A psziché sakkjátszmája – egy éve tart az orosz-ukrán háború

Pontosan ma egy éve olyan időszámítás vette kezdetét, amely sokunk életére hatással van. Az elhúzódó orosz - ukrán háború jelenleg is megpecsételi a mindennapjainkat. Mit tehetünk, hogy az egymást követő válságok közepette amennyire csak lehet, egyensúlyban maradjunk önmagunkkal és élhetővé tegyük a mindennapjainkat? Hogyan segíthetünk magunkon és másokon? Cikkünkben a háborús helyzet lélektanával és az elmúlt időszak tanulságaival foglalkozunk.

„Az én depresszióm eredetét könnyű megtalálni. (…) A háború és a népirtás körülményei között csüggedt és halálra rémült anyám érzéseit szívtam magamba: a fényképeken úgy látom egészen kicsi magam, mint aki szinte az ő tükörképe.„ – Máté Gábor.

Máté Gábor orvos szavai hűen tükrözik mindazt, amit a háború jelent. A háború lebénít, kiszolgáltatottá tesz az erőszakkal szemben. Átélőként az emberi létezés és psziché olyan, addig számunkra ismeretlen mélységeibe juttathat el, amivel életünk során nem is gondoltuk volna, hogy szembesülhetünk. Hirtelenséggel hántja le az életünket addig biztonságban tartó, láthatatlan védőburkot és ez a lelki, testi értelemben vett sérülékenység, képlékenység alapjaiban rendíti meg az „igazságos világba” vetett hitünket. Az addig előreláthatónak, kiszámíthatónak érzékelt mindennapos életünk száznyolcvan fokos fordulatot vehet. A külvilág belvilágunkban olyan jelentést kaphat, amelyben a lét a szó szoros értelmében tét is egyben. A tartós fenyegetettségből fakadó félelem észrevétlenül hatja át a mindennapokat.

Az addig magától értetődőnek vett létbizonyosság egy mélyen tapintható létszorongásba fordul át bennünk.

Miközben a túlélés és újrakezdés kettősségében tengődünk, újabb és újabb kérdéseket latolgatunk magunkban arról, mit hoz majd a holnap, hol tart a világ bennünk és körülöttünk.

A délszláv háború után, amelynek történéseit, következményeit magam is átéltem gyerekként, a mai napon éppen egy éve tartó orosz-ukrán szembenállás a második megrendítő példája annak a XXI. századi modern kultúránkban és hazánktól néhányszáz kilométerre ismét zajló csoportközi erőszaknak, amely már eddig is rengeteg emberáldozatot követelt. A menekültek számára kialakított fogadóhelyek hangulata és légköre az élet törékenységének igazságát, az emberi szenvedés valóságát embertársaink történetein keresztül szemtől szembe tárják elénk.

Milyen hatással lehet ránk a háború? 

A háború hatásait közvetlenül átélők mellett érdemes említést tenni a helyzetet megfigyelő „passzív” átélőkről is, hiszen a háború a jelenkori társadalmunkra és az életünk valamennyi területén érezhető hatást gyakorol. A beláthatatlan nemzetgazdasági következményekből fakadó megélhetési biztonság megingása mellett a talajvesztettség érzése által okozott pszichés stressz is ide tartozik. Ezek összeadódva hosszú távon testi és lelki erőtartalékaink kimerüléséhez vezethetnek.

A pandémiát követő háború újabb kihívás elé állította azt a modernizálódás és a globalizáció útját járó kultúrát, amely valójában a miénk. Felgyorsult világunkban az idő „hiánycikké” vált. Már önmagában nehézséget jelentenek és a szorongás újabb forrásaivá váltak a tudatosság, a valódi jelenlét és az éber figyelem gyakorlása. Lelassult életformára és egymásra hangolódásra vágyunk, de ebben a helyzetben ez talán nem is olyan egyszerű. 

A szorongás és a stressz következményei

Az emberi psziché és test evolúciós sajátossága, hogy vészhelyzet esetén, minél inkább kivédve a sérüléseket, a szervezetünk készenléti üzemmódba kapcsol. A test „stressztengelye” (HPA-tengely) túlműködésbe lép, melynek hatására jelentősen megnő testünkben a stresszhormonok (kortizol, adrenalin, noradrenalin) szintje és az aktív megküzdéshez szükséges erőtartalékaink felszabadulnak. Ez a Cannon-féle vészreakció, amely

átmeneti stresszhelyzetben valóban segíti a megküzdést, azonban ennek tartóssá válása hosszú távon szellemi-fizikai kimerüléshez és kiégéshez vezet.

