szülők jelentik az elsőszámú mintát, az egykék esetében pedig ez fokozottan így van, főleg a korai éveikben.

Az egykék csak a szüleik viselkedését látják,

és próbálják elsajátítani azt a viselkedésformát, amit a szülők megerősítenek bennük.

Azokkal szemben, akiknek van testvérük, az egykéknek nem kell osztozniuk senkivel a szüleik figyelmében. Ezáltal sokkal egocentrikusabbak és az önértékelésük is jobb, mivel azt tanulják a szüleiktől, hogy nagyon fontosak. Ennek azonban árnyoldala is van, még pedig az, hogy a szülők összes elvárása egy gyermekre irányul. Ez pedig komoly teher lehet, ha nem képes teljesíteni ezeket, a szülőknek pedig csalódásélmény.

Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a sztereotípiákat:

• Önzőség: Ez onnan ered, hogy hasonlóan a figyelemhez, semmilyen más tárgyban, játékban vagy ételben nem kell osztozkodniuk, így nehezebben alkalmazkodnak olyan helyzetekhez, mikor félre kell tenniük a saját érdekeiket.
• Önállóság: Egy gyermek önállósága tulajdonképpen azt jelenti, hogy képes a feladatait életkorához mérten egyedül is elvégezni. Ám a szülők hajlamosak abba a hibába esni, hogy a gyermeküknek mindent meg szeretnének adni, és mindent megcsinálnak helyettük. Így a gyermekben az igény sem fog kialakulni, hogy bármit is megcsináljon, mert nincs semmi következménye, ha nem teszi meg, majd valaki más megcsinálja helyette.
• Ragaszkodás: Inge Bretherton (1985) azt állította, hogy az elsődleges gondozójukkal való interakciójuk alapján a csecsemők egy belső munkamodellt állítanak fel arról, hogyan viselkedjenek más emberekkel, s ezt használják minden új helyzetben. Az egykéknél, mivel csak a szüleikkel vannak interakcióik, szorosabb lesz a kötődés. Így a későbbi kapcsolataik során is jobban kötődnek, ragaszkodnak majd azokhoz, akiket megismernek.

A Csunkingban található Délnyugati Egyetem által levezetett kutatásban kétszázötven egyetemi tanuló vett részt, körülbelül a felük egyke. A vizsgálat elsősorban az intelligenciájukat, kreativitásukat, személyiségüket illetve a szürkeállomány mennyiségét mérte az agyban. A kutatások megerősítették, hogy az egykék kreatívabbak, azonban nehezebben alkalmazkodnak másokhoz.

A jobb kreativitás abból eredhet, hogy az egykék általában sokat vannak egyedül, így meg kell tanulniuk szórakoztatni magukat; a nehezebb alkalmazkodás pedig onnan, hogy a szülők csakis az ő igényeiket veszik figyelembe. Azoknál a gyerekeknél, akik nagyobb kreativitásról tettek tanúbizonyságot, nagyobb volt a szürkeállomány.koncentráció a parietális lebenyben – az agy képzelőerővel és rugalmassággal összefüggésbe hozható részén. Akik pedig a szociális készségekben teljesítettek rosszabbul, kevesebb szürkeállománnyal rendelkeztek a prefrontális kéregben, ami meghatározza, hogyan viszonyulunk másokhoz. Ezeknek a feltételeknek eleget tevő gyermekek többnyire egykék voltak.

Több gyermek a családban

Az első és talán legfontosabb előnye, ha van testvére az embernek az, hogy nemcsak az óvodában vagy iskolában kezd majd el szocializálódni, hanem már otthon is elindul ez a folyamat. Ezen kívül a gyerekek nemcsak a szüleikkel lépnek kapcsolatba az egykékkel ellentétben, hanem egymással is. Támogatást és biztonságérzetet nyújthatnak egymásnak, még felnőttként is. Ha nagy a korkülönbség a gyerekek között, a gondoskodó apai vagy anyai szerepek is előjöhetnek az idősebbekben.

Sokat számít, hogy ki hányadik gyermekként született a családban.

Az elsőszülöttekre szinte ugyanazok jellemzőek, mint az egykékre, főleg amíg nincs testvérük. Amikor azonban megszületik, azt traumatikusan élhetik meg, és megjelenik a testvérféltékenység. Az elsőszülöttek általában maximalisták, ami onnan ered, hogy a friss szülők még nem szoktak bele a szülőségbe, és nagyon óvatosan bánnak velük, ráadásul még sokkal nagyobbak is az elvárásaik feléjük. A középső gyereknél ez már kevésbé van így: a szülők szereztek némi rutint a gyermeknevelésben, és vele már sokkal engedékenyebbek. Ő már a kezdetektől megszokja azt, hogy nincs egyedül, és mindenben osztoznia kell másokkal. Jellemzően vagy versenyezni akarnak idősebb testvérükkel, hogy behozzák a hátrányukat velük szemben, vagy minél jobban különbözni akarnak tőlük, és lázadók lesznek.

A legkisebb gyermek esetében pedig gyakori jelenség, hogy a szülők túlságosan óvni akarják őket, vagy elkényeztetik. Ők azok általában, akiknek nagy megváltó terveik vannak, és valami újat akarnak vinni a család életébe.

Összegezve: ha van testvére az embernek, ha nincs, mindkét esetben a szülőkön és a nevelésen múlik, milyen lesz a gyermek. A szülőket tekintik követendő példának, és az általuk megerősített viselkedést fogják gyakorolni.