Egyre inkább látszik, hogy a járvány kezdete óta tartó stressz és bizonytalanság kikezdi a mentális egészségünket is, méghozzá főleg azáltal, hogy felerősödött bennünk annak az érzése, mennyi mindent nem tudunk kontrollálni abból, ami körülöttünk zajlik. Véleménycikk pszichológus szerzőnk tollából.
A kontroll (illúziója) egy nagyon fontos dolog, ami a mindennapokban megtart minket az egyenes vágányon, amin úgy érezzük, hogy saját elképzeléseinknek megfelelően haladunk előre. Ehhez képest az elmúlt időszak inkább arra hasonlít, amikor egymás után szakad el a felsővezeték, romlik el a mozdony, és nem egyszer kell pótlóbuszra átszállnunk az utazásunk során – a célba érés pedig nem éppen belátható. Mindezt egy olyan ember írja, aki sokat közlekedik vonattal, de maga a helyzet nagyon jól lemodellezi azt, amit a kontrollvesztéskor megélünk. Nem véletlen, hogy sok szorongás és pánikbetegség kapcsolódik a közlekedéshez, és a pánikrohamok kiváltója is gyakran a tömegközlekedés – a pánik ugyanis közvetlen kapcsolatban áll a kontroll elvesztésének megélésével, ami egy nagyon ijesztő állapot tud lenni.
De, hogy ne szaladjunk ennyire előre: számos kultúrközi kutatás mutat rá például arra, hogy minél inkább ki van téve egy népcsoport a külső körülményeknek, és minél kevesebb kontrollal rendelkezik élete alakulása fölött (például az erőforrások hiánya miatt), annál fontosabb szerepet játszik náluk a megküzdésben a vallás. Nem véletlenül született a mondás sem: ember tervez, Isten végez. A vallásos megküzdés lehetővé teszi annak feldolgozását, hogy számos olyan dolog van az életünkben, amit nem mi kontrollálunk, az élet-halál kérdéseitől kezdve az egzisztenciális biztonságunkig. Ide kapcsolódik az a másik, közkeletű vélekedés is, hogy „zuhanó repülőn nincsenek ateisták”, ami egyébként így ebben a formában nem teljesen igaz, de az biztos, hogy többen fordulnak a hitükhöz olyan helyzetben, amikor élet-halál kérdésével, és ennek a kontrollálhatatlanságával szembesülnek.
A tudomány és gazdaság fejlődésével a világunk egyre jobban megmagyarázhatóvá, kiszámíthatóvá vált: tudjuk, milyen időre számíthatunk aznap, a szupermarketben télen-nyáron nagyjából ugyanaz az árukészlet vár, kiszámolhatjuk, hogyan és menyi idő alatt juthatunk el A-ból B-be… és még sorolhatnánk a példákat. Épp ezért, az olyan apróbb kizökkenéseket is nehezebben kezeljük, amikor valami nem úgy működik, ahogy szeretnénk – visszatérve a vonatos példához.
A fejlett, nyugati kultúrában, ahol most élünk, talán minden eddiginél erősebb a biztonság illúziója – és ezzel együtt a biztonság elvesztésétől való szorongás is. A kultúránk gyökerestül irtja ki azokat az elemeket, amelyek saját esendőségünkkel, halandóságunkkal, és az élet kiszámíthatatlanságával szembesítenek minket.
Attól még azonban, hogy tabuvá válik ezekről beszélni, nagyon is jelen vannak az életünkben.
Az öregedés, a fogyatékosság, a hajléktalanság, a munkanélküliség, a gyász nem szerepelnek a reklámokban, nem beszélünk róla, nem tudjuk, mit kezdjünk vele, ezért szorongató, félelmetes számunkra. A betegség is csak olyan kontextusban kerül elő, hogy milyen új, szuper gyógyszerrel regulázhatjuk meg a testünket, hogyan csillapíthatjuk például a fájdalmunkat minél gyorsabban, nehogy emiatt egy pillanatra is megálljon az élet – ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni a tüneteink okát, kapcsolatba lépni a saját testünkkel a kontrollálása helyett.
Mit kezdjünk tehát egy olyan helyzettel, amikor a járvány szép lassan átveszi az uralmat az életünk fölött? Hagyjuk neki, zárkózzunk be és rettegjünk? Vagy mondjuk azt, hogy nem létezik, mert így nem kell semmin változtatnunk?