A test és lélek egysége bizonyítottan az elme, az idegrendszer, a hormonrendszer és az immunrendszer kölcsönös összefonódásán keresztül jellemezhető. Emiatt nem meglepő, hogy a krónikussá váló stresszállapot hatására a lelki immunrendszerrel párhuzamosan a testi is meggyengül. Eközben megküzdésbe vetett hitünket fokozatosan felváltja egyfajta tanult tehetetlenséggel jellemezhető önfeladás, érzelmi lehangoltság és a kilátástalanság depresszív, apátiához hasonló állapota. Ebben pedig okafogyottnak érezhetjük – akár még az életünkért folyatott küzdelmet is. 

A háború okozta bénító stressz (distressz) hatására tartóssá váló úgynevezett egzisztenciális szorongás (létszorongás) a félelemmel ellentétben kevésbé megragadható, mert nincs konkrét tárgya. Ahogyan a nevében is benne van,

a létszorongás azért alakul ki, mert a létszükségleteinket betöltő forrásaink meglétét érzékeljük bizonytalannak.

A háború következtében kialakuló létszorongás hatására a – humanisztikus és transzperszonális pszichológiából ismert – Maslow-féle szükségletpiramis legalsó, az emberi létezés többi rétegét megalapozó, a fajfenntartás alapszükséglét is magában foglaló első szint válik érintetté és sérülékennyé bennünk és körülöttünk egyaránt. Ha az életet és szükségleteinket összerendező struktúra alapkövei repedeznek, az a magasabb szintek szükségleteit is sérti, ami a talajvesztettség érzésének melegágya. 

Egy ilyen, tartóssá váló, a szorongást és félelemet újra és újra generalizáló élethelyzetben

kiemelten fontos a tudatosságunk növelése úgy, hogy a külvilág történései mellett állandó kapcsolatban maradunk saját magunkkal és belső erőforrásainkkal.

Ehhez az első lépés, hogy újra kapcsolódunk a saját érzelmeinkhez. Ez elősegíti, hogy a bennünk kavargó érzéseket is el tudjuk különíteni és el tudjuk azokat fogadni úgy, ahogyan éppen jelen vannak. 

A háborúk traumatikus természete és a testemlékezet 

A test-elme egységét hangsúlyozó modell új ajtót nyitott a traumafeldolgozást segítő folyamatokban, többek között a háborút átéltek poszttraumás stressz (PTSD) tüneteinek hatékony kezelésében. Ahogyan a modern pszichoszomatikus gondolkodás is tartja: „Ami fönt, úgy lent”. A gondolataink, amelyek érzelmi jelentést hordoznak magukban, testi tünetek, érzetek formájában leképeződnek, melyet a lélekgyógyászatban embodiment-ként, „megtestesülésként” emlegetünk. Nem véletlen, hogy a létszükségleteink veszélyeztetettségéból fakadó szorongás tünetei legtöbbször éppen a fizikai létezés alapfunkcióiban (alvás-ébrenlét, étkezés, légzés) jelennek meg. 

Azonban a háborúk traumatikus hatásai természetünknél fogva nemcsak az alap élettani funkciókat érinthetik, hanem a személyiségünk mélyebb rétegeit is,

ahol az önmagunkról, a világról alkotott képünk és tapasztalataink felmenőinktől hozott transzgenerációs mintázatai, örökségei húzódnak. A transzgenerációs pszichológia tudományosan alátámasztott alapkövei, név szerint az epigenetika és a testemlékezet hűen modellezik a minket érő környezeti hatásokkal szembeni alapérzékenységünket. Jelenlegi életünkben, lelkünkben és testünkben valójában a közelmúlt és régmúlt egymásba fonódnak.

A saját életünk át van itatva felmenőink történeteivel, melyeknek lenyomatait génkönyvtárunk őrzi. Egy konkrét hatással szembeni érzékenységünk, az eseményre adott reakcióban felsejlő ismerősség érzése nem a véletlen, hanem a bennünk rejlő gének és a környezeti hatás páratlan találkozásának, a „kulcs a zárban” illeszkedésnek következménye. A testünk pedig – a Kendal neurobiológus által felfedezett sejtemlékezet révén – mindenről is tud, nem csak tárolja, hanem gyakran előrejelzi azt is, ami az elménkben akkor még nem kapott konkrét jelentést. Akár a háborút közvetlenül megélő aktív vagy annak hatásait éppen közvetetten megélő passzív átélők közé tartozunk, akár felmenőink életéből, akár életünk korábbi szakaszaiból ismerős az érzése, a múltunk a jelenünkbe alakul és ezek egyszerre kapnak bennünk jelentést.

