„Fejezd már be!” – Hogyan legyünk türelmesebb szülők?

Sokat tudunk a hisztikorszakról, amikor türelmetlenül és akaratosan viselkednek a gyerekek. Viszont annál kevesebbet hallunk arról, hogy mi történik, ha egy szülő válik indulatossá. Miért fontos, hogy szülőként tudjuk kezelni ezeket az érzelmeket? Hogyan tudjuk megfékezni magunkat? 

Számtalanszor előfordul, hogy felháborodunk, ha egy gyerek földhöz vágja magát vagy ordítozni kezd, amikor nem kap meg valamit. Meg vagyunk róla győződve, hogy fontos feladata a gyerekeknek megtanulniuk önkontrollt tanúsítani és saját dühüket kezelni. „Fejezd be a hisztit!” vagy „Most nem kaphatod meg, majd később. Akkor sem, ha jelenetet rendezel!” – ehhez hasonló mondatokkal próbáljuk eltántorítani gyermekünket a követelőzéstől és türelemre tanítani. Viszont nézzünk most magunkba! A gyerekeinktől elvárjuk az önkontrollt, viszont mi

szülőként hányszor mutatunk türelmetlen magatartást vele szemben?

Hány alkalommal vagyunk fáradtak, leterheltek, és emiatt figyelmetlenek, dühösek vele? Hányszor viselkedünk ingerülten mi magunk, amikor látjuk, hogy gyermekünk mérges? Sokszor előfordul, hogy elég egy ártatlan kérdés, és máris felidegesít minket.

Fontosnak tartjuk tisztázni, hogy a harag természetes érzelem. Teljesen rendben van, hogy ezt érezzük, amikor valamilyen, számunkra elfogadhatatlan dolgot csinál a gyermekünk. Mivel egy érzelemről van szó, gondolati, fiziológiás és viselkedéses szintje is van. Talán a legkönnyebb a fiziológiai jeleket észrevenni: felgyorsul a pulzusunk, vérnyomásunk megemelkedik, izzadni kezdünk stb. Érezzük, hogy „felforr az agyvizünk”. Ha haragosak vagyunk, gyakran olyan gondolatok juthatnak eszünkbe, mint „Ő a hibás ezért!”, „Nem igaz, hogy megint itt kötöttünk ki!” vagy „Nem tehetek semmit, és ez idegesít.” Viselkedéses szinten pedig úgy mutatkozik meg, hogy ingerülten kezdünk el beszélni, megemeljük a hangunkat, akár csapkodunk.

Viszont ha nem tudunk megálljt parancsolni magunknak, akkor dühünk agresszióvá válhat. Ha pedig a szülőnek indulatkezelési problémái vannak, nagyban megnő az esély arra, hogy a gyermeket tartósan rossz bánásmódban részesíti. Ezek a szülők általában sokkal többet várnak el gyermeküktől, mint ami az adott életkorban elvárható lenne. Épp emiatt

könnyen mondják azt, hogy rosszul viselkedik a gyerek.

Ez pedig családon belüli erőszakhoz vezethet. Rajta tölti ki agresszióját – kiabál vagy megüti. Az ördögi kör elkezd működni: a gyermek „rosszul viselkedik”, amire a szülő felkapja a vizet, agresszívvá válik és megbünteti a gyereket. A kemény büntetés viszont legtöbbször nem vezet eredményre, éppen ellenkezőleg: még rosszabbul kezd viselkedni a gyerek. A büntetés folyamatossá válik. Persze a fentiek egy tartós indulatkezelési problémával küzdő szülőre vonatkoznak. A gyermekbántalmazás hosszú távú következményei között a gyermekek fejlődésére nézve több káros hatás is mutatkozik (a fizikai sérüléseken kívül ilyen még az alacsony önértékelés, a hamis szelf kialakulása, kötődési problémák stb.).  Éppen ezért fontos, hogy még időben észrevegyük azt, ha indulatosak vagyunk, még mielőtt eddig fajulna a helyzet. De mit is tegyünk pontosan azért, hogy elkerüljük, hogy hirtelen fellángoló indulataink vezéreljék szavainkat vagy tetteinket?

I. Vegyük észre!

• Azokat a helyzeteket, amikor könnyebben mérgesek leszünk. Mondjuk el a gyerekünknek, hogy sajnos most ingerültebbek vagyunk, mint általában. Kérjük meg, hogy tartsa magát a megszokott kereteinkhez. Ezzel megelőzhetjük, hogy dühbe guruljunk.
• Érzelmeink azonosítása nem mindig egyszerű dolog, viszont annál lényegesebb. Figyeljük testünk jelzéseit (gyorsabb szívverés, légzés; gyomrunk összeszorulása; befeszülő vállak stb.) és gondolatainkat! Próbáljuk meg észrevenni azt, hogy kezdünk dühösek lenni, még azelőtt, hogy robbannánk!

