Amerikában az iskolai lövöldözések száma eddig sosem látott mértékeket ölt. Csak 2018 első másfél hónapjára jutott tizennyolc, ha beleszámoljuk azokat az eseteket is amikor az iskolában tartózkodók a saját életükre törtek. Sokan az elkövetők mentális állapotának tudják be szörnyű tetteiket, mások a könnyű fegyverhez jutást okolják. De hol az igazság? Mennyiben függ a mentális állapottól, és mennyire a fegyverek elérhetőségétől az, ha egy fiatal iskolai ámokfutásba kezd?
Floridában a tizenkilenc éves Nicolas Cruz 2018. február 12-én megnyomta az iskolai tűzjelzőt, majd az épületet elhagyni tervező diáktársai közé lőtt. A nevelőszülei elhunytak, a fiú deviáns magaviselete miatt többször is megrovásban részesült, eltanácsolták, miután iskolatársai többször is agresszív viselkedéséről és impulzivitásáról számoltak be. Instagram-fiókjára fegyveres képeket töltött fel és egy YouTube-videó alatt jelezte, hogy belőle iskolai lövöldöző lesz.
A mentális betegségek a felelősek?
A legtöbb iskolai lövöldözés kapcsán felmerült, hogy az elkövetők instabil mentális állapota vezetett szörnyű cselekedeteikhez. Ez alól a floridai eset sem volt kivétel. Többen a fiú mentális állapotát tették felelőssé a viselkedéséért. Az iskolai ámokfutások növekvő száma a kutatókat is arra ösztönözte, hogy feltárják az események hátterében álló esetleges pszichológiai összefüggéseket.
Jane Twenge (2015) kutatásából az derül ki, hogy az 1980-as évek óta megemelkedett a pszichés zavarokkal küzdők száma az Egyesült Államokban, amely nem a túldiagnosztizálásból származik. Glenn Geher (2018) cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy amennyiben az iskolai lövöldözésekért a mentális problémák tehetők felelőssé, és a mentális problémák mértéke egyre csak nő, akkor az iskolai ámokfutásokhoz hasonló erőszakos cselekedetek száma is növekedhet. Továbbá hangsúlyozza, hogy ha a pszichés zavarok növekvő száma okozza a fő problémát, akkor
érdemes lenne olyan mentális egészséggel foglalkozó programokat támogatni,
melyek empirikus kutatási eredményeken nyugszanak, és tényleg működhetnek.
Jessica Henderson Daniel, az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) elnöke az alábbi hivatalos állásfoglalást tett közzé február 16-án: „Míg a bűnüldöző szervek még mindig az elkövető motivációjának mozaikdarabjait próbálják összeilleszteni, néhány közéleti személy és hírcsatorna a fiú mentális egészségét helyezi a fókuszba. Fontos, hogy az erőszakos cselekményeknek csak nagyon kicsi részét követik el azok a személyek, akiket diagnosztizáltak, vagy mentális betegséggel kezelnek. A fegyveres erőszakkal kapcsolatos diskurzust a mentális betegség felé terelni, az erőszak áldozatai szempontjából értelmetlen, és
méltatlanul megbélyegez számos mentális betegséggel élőt.
Ami pedig még fontosabb, hogy nem vezet bennünket a megfelelő megoldás megtalálásához.”
A fentiekhez hasonló tömeggyilkosságokat nem lehet egyetlen okra visszavezetni, hiszen számos faktor közrejátszik abban, hogy valaki eljut egy ilyen döntésig, és meghúzza a ravaszt. Ilyen faktor oktöbbek közt a fegyvertartásra vonatkozó törvények és szabályok, melyek szintén összefüggésbe hozhatóak a lövöldözések megemelkedett számával. Ezeket az összefüggéseket is számos, a nagyközönség számára is elérhető kutatással támasztották alá.
