Freud VS Yalom - évszázados vita a halálról

Az elmúlt években egyre többször hallunk és látunk olyan eseményeket, amelyek miatt akarva-akaratlanul közelebb kerülünk a halál témájához. Sajnos a halál tabunak számít, mégis fontos lenne, hogy foglalkozzunk vele és beszéljünk róla. Cikkünkben ezúttal arra keressük a választ, hogy vajon miképpen állt a halálhoz Sigmund Freud osztrák neurológus és pszichiáter, a pszichológia egyik legkiemelkedőbb alakja, és mit gondol erről Irvin D. Yalom amerikai pszichiáter, aki az egyre ismertebb egzisztencialista pszichológia irányzat jeles képviselője. Farkas Vera pszichológus írása.

A járvány és a háborús helyzet alaposan próbára teszi és megtépázza a lelkünket. Eddig is találtunk bőven lehetőséget a szorongásra, de a halállal kapcsolatos szorongásokat ezek a történések még azokban is felszínre hozzák, akiknek korábban nem kellett közvetlenül szembenézni ilyesmivel. Nem érdemes szüntelen tagadásban élni és kerülgetni a témát, mert előbb vagy utóbb mindannyian eljutunk a felismerésre: az életünk véges. Így hát bizonyos szinten igenis érdemes foglalkozni vele. 

A halál központi szerepe az egzisztenciális pszichológiában

Az egzisztenciális pszichológiai kutatásokban az egyik leginkább vizsgált terület a halál és a hozzá kapcsolódó attitűdök. A kutatókat nagyon foglalkoztatja a halál elkerülhetetlenségének tudata és a létezés folytonosságára való törekvés közti konfliktus. Az élet értelmének és céljának valódi megtalálásához elengedhetetlen, hogy elfogadjuk a saját, végleges halálunkat és értelmet találjunk benne.

Kutatások szerint azok, akik jobban elfogadják a halált, sokkal értelmesebbnek élik meg az életüket, mint azok, akik megtagadják azt.

Elsősorban ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Yalom az Egzisztenciális pszichoterápia című művében. A halálról szóló fejezetben különböző érvekkel igyekszik alátámasztani, hogy Sigmund Freud, a pszichoanalitikus iskola megalapítója bizonyos szempontból vak volt a halál témájára.

Ódzkodott-e Freud a haláltól? 

Yalom szerint Freud nemcsak klinikai, hanem elméleti szinten is kerülte a halál témáját. Úgy vélte, hogy „tartós vakfolt” volt ez a témakör nála, s ez a személyiség belső világának bizonyos részeit elfedte előle. 

Yalom megállapítja, hogy Freud már az első jelentősebb klinikai írásában, a Breuerrel közösen írt Tanulmányok a hisztériáról műben szinte teljesen átsiklott a halál téma felett, ezzel együtt mondhatni ki is rekesztette a dinamikus terápia teljes területéről a halált. Öt fontos esetet mutat be a könyv, melyek elemzése során a szorongás elsődleges szerepet kap. A szorongás forrását tekintve elsősorban az elhagyásra és a kasztrációra fókuszál, ahelyett, hogy a halált állapítaná meg elsődleges forrásként. Azonban már az esetleírások és következtetések között hatalmas ellentmondás fedezhető fel az írásban. Yalom így fogalmaz erről:  

„...a halál oly mértékben áthatja e páciensek kórtörténeteit, hogy Freud csak a legnagyobb mértékű figyelmetlenséggel zárhatta ki a kiváltó traumák tárgyalásából.” (Yalom, 2006)

Bár Freud például a Gátlás, tünet, szorongás írásában kitér a halál szerepére a neurózist tárgyalva, de felületesen és rövid ideig érinti csak azt. Úgy véli, hogy a tudattalan semmi olyat nem tartalmaz, ami alapot adhatna az élet megszűnésével kapcsolatos elgondolásainknak. Ezzel szemben a kasztráció a mindennapi tapasztalatok alapján elképzelhető. Ha pedig meg is tapasztalunk bármilyen élményt a halál kapcsán, az nem hagy nyomot maga után olyan mértékben.

