A börtön a világ egyik talán legkegyetlenebb helye. Erőszak, félelem, kegyetlenkedés és bizonytalanság szövi át a rabok mindennapjait. Felmerül a kérdés, mi a különbség közösség és közösség között? A bűnelkövető bekerül a börtönbe, de mi történik vele azután? Mire kell felkészülnie annak, aki első bűntényesként kerül be a rácsok mögé? Hogyan épül fel és mi határozza meg a börtönhierarchiát? A fegyintézetekről szóló cikksorozatunk első részében ezeket a témákat járjuk körül. Tartsatok velünk!
Ma Magyarországon körülbelül 18 ezer ember tölti büntetését fogház, börtön vagy fegyház fokozatú büntetés-végrehajtási intézetben. A benti élet kegyetlen. Aki nem elég talpraesett, nem tudja megvédeni magát, az hamar bajba kerülhet.
Rögtön eldől, ki az úr a háznál
Először mindenkit a csurmába, azaz a gyűjtőcellába kísérnek. A csurma veszélyes hely. Az erősek könnyen elvehetik a gyengék holmiját, hiszen itt összekerülnek a különböző börtönökből érkező rabok, akik között akad pénzhamisító, de akár gyilkos is. Innen a rabok pár napra egy felkészítő cellába kerülnek. Erre azért van szükség, hogy az őrök megfigyelhessék őket, s ha szükséges, akkor az arra szorulókat egy speciális cellába, a pszichoszociális menekítőzárkákba helyezzék el. Ezekbe a zárkákba azok a rabok kerülnek, akik könnyen válnának áldozattá a későbbiekben.
Amikor a rab bekerül a végleges cellájába, először felmérik, van-e már börtöntapasztalata vagy esetleges kapcsolata. Ezután általában a lakók felkóstolják az új zárkatársat. A tiszteletért sok helyen, különösen a fiatalkorúaknál, ütni kell.
Kegyetlen piramis
A tekintélyt számos különböző tényező határozza meg a testi erőtől a vagyonosságon át az elkövetett bűncselekmény jellegéig. A kíméletlen gyilkosok, valamint a nagy összegeket bezsákmányolók a tekintély, illetve a tőlük való félelem miatt magasabb státusszal indulnak, mint mondjuk a tolvajok. A státusz megtartásában azonban fontos szerepet játszik a rab szociális helyzetéből fakadó előnye, mint például a beküldött csomagok mennyisége, rendszeressége, illetve a látogatók száma és gyakorisága. A státuszpiramist alkotó személyek azonban folyamatosan cserélődnek, hisz míg egyesek szabadulnak, addig mások bebuknak.
A piramis csúcsán a „jógyerekek” vagy „menők” állnak. Ennek jelentése eltér a társadalomban megszokottól. Ők ütnek a legnagyobbat, belőlük van a legkevesebb. Ők viszik a szintet, tőlük tart mindenki, de ők egymással ritkán kötözködnek. A piramis következő szintje a zárkamenőké. Ők dirigálnak a zárkán belül. Többnyire ők fekszenek az alsó ágyon, őket kínálják meg először a rokonoktól érkezett csomagokból. A legtöbb elítélt valahol a ranglétra közepén helyezkedik el. Ők tudják, hogy kinek érdemes visszaszólni, kinek nem. A legalsó szintet az alattvalók alkotják. Ők azok, akik kiszolgálják a zárkamenőket. A rabok beszámolója szerint
azért lesz valakiből szolga, mert nem tud, nem akar nemet mondani.
Van azonban lejjebb. Azok, akiket szexuálisan zaklatnak. Ez inkább a fiatalkorúak között fordul elő. Ez nem meglepő, hiszen a világon mindenhol ők a legkegyetlenebbek. Tíz százalékuk visszaeső, azaz már nem először ül. A tinikkel ellentétben, egy felnőtt rab, annak ellenére, hogy rendelkezik kellő testi erővel, gyakran inkább pénzzel, dohánnyal vagy akár egy megfelelő gesztussal intéz el egy konfliktust. A fiataloknak azonban még kialakulóban van a személyisége és a konfliktuskezelő rendszere, gyakran feszegetik a határaikat, s nem mindig találják meg a megfelelő megoldást egy krízishelyzetben.
Teret nyer a csapatszellem
Az enyhébb fokozatban őrzött, jobb magaviseletű raboknál nem mindig alakul ki a klasszikus hierarchia a zárkákon belül, de a zárkák közötti rivalizálás ott is jellemző.
A börtönben ugyanakkor jelen vannak a haverok és a földiek is, akikkel szoros társas kapcsolatot lehet kialakítani. Ennek a legenyhébb foka a spanság, a legdurvább foka pedig a „börtöngeng”. Elveszett ember, akinek nincs odabent hátországa, azaz nincs, aki támogassa, védelmezze. Ez azért is nagyon fontos, mert az egy megyéből származók akkor is bevédik egymást, ha nem tudnak semmit a másikról, csak azt, hogy földik. Ahhoz persze, hogy valaki védelmet kapjon, bizonyítania kell. Gyakran azzal, hogy megmutatja, mennyire erős. Mert aki nem üt magáért, azért a földije sem fog.
Kérdés, hogy ha a börtön kiépíti a gengidentitást, akkor kiket engedünk ki a börtönökből? Nem csak a büntetés – végrehajtási intézetekben zajlik le hasonló folyamat: a legtöbbünk kamaszkora hasonló ehhez, a csoportidentitás fontosabb, mint az egyéni, a külső megerősítés is jobban számít, mint a belső, és a belső értékeket legyűrik a külsőre vonatkozók.
Végezetül Novák Béla Dénes bűnügyi újságíró egy rabbal készített riportjából idéznénk, amely segít beleélni magunkat a rácsok által béklyózott személyek életébe: „A börtönben az ember elveszíti önmagát, az egyéniségét. Meló fillérekért, döglés, meló, döglés, tévé örökösen, lassított futószalagon mennek a percek, nem, azt nem lehet megszokni, hogy gép lesz belőlünk, érzéketlen gépezet, amit már nem is mi irányítunk. Be vagyunk programozva. Az agresszivitás egyre nő, sokan azzal próbálják bizonyítani önmaguk előtt a létezésüket, hogy kötekednek, verekszenek (...).
Hónapok múlva szabadulok és megvallom, nagyon félek. Jobban félek, mint amikor lecsuktak.
A külvilág valami félelmetes, távoli, ismeretlen dolog számomra, tulajdonképpen azt mondhatnám, kezdődik büntetésem második szakasza, de most, érzem, nem saját magam ellen kell majd harcolnom. Minden és mindenki ellen, mint eltévedt kutatónak az őserdőben…”
