Ha melegeket látsz, meleggé válsz? – Szakszerűen a Billy Elliot „botrányról”

„A legnagyobb baj éppen az, hogy mindez a tudatalattiban hat a gyerekeknél, pont abban a korban, amikor még lehet az irányultságot befolyásolni” – írja a Billy Elliot című musicalről N. Horváth Zsófia a Magyar Idők oldalán megjelent cikkében. Az újságíró szubjektív véleménye újfent felkorbácsolta az érzelmeket a homoszexualitás tanulhatósága terén. Elképzelhető volna, hogy egy színházi előadás határozza meg a gyerekek nemi orientációját? Öntsünk végre tiszta, tudományos vizet a pohárba!

Elsőként talán azt illene leszögeznünk, hogy a Billy Elliot című musical főszereplője nem meleg – még csak „lányos” fiúnak sem nevezhető. Egy egyszerű bányászcsalád legkisebb gyermeke, aki tizenegy éves korában rádöbben, hogy a boksznál sokkal jobban érdekli őt a balett. Habár a tánc egyes formáit sokan nőies elfoglaltságnak tartják, valójában korántsem az. De még ha az is lenne, attól még nem lesz valaki homoszexuális, hogy egy femininnek ítélt hivatást választ magának. A férfi ápolók, szakácsok, fodrászok és képzőművészek legalább akkora eséllyel kerülnek ki a heteroszexuálisok, mint a homoszexuálisok köréből – holott munkakörük inkább „nőiesnek”, mintsem „férfiasnak” tartott kompetenciákat igényel.

Az említett fiúról szóló musical központi témája tehát nem valamiféle identitásválság, amely végül a melegség oldalára dől el. A másik tisztázandó probléma magának a homoszexualitásnak a definiálása, amely kissé bonyolultabb „az azonos nemhez való vonzódásnál”. Sokan még mindig azon az állásponton vannak, hogy mivel szaporodni kizárólag heteroszexuális úton lehet, így evolúciósan lényegében csak az a „megoldás” lehet a helyes – minden attól való eltérés pedig deviancia, amely külön magyarázatot igényel. Nos, ez a fajta hozzáállás tudományos szempontból értelmezhetetlen. Már maga Freud is úgy vélekedett, hogy

a homo- és a heteroszexualitás egyaránt megalapozott magyarázatokat követel.

Minek tekinti ma a pszichológia a homoszexualitást? A szexuális orientációk, avagy nemi irányultságok egyik teljesen természetes megnyilvánulásának, amely a hetero- és a biszexualitással együtt nem három elkülönülő kategóriát, hanem egy folytonos dimenziót alkot. Ezt a fajta átmenetet az okozza, hogy egy férfi/nő azon túl, hogy heteroszexuálisnak vallja magát, még vonzódhat a saját neméhez, legfeljebb párkapcsolatot nem szeretne létesíteni annak képviselőivel. Azon feltételezés ugyanakkor, miszerint a homoszexualitás egy evolúciós zsákutca lenne, újfent kétségbe vonható, mivel annak valószínűleg már rég ki kellett volna halnia, ha az a fajfenntartásnak egy valóban elemi akadálya lenne.

Miért lesz valakiből homoszexuális, másból pedig nem?

Ez az a kérdés, amely valaha igen komoly fejtörést okozott a kutatóknak. Mára azonban tisztulni látszik a kép. Ami biztos, az az, hogy a homoszexualitás nem valamiféle pszichés eredetű betegség, amely egy kisgyermekkori trauma vagy egyéb stresszhatás eredményeként alakul ki az emberekben. Ékes bizonyítéka ennek a pszichológusi/pszichiáteri hozzáállásnak az, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság az 1980-as években megszüntette a homoszexualitás „kórképét”, s azóta sem tekinti mentális betegségnek. De akkor mégis miért és hogyan válik valaki leszbikussá/meleggé? Nos, ha erre a kérdésre pontosan nem is tudjuk a teljes választ, azokat a tényezőket már jól ismerjük, amelyektől biztosan nem lesz az.

Ilyen többek között az egyik legismertebb nemi hormonnak, a tesztoszteronnak a szintje. Aki tehát azt hitte, hogy a meleg férfiakban túl kevés, míg a leszbikus nőkben pedig túl sok „férfihormon” termelődik, az McAnulty és Burnette 2004-es kutatása szerint tévedett. A későbbi nemi orientáció szempontjából ugyanakkor legalább ennyire hatástalan tényező a család összetétele, a nevelés módja vagy az esetleges szexuális abúzusok élménye. Golombok és Tasker 1996-os tanulmánya legalábbis világosan bebizonyította, hogy az efféle szexuális és szociális tapasztalatoknak

összességében semmiféle hatásuk nincs a nemi irányultság alakulására.

