Hiány a sorozatok befejezése után – miért kötődünk kitalált karakterekhez?

Érezted már szomorúnak magad egy sorozat befejezése után, vagy amikor kiírták a kedvenc karakteredet? Kötődni a kitalált karakterekhez valós jelenség, melyet sokan megtapasztalnak a sorozatnézők közül.

Jennifer Barnes amerikai pszichológus szerint az agyunk nem tud különbséget tenni a valós és kitalált kapcsolatok között, mindkettő ugyanolyan érzelmi bevonódást képes kiváltani belőlünk. Ha sorozatot nézünk, és az abban lévő karakterekhez kötődünk, akkor ugyanúgy átérezzük a valahova tartozást, csökken a magányosságunk, és nő az önbecsülésünk, mintha valós kapcsolataink lennének. Bár tudjuk, hogy a képernyőn látható alakok csak kitalált szereplők, együttérzünk velük, azonosulni tudunk az életükkel, problémáikkal, mintha közeli barátaink lennének. Különösen a hosszú sorozatoknál érezhetjük úgy, mintha már régi ismerőseink lennének a szereplők, évek óta rendszeres részei az életünknek, így valóban kötődünk hozzájuk, és a sorozat vége után hiányoznak nekünk. Mivel az évek során sok időt töltünk azzal, hogy a karakterek sorsáért aggódunk, empatizálunk velük, így az is teljesen normális, ha egy szeretett karakter halála vagy a sorozat vége megérint minket, a gyászhoz hasonló szomorúságot élünk meg a valóságban is.

Érzelmi függőségben

A pszichológia az ilyen típusú kötődést paraszociális vagy egyoldalú kapcsolatoknak nevezi, hiszen mi mindent tudunk a karakterekről, törődünk a sorsukkal, de ez fordítva nem igaz. Ez teljesen természetes velejárója annak, ha sok időt töltünk kitalált karakterekkel (például évekig nézünk egy sorozatot, vagy gondoljunk a Harry Potteren felnövő generációra), de rövid idő alatt is kialakulhat, ha erősen tudunk azonosulni egy-egy szereplővel. Problémát ez csak akkor jelent, ha a virtuális világ fontosabbá válik, mint az igazi kapcsolataink és a valós életünk eseményei – például nem akarunk találkozni a barátainkkal vagy tartósan elhanyagoljuk a munkánkat, mert inkább a sorozatot akarjuk nézni. Egy ilyen egyoldalú kapcsolatban is lehet ugyanis függővé válni a „másiktól”.

Gyakran egy sorozatból olyan érzéseket kapunk meg, melyek a valós életünkből hiányoznak, így a történet végével nemcsak a szereplők hiányozhatnak, hanem ezek az érzések is: ha például a sorozat által azt érezzük, mi is egy baráti társaság részei vagyunk, ránk törhet a magány, ha a kalandos élet fog meg benne, a sajátunkat hirtelen kiüresedettnek, unalmasnak érezhetjük. Ezért fontos, hogy

a sorozat ne váljon a valóság pótlékává, és ha túlságosan bevonódtunk, akkor is emlékeztessük magunkat, hogy ezeket az érzéseket megtalálhatjuk a saját életünkben is

– még ha nem is mindig olyan egyszerűen, mint egy tál popcornnal az ölünkben, a kanapén ülve.

Mióta vannak olyan oldalak, ahol egyben meg lehet nézni teljes sorozatokat, és nem kell mindig egy hetet várni az új részekre, könnyebb belecsúszni a függőségbe is, hiszen gyakorlatilag korlátlanul „együtt lehetünk” a kedvenc karaktereinkkel, gombnyomásra mindig hozzáférhetőek számunkra, ha mondjuk stresszesek vagyunk vagy társaságra vágyunk. A szünet nélküli sorozatozás (binge watching) aránylag rövid idő alatt is erős érzelmi bevonódást tud kiváltani belőlünk, például nagyon intenzív szomorúságot élhetünk meg egy karakter halála miatt, de ez normál esetben egy-két óra alatt elmúlik, ahogy visszatérünk a valóságba. Ha napokig vagy hetekig is elhúzódik, már érdemes elgondolkodni rajta, miért érintett meg minket ennyire ez a téma, milyen tudatalatti érzékenységünkre tapintott rá, és jelezheti azt is, hogy felborult az egyensúly a fikció és a valóság között, túlságosan bevonódtunk a karakterek életébe.

Élvezzük a tragédiát?

Talán a Trónok harca volt az utóbbi évek legtipikusabb példája arra, hogy minél inkább drámai egy sorozat, és bármikor meghalhat benne egy-egy szeretett karakter, annál inkább ki vagyunk éhezve az új részekre – jogosan merülhet fel tehát a kérdés, hogy miért élvezzük ennyire ezt az érzelmi hullámvasutat? Egy elmélet szerint a karakterek sorsa felett érzett szomorúság katartikus hatást tud kiváltani, a sírás által segít kiadni magunkból a felgyülemlett feszültséget és negatív érzelmeket. A meta-érzések elmélete szerint pedig, bár szomorúak vagyunk, valójában hálásak azért, hogy érzelmeket élünk át, képesek vagyunk kötődni és együttérezni a szereplőkkel. Barnes kutatása szerint a kitalált karakterekhez való kötődés további előnye, hogy fejlődik az érzelmi intelligenciánk és empatikusabbak leszünk, hiszen megtanuljuk többféle karakter szemszögéből látni a világot.