„Ember tervez, Windows lefagy” – közmondások napjainkban

Ha ma megkérdeznénk egy kisiskolást, hogy mi jut eszébe a közmondásokról, nagy valószínűséggel vagy egy nyelvtanórai definíciót mondana fel nekünk, vagy pedig homályosan összehordana valamit a falusi világról, időjárásról, meg korán kelésről. Az is lehet, hogy ehhez nem is kell egy kisiskolás, a felnőtt emberek nagy része is hasonló válaszokat adna. Csak a használatuktól, vagy az üzenetüktől is ennyire eltávolodtunk mára? Egyáltalán kell-e, lehet-e őket modernizálni?

„Népköltészetünk gazdag tárházában van lerakva népünk gondolkodásának és jellemének minden vonása. Megtaláljuk benne mindazt, mi a népszellem alkotó elemét képezi. Dalaiban nyilatkozik érzelemvilága; mondáiban nemzeti hagyománya; meséiben hite, erkölcse, szokása

s talányaiban és főleg közmondásaiban bölcselme és eredeti észjárása”

– olvasható Sirisaka Andor Magyar Közmondások Könyve című gyűjteményében. Valóban, közmondásaink olyan „elvek”, az általános érvényűség igényével használt életbölcsességek, tanácsok vagy ítéletek, amelyek kulturálisan és társadalmilag meghatározott világnézetet tükröznek.

Mégis manapság egyre kevesebbet találkozunk velük, mi magunk is annyival gazdálkodunk, amennyit az általános iskolában magunkra szedtünk, s ha ott nem táraztunk be kellően, akkor később újakat már nem nagyon építünk be a nyelvi eszköztárunkba. Vannak, akik azon az állásponton vannak, miszerint a közmondások letűnt korok és más társadalmi rétegek világában születtek, így napjainkban már nincs igazán relevanciájuk. Miért éli túl közülük mégis jó pár a korát, amiben keletkezett? Alapvetően nehéz meghatározni, hogy mikortól is él egy közmondás, és lejárati dátum sincsen rajta. Az biztos, hogy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy megszilárduljon és beépüljön mind az emberek nyelvhasználatába, mind gondolkodásába, és ugyanúgy fokozatosan kopik is ki azokból. Indultak arra vonatkozó törekvések, hogy modernizálva, a mai világra szabva újakat alkossunk. Ilyeneket olvashatunk egy 2000-ben írt Index-cikkben, amelyben korunk sürgető feladatának titulálták az új közmondások gyártását nyelvünk jövőbeni gazdagságának megalapozásáért. Így születtek olyan mondatok, mint „Nézd meg a nevelőanyját, vedd el az élettársa második házasságából származó lányát!”, „A szomszéd gépe mindig gyorsabb.”, vagy „Aki korpa közé keveredik, megeszik a vegetáriánusok.”  

Azonban ezekben a mondatokban a forma és a szóhasználat ugyan változott, de a tartalom attól még ugyanaz maradt.

Ugyanazt értjük alattuk, mint a „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!”, „A szomszéd fűje mindig zöldebb.”, és „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.” alatt. Érthető, hogy azt az évszázadok alatt kiérlelődött kollektív értékrendszert, tapasztalatot, aminek lenyomatai ezek a mondatok, gyökeresen megváltoztatni nem lehet. Nyilvánvalóan olyan jelenségekről, élethelyzetekről alakultak ki közmondásaink, amik sok embert érintenek és bizonyos szinten mindenki kapcsolódni tud hozzájuk.

O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című könyvében kísérletet tesz a közmondások fő tárgyköri típusainak elkülönítésére. Az első nagy kategória olyan megállapításokat, ítéleteket vagy tanácsokat tartalmaz, amelyek az emberrel mint a társadalom tagjával, illetve az emberek valamilyen típusával, csoportjával kapcsolatosak, vagy valamilyen általános tevékenységhez fűződnek.

Ezeket a szociálpszichológia területén többek között a csoportnormák, az attitűdök, a kategorizációs mechanizmusok és a sztereotípiák körében találhatjuk meg.

A társas normák lényegében tükrözik az adott csoportnak a világról, önmagáról és másokról alkotott képét, és erőteljes hatást gyakorolnak viselkedésünk szinte minden formájára. A csoportok gyakran törvényeket és szankciókat alkotnak – jutalmak és büntetések rendszerét –, hogy megerősítsék a megfelelő viselkedéses normákat. Jó példák erre a „Sok lúd disznót győz.” vagy a „Ki korán kel, aranyat lel.” mondásaink, melyekben megmutatkozik az „elvárt” vagy jónak, hasznosnak tartott viselkedésmód.

