Bár megjelenése előtt úgy harangozták be, mint az HBO első célzottan fiataloknak szóló szériája, a gyártó már az elején figyelmeztet minket, hogy megtekintése kiskorúak és gyerekek számára kifejezetten nem ajánlott. Ha a „tinisorozat” kritériuma, hogy tinédzserek életét mutatja be, az Eufória tökéletesen beleillik a kategóriába. Ennek ellenére – vagy inkább pont ezért – olyan, hagyományosan nem éppen „tizennyolcas karika barát” témákat kezel magától értetődőnek, mint a drogok, a szex vagy a mentális zavarok.
A sorozat egy valós történeten alapuló izraeli széria amerikai változata. A forgatókönyvért és a legtöbb rész rendezéséért felelős Sam Levinson azonban alaposan átdolgozta a sztorit, nagyrészt saját élményei alapján. A legtöbb kritika két dolgot emel ki a sorozat kapcsán: sötét és realista. Ha ez utóbbi igaz, akkor
kevés fájdalmasabb dolog van, mint a kétezer-tízes évek végén felnőtté válni.
A széria tulajdonképpen egy csapat középiskolás életét követi nyomon. Láttunk már ilyet, persze. De mégse. A szokásos útkeresések, szerelmek és barátságok mellé bőven kapunk a közösségi média legmélyebb bugyraiból, tudatmódosító szerekből és pszichés problémákból.
„Nem én építettem ezt a rendszert, és nem is én csesztem el.”
A központi karakter Rue (a csodálatos Zendaya megformálásban, aki végleg búcsú intett ezzel a cuki, Disney gyereksztár státuszának), aki frissen tért haza az elvonóról nyár végén, miután a kishúga a saját hányásában fetrengve talált rá élet-halál közt lebegve. Rue drogproblémái nem a nehéz családi háttér vagy a rossz társaság következménye. Függősége egyenesen levezethető gyerekkorától meglévő szorongásaiból, pánikrohamaiból, kényszereiből és ezek gyógyszeres kezeléséből. És ez ami igazán gyomorba vágó az Eufóriában.
Szinte minden karakter háttértörténetében találunk olyan traumát, amire egyedül fel lehetne húzni egy egész filmet. Itt mégis természetes egyszerűséggel az élet részét képezik ezek, mint ahogy az is, ha valaki transznemű, meleg vagy túlsúlyos. Nincs idő vele foglalkozni, mert valamitől mindenki szenved,
mindenki függ. Szertől, a saját szexualitásától, egy rossz kapcsolattól vagy egy másik személytől.
Ettől lesz igazán sötét a sorozat, mert nincs feloldozás közben. Az izraeli eredeti egy szórakozóhelyen történt gyilkosságra fűzve mutatja be a fiatalok életét. Az amerikaiban nincs központi trauma. Mindenkinek megvan a saját keresztje, amit cipel vagy próbál alóla kibújni, de nem lázad. A fiatalok olyan díszletben játszanak, amit készen kaptak a társadalomtól vagy a szüleiktől. És bár nem feltétlenül vannak oda érte, ismerik, elfogadják és ezáltal fenntartják. Nincsenek naiv elképzeléseik a változásra való képességekről, senki nem akarja megváltani a világot, maximum önmagát.
„2019 van, a meztelen fotó a szerelem valutája. Szóval ne ítélkezzetek!”
A sorozat egyik legnagyobb ereje, hogy a Z generációt mutatja be. Úgy, ahogy eddig még nem láttuk. Persze minden korosztály között vannak eltérések, és szinte mindig megfigyelhető, hogy ami a fiataloknak természetes, az az idősebb generációknál már kiverheti a biztosítékot. Függetlenül attól, hogy ők maguk annak idején valószínűleg hasonlóan megbotránkoztatták a szüleiket, nagyszüleiket. Most mégis nem túlzás azt állítani, hogy egy történelmi jelentőségű generáció felnövését figyeljük, és az, ha nem értjük őket, egy kicsit más minőségű értetlenség, mint a korábbi időkben. Ennek oka pedig egész egyszerűen az internet. Akik a kétezres évek elején születtek, azaz
a mai tinédzserek, az első igazi „digitális bennszülött” nemzedék.
Úgy nőttek fel, hogy legalább annyira otthon voltak az online világban, mint a valóságban, minden tudás a zsebükben lapult és a kommunikációjuk, kapcsolataik jelentős része is a világhálón zajlott.
Az Eufória nem tör pálcát felettük, nem állítja, hogy ettől kevésbé lennének tartalmasak a barátságaik vagy szerelmeik. Ugyanakkor kendőzetlenül mutatja be, hogy mindez mennyire összekuszálta a kapcsolatokat. Megtalálni az utadat, rájönni, hogy ki is vagy valójában és mit akarsz az élettől, talán sosem volt nehezebb. Ebben az esetben a felnőttek nemcsak nem értik, hogy mitől szenved a tizenéves, hanem valóban kevesebb rálátásuk van a világ egy bizonyos szeletére, ami miatt segíteni sem igazán tudnak.
„Később már csak azt akartam. Azt a két másodperc semmit.”
Pszichológiai szempontból kifejezetten érdekessé teszi a sorozatot a mentális problémák megjelenítése. Olyan pontos képet kapunk a depresszióról vagy a függőségről, ami ritkaságszámba megy az utóbbi évek filmvásznas vagy tévéképernyős ábrázolásai között. Nem kezeli a sorozat tabuként, rejtegetnivaló stigmaként a pszichés betegségeket, de nem is emeli valamiféle rózsaszín mázzal bekent piedesztálra. Az egyetlen pont, ahol határozottan elrugaszkodik a valóságtól, az a látvány. A szereplők és a történet őszinteségét ugyanis szinte giccsbe hajlóan gyönyörű képi világgal ellensúlyozták, aminek a kialakításában nem kis szerepe volt Rév Marcell operatőrnek. Érdekes ellentét feszül a magával ragadó képek és a magukba forduló karakterek között. Néha az az érzése a nézőnek, hogy a főszereplők nem lázadásból önsorsrontók, hanem egyszerűen csak unalomból. Hogy
minden, amit látunk, csak pótcselekvés, hogy történjen valami. Valami igazi, ami tényleg fáj vagy tényleg jó.
Ez a realista nézőpont az Eufória legnagyobb fegyvere. Megbotránkoztat, meglep és megijeszt néhol, de mégis könnyű elhinni neki, hogy minden, amit a szereplők éreznek, valós, és tényleg ezt éli meg egy amerikai fiatal, vagy tulajdonképpen bárki manapság.