A háború traumatikus hatásai a személyiségünk mélyebb rétegeit is érintik.

A háborúk traumatikus természete leginkább a minket érő, gyakran ismétlődő sokkhatással szembeni tehetetlenséggel, kiszolgáltatottsággal, az ebből fakadó élmények feldolgozatlanságával és a fájdalmas érzések elfojtásával írható le. Ilyenkor ez természetes védekezés a pszichés fájdalom elkerülése végett, ugyanakkor a „nem tudás” állapota nem jelent egyet azok „nem létezésével”. A nehéz érzelmek tagadása, elnyomása elzár bennünket a pozitívaktól is, amely a lelki és testi immunrendszerre egyaránt gyengítőleg hat, nemcsak egyéni, hanem kollektív szinten is.  

A háború okozta félelem és szorongás, a veszteségélményből fakadó gyász érzése mindannyiunkban egyéni mintázatot követnek, azonban hangsúlyos, hogy az egyéni utak állomásai közösek bennünk: nem vagyunk egyedül, hiszen a nehézségeink, a küzdelmeink közösek. S ami talán még ennél is lényegesebb, hogy a megküzdésben is társakra lelhetünk: ami bennünk gyógyul és tisztul, az mások gyógyulását is nagyban támogatja és ez fordítva is igaz.

A közösség, a csoport megtartó ereje segíti a feldolgozást, a meghaladást.

Az elmúláshoz és az újrakezdéshez fűződő viszonyunk

Az életünk végességének és illékonyságának gondolata önmagában ijesztő is lehet. Ez pedig sokunkat késztethet arra, hogy az élet egyszeriségével is szembenézzünk és kihozzuk a saját életünkből a lehető legjobbat. Ezt azzal segíthetjük, ha körülményeinkhez képest minél inkább ki merünk teljesedni és tisztán meg merjük élni az élet minden pillanatát úgy, ahogyan kézhez kapjuk. Ahhoz, hogy ez az igény kiforrjon bennünk, elengedhetetlen, hogy elfogadással tudjunk lenni az életünket viszontagságossá tévő élményeink iránt. Mindezt anélkül, hogy a szenvedést szépíteni, bagatellizálni akarnánk, sőt. 

A gyászfeldolgozásnak nagyon is része a valóság, a nehéz érzések minél mélyebb megélése és magunkhoz ölelése,

s ez nem csak egy szerettünk elvesztése esetében, hanem bármely más, számunkra veszteséggel járó élethelyzetben érvényes.

Az Elizabeth Kübler-Ross nevéhez köthető gyászfeldolgozás öt lépése követhetővé teszi azt a – optimális esetben minél teljesebben megélt - természetes folyamatot, amit az elmúlás, a veszteség okoz bennünk és másokban. Alapvető megemlíteni, hogy a gyász, ahogyan az érzelmi feldolgozás egyéb formái, egyénenként más tempóban és intenzitásban megy végbe. A háború eseményei, gyakran hirtelen következnek be, ezzel lassíthatják a feldolgozás egyes szakaszait.

A váratlan és kiszámíthatatlan veszteségélmény a számunkra jelentős kapcsolatok lezárását is lehetetlenné teszi,

melyek feldolgozása gyakran később, segítő szakember kíséretében történik és lényeges, hogy a rituális lezárás terápiás keretek közötti gyógyító élménye idővel bekövetkezhessen. A megakadt gyász, különösen, ha a veszteség bennünk egy nehezen érinthető, nyílt sebként él tovább évek múltán is, ha a halált tabuként kezeljük és elhatároljuk magunkat az érzéseinktől, az hosszú távon elzár, bezár és megbetegít. Ilyenkor, ha nem kérünk segítséget, kieshetünk az élet áramlásából és benne ragadhatunk a jelenné kövült múltban.  

A felnövekvő generáció terheltsége

Egyik válsághelyzetből a másikba eső társadalmunkban kulcsfontosságú szót ejtenünk arról a felnövekvő generációról, melynek tagjai – különösképpen a menekülteknek kialakított fogadóhelyekre gondolva – most újszülött és/vagy gyerekszemmel és lélekkel érzékelik és – ahogyan Máté Gábor is fogalmazott – szívják magukba azt a világot, amelyben felnőttként is kihívást jelenthet kiigazodnunk.

A terheltség korosztálytól függetlenül megjelenik.