Az embereknek bármivel kapcsolatosan lehetnek attitűdjeik. Ezek olyan kognitív reprezentációk, amelyek összegzik az egyén értékeléseit egy adott dologgal, az attitűdtárggyal kapcsolatban. Az attitűdök három elemből állnak össze, az attitűdtárggyal kapcsolatos kognitív, affektív és viselkedéses információból. Példának hozhatjuk erre az „Ajándék lónak ne nézd a fogát!” mindenki által ismert közmondásunkat.

A sztereotípiák ezen túlmenően olyan kognitív reprezentációk vagy benyomások egy társadalmi csoportról, amit az emberek úgy alakítanak ki, hogy összekötik a jellemző tulajdonságokat és érzelmeiket a csoporttal. Az „A gazdag, ha bolond is, okosnak tartják.”, és a „Nem szokta cigány a szántást.” közmondásokban ezek az automatikusan aktiválódó vélekedések jelennek meg.

A következő kategóriába az úgynevezett gazdaregulák tartoznak, amelyek a paraszti élettel, a földműveléssel, az állattenyésztéssel és a háztartás kérdéseivel kapcsolatosak (például „Őszit porba, tavaszit sárba.” vagy „Üres kamrának bolond a gazdasszonya.”). Ezzel rokon kategória még az időjárással kapcsolatos, főleg időjóslást tartalmazó („Ha Katalin kopog, Karácsony locsog.”), valamint az egészségügyi, főleg étkezéssel kapcsolatos szabályok kategóriái. Végül még egy olyan kategóriát jelöl meg, melyek olyan konvencionális kifejezéseket, szójárásokat tartalmaznak, melyeket pusztán a megszokás tart életben, és főleg alkalomszerű a használatuk (például „Ami késik, nem múlik.”, „Úgy még sohasem volt, hogy sehogy se lett volna.”). A gazdaregulák, időjárás-jóslatok és egészségügyi praktikák esetében jobban érthető, ha kikopnak az idő múlásával és a gazdasági, társadalmi rendszerek átalakulásával, hiszen sok esetben tartalmilag is jelentőségüket vesztik, nem csak szóhasználatilag.

Elképzelhető, hogy a szánt szándékkal, mai szókinccsel megalkotott közmondások egy része fennmarad, és pár száz év múlva ugyanúgy a rutinszerű kommunikáció része lesz, de ez csak akkor lehetséges, ha valóban elterjed és aktívan beépül mindennapi élethelyzeteinkbe. A közmondás a használata által létezik, előírni, hogy márpedig mától ezt használjuk a korábbi helyett, nem lehet. Amennyiben olyan közmondásról lenne szó, mely tartalmilag valami olyan újdonságot hoz be, melyre „eddig nem volt szavunk”, és a már említett globális változások meghozzák a szükséget, hogy alkossunk rá egyet, bizonyára semmi akadálya nem lenne annak, hogy megszilárduljon.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy napjainkban a közmondások milyen szerepet töltenek be.

Még mindig ugyanúgy az információforrás és az iránymutatás a funkciójuk, vagy már inkább a hagyományőrzés céljával, csupán színesítik a nyelvünket?

Az biztos, hogy kevesebbet használjuk őket a mindennapokban, pedig ezeréves tapasztalaton alapuló tudást közvetítenek, de talán nem arról van szó, hogy ezt a tudást felejtenénk el, csak mondjuk a mai világunkkal a közmondások ilyen formában épp nem kompatibilisek. Talán ami most a leginkább ellátja ezt a feladatot, az a virágkorát élő „mém-kultúra”. A kifejezést Richard Dawkins alkotta meg, mikor felvetette annak lehetőségét, hogy az evolúcióelmélet kiterjeszthető a kultúra elemeire is. Így a „gén” analógiájára megalkotta a mém szót, amelyekkel a kultúra feltételezett, másolható és másolódó alapegységeit jelölte. Tulajdonképpen ezek a másolható és másolódó alapegységek ugyanolyan szófordulatok, amikkel a közmondások esetében is találkozunk, és amelyek tartalmához valamilyen formában szinte mindenki kapcsolódni tud. Ugyanúgy sokak által átélt élettapasztalatokról, intra- és interperszonális folyamatokról, társas- és társadalmi helyzetekről szólnak.