II. Lépjünk ki!

Ne cselekedjünk, amikor mérgesek vagyunk! Ebben a felfokozott érzelmi állapotban nem sok jóra vezet, ha megpróbálunk fegyelmezni. Ehelyett inkább vonuljunk el, és mondjuk, hogy miután lenyugodtunk, visszatérünk a történtekre! Vagy vegyünk néhány mély levegőt! Ha ismerünk relaxációs technikákat, alkalmazzuk őket! Érezzük meg, hogyan megy keresztül most a testünkön ez az érzelem! Ezzel a külső perspektívával eltávolodunk heves érzelmünktől, amely segít lenyugodnunk. Amint ez megtörtént, elkezdhetjük megbeszélni a történteket. A kilépéssel tudjuk megelőzni azt, hogy fizikai erőszakhoz vagy fenyegetéshez folyamodjunk.

III. Tényleg olyan fontos?

Kérdezzük meg magunkat: tényleg ennyire lényeges, hogy igazunk legyen abban a dologban? Vagy ha ma este vége lenne a világnak, akkor is ennyire mérgesek lennénk, hogy a gyerekünk nem este pakolt be az iskolatáskába? Ha a teljes képre fókuszálunk, mentálisan távolodunk el a helyzettől, amely szintén segít a lecsillapodásban.

IV. Találjuk meg a haragunk okát!

Az indulataink lehet, hogy elsőre olyan válaszokat súgnának nekünk, mint például „Megint mindent egyedül kell csinálnom!” vagy „Miért idegesítesz szándékosan azzal, hogy ilyen szemtelen vagy?!” Nem szabad ezekre hallgatnunk! Amikor a szülők a gyerekek rossz viselkedését belső, állandó tényezőknek tulajdonítják (a példánkban annak, hogy szemtelen), akkor őket hibáztatják ezért és hajlamosabbak rosszul reagálni.

Viszont a haragunk nagyon sokszor egy védekezési forma. Megvéd minket attól, hogy sebezhetőnek látsszunk. Nézzünk magunkba és lássuk meg a sértettségünket, félelmünket vagy tehetetlenségünket a haragunk alatt. Lehet, hogy nem is azért leszünk idegesek, mert a lányunk folyton az új barátaival lóg és pénzt kér. Hanem azért, mert ezzel úgy érezzük, elhanyagol minket, és ez bánt bennünket. Hogyha ezeket elfogadjuk és megpróbáljuk átélni, akkor eloszlik a haragunk. Így tisztábban látunk majd és képesek leszünk a problémát más szemszögből látni és építőbben hozzáállni.

V. Nem muszáj mindig kifejezni!

A közhiedelemmel ellentétben nem mindig célszerű elmondanunk, ha kiborulunk. Sokszor az, hogy elmondjuk, csak bosszút és még több haragot szül. A kutatások szerint haragunk kifejezése csak még inkább feldühít minket. A gyerekek pedig megijedhetnek, mivel nem látják azokat az

egyéb üzeneteket és érzelmeket, amelyek a harag mögött vannak.

Párunknak teljesen nyugodtan elmondhatjuk ezeket, viszont gyermekeinktől nem várhatjuk, hogy helyettünk birkózzanak meg az érzelmeinkkel.

Mit tegyünk, ha éppen nem jól kezeltük dühünket?

Mivel a gyerekek nem maguktól lesznek olyanok, amilyenek, hanem viselkedésük nagy részét tőlünk tanulják el, mutassunk példát gyerekünknek abban a helyzetben is, amikor nem jól kezeltük indulatainkat. Tudjunk bocsánatot kérni viselkedésünk miatt! Mondjuk azt például, hogy „Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Elvesztettem a fejem, mérges voltam, viszont kiabálnom akkor sem kellett volna”. Fontos, hogy ne érzelmeink miatt kérjünk elnézést, hiszen azzal azt az üzenetet fejeznénk ki, hogy a harag mint érzelem egy megbocsátandó dolog. Pedig – mint ahogyan azt korábban is írtuk – ez nincs így.

Ha a fenti tippeket nem tudjuk betartani és gyakran érezzük, hogy a harag eluralkodik rajtunk, akkor keressünk fel egy szakembert. Azzal a lépéssel, hogy ezt megtesszük, elősegítjük a gyermekünk egészséges fizikai és mentális egészségét. Jobb szülőnek fogjuk érezni magunkat és gyermekünk fejlődését is segíteni tudjuk majd.