Az erőszak hatására bekövetkező otthonvesztés traumája az egészéges személyiségfejlődést, a „világ, mint biztonságos hely” képét alapjaiban sérti. A gyerekek az érzelmek kifejezésében és letapogatásában a szavak nélküli megnyilvánulásokat részesítik előnyben, a szüleikben kavargó feszültséget akkor is érzik, amikor felnőttként – tévesen – a nyugalom látszatát próbálják fenntartani. Fontos, hogy ebben a helyzetben is minél nagyobb hangsúlyt kapjon az objektív valóság. Elengedhetetlen a nyílt és őszinte kommunikáció arról, ami bennünk és körülöttünk zajlik – természetesen a gyerekek életkorához igazodva.

Azzal együtt, hogy meg tudjuk őrizni a józanságot, fontos, hogy felnőttként ki merjük mondani, hogy a helyzet bennünk is feszültséget és szorongást okoz, ezzel is validálva gyermekünk szorongását és félelmét: „Amit érzel, az teljesen természetes. Bennem is van ilyen érzés. Nem hagylak egyedül, figyelek és vigyázok rád.” A háború viharaiban gyakran megjelenik védekezésként az érzelmek tagadása, az események „meg nem történtté tevése”, amely a megküzdés nem tudatos útja. Ez egyrészt növeli a nehéz érzelmek erejét, másrészt ezek elfojtása megágyazhat különböző szorongásos zavaroknak, vagy más pszichés problémáknak.

Kiutak és gyógyulás 

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a háború okozta hatásokkal való megküzdésben milyen belső és külső forrásból származó lehetőségeink adottak? Hogyan segíthetünk magunkon és másokon? 

Az első és talán legfontosabb az érzelmek nyílt és őszinte kifejezése, és a bennünk zajló vélt vagy valós félelmek kihangosítása, amelyek a beszéd útján oldódhatnak bennünk.

A krízishelyzetben megélt társas támaszból fakadó kölcsönösség növeli az összetartozás érzését, melynek hatására kikönnyül bennünk a gondolkodásunkat beszűkítő szorongás és félelem bénító hatása. A társas kapcsolatok ereje a segítségnyújtásban is megmutatkozik. A bennünk nyugvó segítői, altruista hozzáállással nemcsak a bajbajutottak jóllétéért, hanem a sajátunkért is sokat tehetünk. A cselekvésbe, különösképpen a segítségnyújtásba fordított érzelmek erősítik az életünk felett érzett kontroll érzését, amelyben mi is visszatalálhatunk saját középpontunkba, miközben rengeteget tanulhatunk éppen azoktól, akiknek segítő kezet nyújtunk. A túlélőktől, a menekültektől, akik az újrakezdés reményében maguk mögött hagytak egy egykor felépített életet, egzisztenciát. Az életek, amiket látunk, önmagukért beszélnek:

a krízisből van kiút és mindannyiunkban ott a lehetőség, hogy megküzdjünk és átküzdjük magunkat a múlt fájdalmán. 

Bármennyire is kilátástalannak tűnhet a helyzet, van kiút a krízisből.

Hinnünk kell abban, hogy a viszontagságos körülményekkel együtt is képesek vagyunk az életünket abba az irányba kalauzolni, amerre szeretnénk. Bár az élet szeretete olykor képlékeny és bizonytalan körülöttünk, mégis érdemes tudatosítanunk, hogy mi magunk tehetünk ezért. Ahogyan az egzisztenciális pszichológia képviselője, Viktor Emil Frankl osztrák neurológus és pszichiáter mondta:

„Amikor már képtelenek vagyunk változtatni egy helyzeten, akkor változtassuk meg saját magunkat.”

A gyógyulásunkat, „a saját magunk változását” támogató terápiás lehetőségekről is érdemes szót ejteni. A krízistanácsadás és a traumaterápia mellett a feldolgozást segítő csoportok óriási löketet adhatnak a gyógyulás felé vezető úton, melynek során a poszttraumás stressz poszttraumás növekedésbe fordítható át. A testfókuszú módszerek közül például a Peter Levine amerikai pszichoterapeuta nevéhez köthető Somatic Experiencing, vagy a Pecsenka Nóra pszichológus Bodywork módszere egyénre szabott lehetőséget nyújtanak a traumafeldolgozásban.

A múlt fájdalmából való továbblépés és növekedés szükséges az élhetőbb, kiegyensúlyozott élet megalapozásához. Ha úgy érezzük, hogy megérett bennünk a döntés a nehéz érzéseinkkel való találkozásra, akkor a pszichológia eszköztára révén számtalan lehetőségünk adott, hogy megtegyük.