Ez alapján Yalom azt gondolja, hogy a halálfélelmet egyértelműen nem tekintette a szorongás elsődleges forrásának Freud.  Szerint Freud érvelése a szorongás elsődleges forrására vonatkozóan egyáltalán nem állja meg a helyét. Ha Freud szerint a halál nem lehet a szorongás elsődleges forrása, mert nincs valós élményünk ezzel kapcsolatban, akkor a kasztráció sem lehet az, hiszen arról sincs saját élményünk. Így nyilatkozik erről Yalom: 

„...valójában az az érvelés, mely a halált, mint a szorongás elsődleges forrását a kasztrációval helyettesíti, annyira tarthatatlan, hogy nehezemre esik vitatni, mivel olyan érzésem van, mintha egy rokkanttal kellene versenyt futnom.”

Yalom úgy gondolja, hogy nem lehet a véletlen műve, hogy a halált kizárta a pszichodinamika elméletéből Freud. Véleménye szerint a halál egyáltalán nem megfoghatatlan vagy mély fogalom, így kizártnak tartja, hogy Freud véletlenül siklott volna el felette. Inkább szándékosan elvetette ezt a témát. Freud bizonyos műveiből, mint például az Időszerű gondolatok a háborúról és a halálról esszéjéből arra következtetésre jut Yalom, hogy valójában Freud nagyon is tisztában volt azzal, hogy milyen fontos szerepe van a halálnak az élet alakulása során. Mindeközben a halál fogalmának a pszichoterápiában játszott szerepéről mélyen hallgatott. 

Yalom következtetései 

Két jelentősebb érvet hoz fel a fentiek magyarázatára Yalom. Egyrészt személyes okokra vezeti ezt vissza, másrészt pedig egy régi elméleti modellre, ami hatással volt Freud munkásságára. Freud egész munkássága alatt „az emberi szervezetet mozgató két antagonisztikus erőt próbálta azonosítani” (Yalom, 2006). Viszont mivel a halál egy jövőbeli esemény, ami kapcsán nincs valós és közvetlen sajátélményünk, közvetlenül nem hathat a viselkedésünkre. Ezért nem kaphatott végül nagyobb szerepet a halál Freud formális dinamikus elméletében. 

A személyes okokat tekintve arra a következtetésre jut Yalom, hogy egyszerűen nem vonzotta Freudot, hogy a halál emberi viselkedésében betöltött szerepét vizsgálja. Ez nem felelt volna meg a pályája során követett elveknek: nem illett bele a helmholtzi mechanikus modellbe, ráadásul egy régi fogalom, aminek nincs újdonság ereje. Ő inkább vágyott az „örök dicsőségre”, arra, hogy valami újat alkosson meg, amivel kiemelkedik a sorból. Végül ez sikerült is neki a libidó felfedezésével, melynek aztán Yalom szerint túl nagy jelentőséget tulajdonított.

Hol az igazság? 

Yalom intenzív érzelmekkel teli, mondhatni indulatos kijelentéseket tesz arról, hogy Freud nem foglalkozott eleget a halál témájával, nem tartotta azt annyira fontosnak, amennyire kellett volna. Azt nem mondhatjuk, hogy Yalom okfejtésének semmilyen alapja nincsen. Azonban fontos leszögezni, hogy a sarkos és erős állítások nem egészen állják meg a helyüket. Az az állítás, miszerint Freud teljesen vak volt a halál témájára, nem értelmezhető. Az, hogy nem tekintette a halált a szorongás elsődleges forrásának, nem egyenlő azzal, hogy a halál témát teljesen kizárta a pszichodinamika elméletéből és figyelmen kívül hagyta azt. Yalom maga is számtalanszor idéz az Egzisztenciális pszichoterápia könyvében olyan művekből Freudtól, melyekben a halállal foglalkozik elméleti vagy gyakorlati szinten. Freud a halálösztön fogalmának megalkotója. Elméletében kifejti, hogy a halálösztön a legalapvetőbb ösztön, mely az egyén vagy faj önfenntartására irányuló ösztönök alapja is egyben. A halálösztönnel szembenálló életösztönök késleltetik a halált és arra kényszerítik az organizmust, hogy a szervetlen életbe valamilyen kerülőúton jusson vissza. Az organikus életben a célunk tehát, hogy visszakerüljünk az anorganikusba.

Egyszerűsítve: az élet végcélja a halál. 

