„És képzeld el…” – A szülő-gyermek beszélgetésben rejlő lehetőségek

Sokaknak ismerős lehet a helyzet, amikor a gyerekek a „Képzeld el” kezdetű beszámolóikban lelkesen mesélnek szüleiknek az aznapi élményeikről, már a hazafelé vezető úton. Vajon milyen jelentőséggel bírnak az ilyenkor létrejövő dialógusok, és mit tehetünk azért, hogy minél inkább gazdagítsák a gyermekkel való kapcsolatunkat? 

Szülő és gyermeke már azelőtt kommunikál egymással, hogy a gyermek szóban válaszolni tudna, azonban a nyelvhasználat megjelenésekor ez a kommunikáció még sokszínűbbé válik. A következőkben Pohárnok Melinda áttekintő tanulmányát mutatjuk be röviden, és ez alapján fogjuk körbejárni, miért is bírnak kiemelt szereppel a szülő-gyermek beszélgetések, és hogyan járulhatnak hozzá a gyermek fejlődéséhez.

A szülő-gyermek diskurzus mint facilitátor

A gyermekkel folytatott beszélgetések sokkal többek egyszerű csevegésnél, hiszen számos területen előmozdítják a társas és tárgyi megismerési folyamatokat. A párbeszédeknek fontos funkciója például, hogy kiemelik egy-egy esemény jelentős elemeit, ezáltal segítik a gyermeket az interperszonális helyzetek megértésében, értelmezésében és az arra való emlékezésben. Amikor a gyermek mesél, és a szülő közben a szereplőkre, cselekvésekre, helyszínekre, illetve a cselekvéseket mozgató belső állapotokra hívja fel a figyelmet, akkor

egyrészt a megélt események elbeszélhetőségének módját tanítja, másrészt hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek a vele megtörtént eseményeket koherens módon beépíthesse belső világába.

Ez utóbbi különösen fontos a negatív érzéseket hívó élethelyzetek kapcsán (ha valami rossz történt a gyermekkel vagy a környezetében), mert az ilyen élményeket is integrálni kell, és kulcsfontosságú, hogy egy koherens, értelemmel felruházott narratíva kerül-e beépítésre. Hiszen ilyen módon a rossz élmények is feldolgozhatóvá válnak.

Egy másik lényeges funkciója a beszélgetéseknek, hogy kiváló lehetőséget nyújtanak a mentális állapotokra történő utalásoknak, az azokról való gondolkodásnak. Amikor egy édesanya azt mondja a gyermekének, hogy „Én azt hittem, örültél neki!”, akkor a gyermek átélheti, hogy a pszichológiai állapotokban osztozhatunk, de azok eltérőek is lehetnek. Nyilvánvalóvá válik a gyermek számára, hogy lehet, hogy valamiben együtt vettünk részt, mégis másképp vélekedünk róla. Ezzel az események szubjektív aspektusaira és az arról való egyezkedés lehetőségére hívja fel a figyelmét.

Elaboratív és repetitív stílus

Pohárnok Katherine Nelson és Robyn Fivush elgondolását idézi, mely szerint az önéletrajzi emlékezet a társas interakciókban jön létre, vagyis (főként) a szülőkkel folytatott párbeszédekből nő ki. Az említett szerzők önéletrajzi emlékezettel kapcsolatos kutatásai olyan jellegzetes anyai elbeszélő módokra világítottak rá, melyek folyamatosan jellemezték a szülő és gyermeke közötti párbeszédeket. Az anyákat kétféle narratív stílus szerint különböztették meg: az elaboratív stílusú anyákat

a gyermek élményének hosszú, viszonylag részletes megvitatása, és a kisgyermek hozzájárulásának kibontása jellemezte, még akkor is, ha ez csak minimális volt.

Igyekeztek újabb információkat hozzáadni a történethez a cselekvés körülményeinek feltárásával (ki, mit, miért, hogyan, mivel, hol, mikor típusú kérdéseket használva).

A repetitív stílusú anyák ezzel szemben rövid párbeszédeket hoztak létre, inkább zárt kérdéseket használtak, vagy olyan, látszólag nyitott kérdéseket, melyekre egy konkrét „jó” választ vártak a gyermektől. Bizonyos kérdéseket többször is elismételtek, és kevés hajlandóság volt bennük arra, hogy a gyermek által felvetett történeti szálra rákapcsolódjanak és azt kövessék.

Több olyan vizsgálat is napvilágot látott, mely az említett elaboratív stílust a gyerekek társas-érzelmi készségeinek fejlődésével is összekötötte. Ezek alapján az elaboratív stílusú anyák gyermekei jobban teljesítettek az elmeolvasási feladatokban, valamint az érzelmi-megértési és az érzelemszabályozási képességeik is magasabb szintűek voltak.

Sőt, a kidolgozottabb beszélgetésekre törekvő anyák gyerekei kevesebb viselkedési problémát mutattak.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy a múltbeli eseményekről szóló közös beszélgetések hatással vannak az érzelemszabályozási folyamatok alakulására, és ennek nyomán a társas alkalmazkodási készségek fejlődésére is.

Kutatások azt is megállapították, hogy a negatív életeseményeket az anyák részletesebben, nyelvileg gazdagabban, az érzelmek okát és interperszonális kontextusát jobban feltárva beszélik meg gyermekeikkel. Ez azért kap nagy jelentőséget, mert az oksági magyarázatok kidolgozása, az érzelmek kifejezése és megjelenítése azok a kulcstényezők, melyek segítségével koherens történetet lehet elbeszélni – és ahogyan már említettük, a koherens történetek pedig a stresszel teli események feldolgozásában segítik a gyermeket. Nem mellékes továbbá, hogy azokban a helyzetekben,

amikor a gyermek egy érzelmileg megterhelő, nehezen befogadható emlékről kezd beszélni, az édesanya biztonságos bázisként is funkcionál,

és erősítheti a gyermekben a biztonságos kötődés élményét. Ezt azzal tudja megtenni, ha például érzékenyen figyeli és kérdésekkel támogatja a gyermek megértését (mi vezethetett el oda, hogy az a bizonyos dolog megtörténjen), vagy mondjuk megdicséri a gyermek bátorságát, amiért megküzdött a helyzettel.

Hogy mit tehetünk még szülőként, hogy a gyermekünkkel folytatott diskurzust minél inkább az említett elaboratív stílus felé billentsük el, idézünk néhány gondolatot egy olyan kutatásból, melyben édesanyákat treníroztak az említett elbeszélési módra:

• „Wh”-típusú kérdések használata. Ezek angolul a why, when, what, who, where (miért, mikor, mi, ki, hol) kezdetű kérdésekre utalnak, amelyek a magyar nyelvben lefedik az úgynevezett nyitott kérdéseket.
• Társítások alkalmazása. Ha lehetőségünk nyílik rá, kössük össze az „itt és most” zajló eseményeket a gyermekkel már korábban megtörtént eseményekkel. („Emlékszel, mikor volt rajtad utoljára hátizsák? Hová mentünk akkor?”)
• A gyerek követése. Ha a gyerek valamiről beszél vagy valami felkelti az érdeklődését, akkor bátorítsuk arra, hogy beszélgessünk még róla. (Gy: „Nézd, mit találtam!” Sz: „Hű, de ügyes vagy! Tudod, mi ez? Mire jó?”)
• Pozitív értékelések. Törekedjünk arra, hogy a gyerek verbális és nonverbális viselkedését is dicsérjük a beszélgetés és játék során.