Adott egy kulcsjátékos, aki példásan teljesít a tétmérkőzéseken is, élvezi a szurkolók rajongását, nagyfokú önbizalommal jellemezhető. Az ilyen sportoló áldás lehet egy klubnak, de tegyük fel, hogy mindezek mellett a csapat többi tagjával nem ápol jó viszonyt és a legtöbb helyzetet a személyes növekedése céljából magára vállalja. Milyen személyiségre utal ez, és milyen hatással lehet a teljesítményre? Hogyan hozható ki egy ilyen helyzetből a legtöbb? Cikkünkből kiderül.
Több jelentős pszichológiai elméletalkotó osztozik a véleményben, miszerint a nárcizmus a személyiségfejlődés normál aspektusának tekinthető. Minden emberben megtalálhatók bizonyos nárcisztikus szükségletek és motivációk, melyek szerepet játszhatnak az adaptív, pozitív énkép fenntartásában. A mérsékelt nárcizmus hozzájárul az egészséges szokások kialakításához, és ezt számos kutatás is bizonyítja. A mérsékelt nárcisztikus személyek nagyobb valószínűséggel folytatnak fizikai tevékenységet, hajlamosabbak a kockázatvállalásra, a döntő és a vezető szerep felvállalására, mely az életük minden területén megjelenik.
Patológiáról abban az esetben beszélhetünk, ha ezek a szükségletek és motivációk valamilyen irányban különböznek a normálistól. A legtöbbünknek a nárcizmus szó hallatán a nagyképűség, önteltség és arrogancia jut eszébe. Ezek azonban a nárcisztikus grandiozitás jellemzői. Ez a fajta grandiozitás a nárcisztikus személyiség központi eleme, amely egy olyan felnagyított énképként jelenik meg, amit valós teljesítmény, készség vagy képesség nem indokol. Az ilyen személyiségre jellemző még az
önmagával kapcsolatos negatív aspektusok tagadása és az információk torzítása,
csupán a korábban említett felnagyított énkép fenntartása miatt. Társas kapcsolataiban kizsákmányoló, agresszív és exhibicionista, illetve az empátia nyomait nem mutatja.
A nárcisztikus személyek egyfelől ezzel a grandiózus énrésszel jellemezhetők, melyben mind a valós és vélt tulajdonságok megtalálhatóak, így megalkotva egy idealizált énképet. Ennek védelme érdekében pedig igyekeznek minden negatívan ható tényezőt kiiktatni. Ez a másik rész a vulnerábilis énrész.
A nárcizmus minden típusára igaz a személy fokozott önmonitorozása. Gondolataik és viselkedésbeli megnyilvánulásaik gyakran eltávolítják őket másoktól, illetve felsőbbrendűnek érzik magukat, de szükségszerűen nem elégedettek önmagukkal. Mindenképpen fontos azonban a nárcisztikus személyiségzavar és a nárcisztikus jegyek közötti különbségtétel. A nárcizmust olyan kontinuumként lehet elképzelni, melynek legvégén találhatjuk meg a nárcisztikus személyiségzavart.
A nárcisztikus jegyekkel jellemezhető sportolók önmagukat mint kivételes tehetséggel megáldott sportolókat látják, akik gyakran keresik a különböző lehetőségeket a személyes dicsőség miatt. Amennyiben a nárcisztikus teljesítmény tisztán azonosított a csapatban, a sportoló nagyobb valószínűséggel több erőt és energiát fog a játékba fektetni, és a teljesítménye is magasabb lesz.
Dr. Ross Roberts sporttudós szerint a nárcisztikus sportolók azért boldogulnak jól a stresszes helyzetekben, mert az ilyen körülményektől függetlenül példaértékű teljesítményük miatt megkapják azt a fajta csodálatot és dicsőítést, mely után vágyakoznak. Ez magyarázatot nyújt arra, hogy a legtöbb igazán jó atléta miért egyéni sportot űz, illetve, hogy miért nem ők a legjobb csapatjátékosok – habár kutatások szerint az eredményes élsportolók legtöbbje jellemezhető bizonyos fokú nárcisztikus jeggyel.
Edzőként fontos tisztában lenni a nárcisztikus személyiség tulajdonságaival,
ennél is fontosabb azonban a velük való „megküzdés”. De hogyan is lehetséges ez?
A nárcizmus sportbeli megjelenéséről leginkább az alkalmazott pszichológia területén jelentek meg kutatások. Az interakcionista szemszögből nézve, a nárcisztikusok imádnak versenyezni, ami azt jelenti, hogy azon pszichológiai képességek, melyek a sportolók teljesítményére vannak hatással, nem feltétlen hasznosnak számukra, hiszen személyiségükből adódóan jól teljesítenek az ilyen közegben. Ezzel szemben az előbb említett képességek elengedhetetlenek az alacsonyabb mértékű nárcisztikus sportolók számára. Kutatások szerint a leginkább hasznos és fejlesztendő képességek számukra a
relaxáció, a belső beszéd és a képzelet.
Az edzői stílusra vonatkozó, jelenleg rendelkezésünkre álló kutatás nagyon csekély számú. Ez a kevés tanulmány azonban azt bizonyítja, hogy a nárcisztikus sportolóknak a leghasznosabb az ismereti, illetve a teljesítmény-motivációs környezet, melyben a nárcisztikus jegyekkel jellemezhető sportolók megkaphatják edzőjük kellő mértékű figyelmét. Ezzel szemben az olyan edzők, akik a csapat érzéseire fogékonyabbak, a nárcisztikus sportolók kevésbé pozitív válaszát válthatják ki, hiszen a személyes dicsőség lehetőségének valószínűségét csökkentik saját stílusukkal.
Láthatjuk tehát, hogy a nárcizmus sport területén való vizsgálata még gyerekcipőben jár, noha mélyebb megismerése igenis indokolt lenne mind a játékos, mind a csapat teljesítménynövelése érdekében. Mindemellett pedig jól demonstrálja a személyiség és az egyéni különbségek jelentőségét is a sportban.