Yalom viszont nem elégszik meg azzal, hogy Freud kinevezte a halálösztönt az egyik alapvető ösztönnek. Freud lebecsüli a halál fontosságát. Bár a halál a jövő eseménye, mégis képes hatással lenni a jelenre és megfoszthatja az életet az értelmétől, vagy éppen a fontosabb dolgokra tereli a hangsúlyt az életben. 

Összességében elmondható, hogy Freud nemcsak, hogy foglalkozik a halállal, de alapvető igénye, hogy a halált a lét alapvető mintázataként hozza vissza az életbe. Egyszerűen egy biológiai keretbe helyezi a halál témáját, ami jelentősen eltérő megközelítés ahhoz képes, amit az egzisztenciaanalízissel foglalkozó Yalom képvisel. 

Yalom és a halál

Yalom írásait olvasva egyértelműen látszik, hogy ő maga az egzisztenciális pszichológia főbb témái közül a halált tartja a legfontosabbnak. Számos műve a halál témája köré épül, ebből következik, hogy gyakorlatilag élete nagy részében szembenézett a halállal, hol közvetve, hol közvetlenül. Könyvei közül az egyetlen, ami igazán személyes hangvételű, a tavaly megjelent, feleségével közös írása, a Halálról és az életről. Felesége, Marilyn, gyógyíthatatlan betegségben szenved, melyet 2019-ben diagnosztizáltak nála. Ekkor döbbentek rá, 65 év házasság után, hogy az útjuk ketté fog válni egyszer, s egyedül kell majd tovább menniük. Ebben a könyvben írták meg a halállal, elmúlással kapcsolatos érzéseiket és gondolataikat, életük utolsó közösen töltött szakaszának mozzanatait. Fájdalmas és nehéz pillanatokat osztanak meg az olvasókkal. Yalom a szakmai életének jelentős részében elméleti és gyakorlati oldalról is foglalkozott a halállal. Az írásai és a vele készült interjúk arra engednek következtetni, hogy a halállal való közvetett és közvetlen találkozás és foglalkozás a személyes életére is nagy hatással volt. A Halálról és az életről könyvben így fogalmaz:

„Különös módon már nem félek a saját halálomtól. Egyetlen gondolattól rettegek csupán: attól, hogy Marilyn nélkül kell tovább élnem. Igen, tudom, a kutatások szerint, beleértve saját vizsgálódásaimat is, a gyász véges folyamat. A veszteség miatti fájdalom csökken azután, hogy túljutottunk az első egy év eseményein – mind a négy évszakon, a tizenkét hónapon, az összes születésnapon, a halálozási évfordulón és az ünnepeken. Tizenöt éves korom óta szeretem Marilynt, elképzelni sem tudom, hogyan leszek meg nélküle. Az életet a maga teljességében megéltem. Minden törekvésemet elértem. Négy gyermekem és legidősebb unokáim felnőttek, a maguk útját járják. Már nem vagyok nélkülözhetetlen.”

Yalom műveinek köszönhetően sokakban teret kapnak a halállal kapcsolatos érzések és gondolatok, melyekről valóban érdemes és kell is beszélni. Azonban a Freud kapcsán kifejtett elméletét érdemes fenntartásokkal kezelni. 

Mit kezdjünk a halállal? 

A halál elfogadása mindannyiunk számára nagy kihívás. Talán egy egész élet sem elég rá, hogy megbarátkozzunk az elmúlás gondolatával. Érthető, hogy az életünk különböző szakaszaiban másképp reagálunk a halál témájára, attól is függően, hogy honnan jövünk és milyen a személyiségünk.  Lehet, hogy évtizedeken át szinte tudomást sem veszünk róla, míg máskor kénytelen vagyunk szembenézni vele egy veszteség vagy betegség következtében, ami miatt tehetetlenséggel, szorongással, haraggal, fájdalommal gondolunk a tényre: mind meghalunk egyszer. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ha képesek vagyunk azzal a tudattal élni, hogy meg fogunk halni, nagyobb eséllyel élhetünk olyan életet, amit szeretnénk – figyelembe véve azokat a célokat, értékeket, szükségleteket, személyeket, amik és akik miatt boldogsággal, értelemmel tölthetjük meg az életünket. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy időről időre feltegyük magunknak a kérdést: 

Hogy is vagyok én a halállal?