A gyermekkori élmények valódi szerepéről talán Bell, Weinberg és Hammersmith 1981-es kutatása adja a legrészletesebb képet. A szakemberek ugyanis kiterjedt vizsgálataik során ezer homoszexuális és ötszáz heteroszexuális férfit és nőt kérdeztek ki annak érdekében, hogy megállapítsák: vajon mi játszhatott szerepet későbbi szexuális orientációjuk kialakulásában. A következőket találták.

• A gyerekek ellenkező nem szülőjükkel való „azonosulása” gyakorlatilag egyáltalán nem befolyásolja azt, hogy később meleg/leszbikus vagy épp heteroszexuális emberekké válnak-e.
• A homoszexuális személyek első szexuális partnere nem feltétlenül lesz velük azonos nemű férfi vagy nő. Ők is gyakran szereznek ugyanis heteroszexuális tapasztalatokat, amelyeket ráadásul nem is mindig találnak kellemetlennek – egyszerűen csak idegenek számukra.
• A szexuális orientáció kérdése serdülőkorban még aktív nemi élet és bármiféle konkrét nemi tapasztalat hiányában is eldől. A leszbikusok és a melegek rendszerint már azelőtt felfedezik a saját nemük iránt érzett vonzalmukat, hogy tényleges szexuális kapcsolatba keverednének velük.

Mi következik ebből? Az, hogy a homoszexualitást nem lehet valakibe csak úgy belenevelni vagy másoktól egyszerűen eltanulni. Lehetséges volna tehát, hogy egy elismert musical meleggé/leszbikussá tegyen valakit? Ennek valószínűsége kisebb a nullánál. A nemi orientációt oly mértékben nem befolyásolják a korai tapasztalatok, hogy lényegében még akkor sem lesz valakiből homoszexuális, ha történetesen annak nevelik. Ennek a megállapításnak érdekes bizonyítéka az új-guineai Sambia nép esete, amelynek fiútagjai a hagyományok szellemében csakis homoszexuális viselkedésformákat gyakorolhatnak serdülőkorukban (Money, 1987). Később aztán választhatnak, hogy nőkkel vagy férfiakkal kötik-e inkább össze az életüket. Az antropológiai tapasztalatok szerint

a legtöbb fiú még homoszexuális neveltetése ellenére is heteroszexuális lesz!

De akkor mégis mi az oka a homoszexualitásnak?

Erre a kérdésre továbbra sem tudjuk a választ. Annyi bizonyos, hogy a nemi orientáció összes formájának genetikailag öröklött és biológiailag meghatározott oka van. Azok éppen ezért mind olyan veleszületett sajátosságoknak tekinthetők, amelyek nem azonnal, hanem csak jóval később, a pubertáskor folyamán bontakoznak ki igazán, s válnak nyilvánvalóvá. Ezen feltételezés igazságtartalmát Pillard és Bailey 1991-es kutatása bizonyította be, amely során egy- és kétpetéjű ikreket, valamint hétköznapi testvéreket hasonlítottak össze. Azt találták, hogy minél jobban hasonlított egymásra az egyes párosok tagjainak génállománya, annál nagyobb lett annak is a valószínűsége, hogy mindketten homo- vagy épp heteroszexuálisok lettek. A gének tehát igencsak meghatározóak lehetnek!

Ennél mélyebbre mindazonáltal nemigen ástak még a kutatók ezen a téren, így az további vizsgálatra vár még a jövőben, hogy a gének pontosan milyen úton-módon fejtik ki a szexuális orientációra gyakorolt hatásukat. Ennek biológiai folyamata feltehetően több mint összetett. A fennálló kérdések megválaszolása természetesen csak idő kérdése, azt viszont még egyszer ki szeretnénk hangsúlyozni, hogy az efféle kutatások a heteroszexualitás „kialakulására” éppúgy kíváncsiak, akárcsak a homoszexualitás „genezisére”. Tudományos szempontból ugyanis jelenleg egyik sem tekinthető magától értetődőnek.

Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből?

Egyrészt azt, hogy N. Horváth Zsófia szóban forgó cikke az objektív tudományosság mindenféle formáját nélkülözi, így az nem tekinthető többnek egy laikus elhamarkodott ítéletalkotásánál. Másrészt azt, hogy vigyáznunk kell az adott témában járatlan emberek „szakmai véleményével”, hiszen azok nemcsak elfogultak, de erősen torzítottak is lehetnek – s még így is igen komoly következményekkel járhatnak. Harmadrészt pedig azt, hogy a Billy Elliot című musicalt bárki nyugodtan megtekintheti – akár a gyermekeivel együtt is. Az ugyanis homoszexuálissá nem, csak műveltebbé és toleránsabbá teheti a nézőket.