Emma Gonzalez, a Marjory Stoneman Douglas Középiskola végzős diákja amellett szólalt fel, hogy a fegyverviselésről kell beszélni: „Olyan sok jel mutatott arra, hogy a floridai lövöldöző szellemileg zavart volt, köztük az is, hogy rossz és deviáns viselkedése miatt eltanácsolták. A szomszédok és az osztálytársak tudták, hogy nagy probléma van vele, és az ilyen eseteket folyamatosan jelenteni kell a hatóságoknak. Mi meg is tettük, újra és újra. A középiskolában azoknak, akik ismerték, nem volt meglepő, amikor hallották, hogy ő az elkövető. Azok, akik arról beszélnek, hogy nem kellett volna kiközösíteni, nem ismerik ezt a kölyköt. Mi ismertük. Tudjuk, hogy mentális problémákra hivatkoznak, és én nem vagyok pszichológus, de szerintem figyelmet kell fordítanunk arra a tényre, hogy ez nem csupán a mentális egészség kérdéséről szól. Késsel nem ártott volna ennyi diáknak.”
Online megerősítés
Az offline közösségek perifériájára szorult emberek esetében az utóbbi évtizedekben megnőtt a jelentősége annak, hogy milyen online terekhez szereznek hozzáférést. Az internetes fórumokon elért társaik alternatívákat nyújtanak azok számára, akiket a kortársaik a hétköznapok során kiközösítenek. Így volt ez a finn Pekka-Eric Auvinennel is, aki 2007-ben Jokela városában lövöldözött egy iskolában. Auvein félénk, magányos fiú volt, aki szüleivel élt, és akik oda is figyeltek rá, óvni próbálták. Ám egy olyan csoportra lelt, ahol a radikális gondolkodás és a mások ellen elkövetett fizikai erőszak értékként jelent meg, és arra ösztönözték, hogy fegyverrel forduljon társai ellen. (Oksanen, Nurmi, Vuori, Räsänen, 2013)
Jelen példa és sok más bejegyzett iskolai ámokfutás esetében a leginkább elgondolkodtató az, hogy a teljesen egészséges és látszólag átlagos társas támogatással rendelkező diákok is szélsőséges álláspontokat vesznek fel, ha a referenciális csoportjuk ezt mutatja fel normaként.
Megoldások és megelőzési lehetőségek
Elliot Aronson (2009) szociálpszichológus elsők között foglalkozott az iskolai ámokfutás pszichológiájával az 1999-es columbine-i eset vizsgálatakor. Két diák az előre eltervezett halálos kimenetelű támadásuk után saját életüket is kioltották, azonban Aronson leszögezi, hogy a tanulók nem voltak eredendően gonoszak. Tarthatjuk hibásnak a diákot, amiért elkövette a tettét, akár tudatosan, akár esetleg mentális egészségi állapota következtében, a családot, amiért túl engedékeny volt, az iskolát, amiért nem tett elég óvintézkedést, a médiát, hogy túl sok erőszakos eseményt mutatott be, a rendészeti szerveket, mivel nem figyeltek oda kellően a jelekre. Ám Aronson véleménye szerint nincs értelme a hiba keresésének,
ha azt pusztán azért tesszük, hogy hibáztathassunk valakit.
A már megtörtént iskolai lövöldözések vizsgálata lehetőséget ad arra, hogy tanuljunk az erőszak eszkalációjának megelőzéséről. Kútlezáró megoldásnak nevezik azokat a rövid távú beavatkozásokat, amelyek látszólag a kedvező eredményt hozzák, de csak ideig-óráig működnek. Ilyen például a fémdetektor felszerelése, a biztonsági kapu működtetése, az átlátszó hátizsákok hordásának elrendelése, melyek a közösség életében bizalmatlansághoz vezetnek. Amit tehetünk viszont hosszú távon, hogy a diákok egymás közötti és más iskolai dolgozókkal való kapcsolatának minőségét fejlesztjük. A biztonságos kultúra, a pozitív együttes élmény segíti a közösség kiegyensúlyozottabb működésmódját.