Hogyan küzdjünk meg a bizonytalansággal, hogy lehet ezt egyáltalán megtanulni? Mert ha valami biztos, akkor az az, hogy meg kell tanulni.
Ellen Langer, a Harvard mindfulness-kutatója lapunknak adott interjúnkban rámutatott arra, hogy a járvány előtt sem voltunk nagyobb biztonságban, akkor sem volt több kontrollunk az éltünk felett, mint most, csupán úgy érzékeltük. A mindfulness szemlélete a folyamatos változás elfogadására helyezi a hangsúlyt, hogy hogyan tudunk megtanulni együtt élni ezzel a hullámzással a belső stabilitásunk megőrzése mellett. Ugyanez a szemlélet egyébként számos vallásban és filozófiában megtalálható, és, bár hozzánk leginkább a meditáció jutott el belőle, ennél tágabb kontextusban értelmezendő. Az újabb pszichoterápiás irányzatok (pl. mindfulness alapú kognitív viselkedésterápia, elfogadás és elköteleződés terápia) már beemelik a mindfulness eszköztárát is a terápiába, segítve az önelfogadást és az önegyüttérzést.
Amikor azonban az egész kultúránk kritikusságra tanít, nem egyszerű együttérzést tanúsítanunk saját gyengeségeink iránt.
Elhisszük, hogy lehetünk tökéletesek (sőt, annak kellene lennünk!), és ebbe a képbe nem fér bele a kialvatlanság, az úszó háztartás, a kupi, a hisztiző gyerek, a határidő után leadott munka, a mirelit vacsora – kinek hol a küszöb, de valamilyen szinten mind próbálunk megfelelni az elvárásoknak. És – természetesen – azt is elvárjuk magunktól, hogy egy ilyen helyzetben is minden fronton ugyanolyan jól teljesítsünk, mint egyébként.
Mit tehetünk tehát azzal a részünkkel, aki most szorong, aki nem tud tökéletesen teljesíteni, aki rosszul reagál a változásra? Dr. Buda László, pszichiáter-pszichoterapeuta mondott erre egy nagyon jó tanácsot: öleljük át! Ez a helyzet ráébreszthet minket arra, hogy nem kell, hogy a belső biztonságunk, saját magunk elfogadása külső tényezőktől függjön. Megtalálhatjuk a nyugalmat abban, ha elengedjük, hogy mindenáron tökéletesek legyünk, és kontrollálni akarjunk mindent. Lehetünk jelen úgy, hogy elfogadással fordulunk afelé, hogy nem vagyunk mindenhatóak: ha elengedjük ezt az elvárást magunkkal szemben, már fellélegezhetünk, és jobban észrevehetjük a lehetőségeket egy adott helyzetben. Ellen Langer szerint ez az állapot tesz minket nyitottá az új dolgok felfedezésére, és ezt a hozzáállást erősíthetjük magunkban a meditációval vagy hasonló technikákkal. Hogy negatív érzelmeim vannak, és ezt képes vagyok magamhoz ölelni, elfogadni, és tovább engedni. A tudatos jelenlét távolságot teremt tőlük azzal, hogy átlépünk a megfigyelő nézőpontba: mi vagyunk azok, akik észleljük ezeket az érzelmeket, de nem azonosulunk velük. Észrevesszük őket, de ugyanúgy nyitottak maradunk arra, hogy a jót is észrevegyünk. Meghagyjuk magunknak a döntés lehetőségét egy helyzetben, hogy több nézőpontból megvizsgáljuk, ne a megszokott elvárásaink szerint címkézzük rossznak vagy jónak. Ebben az állapotban nemcsak önegyüttérzőek, hanem kíváncsiak is vagyunk, ami egy teljesebb észlelést tesz lehetővé. Amikor szorongunk, az érzékelésünk teljesen beszűkül a negatív ingerekre és gondolatokra. Amikor képesek vagyunk hátralépni, és ránézni magunkra, a teljesebb képet láthatjuk.
A folyamatos változással és kontroll hiányával tehát meg kell tanulnunk együtt élni: mint egy régi ismerőssel, mondhatni családtaggal, aki mindig is jelen volt az életünkben. Minél inkább közel engedjük magunkhoz, megfigyeljük, hol és hogyan lép be az életünkbe, mit tudunk olyankor kezdeni vele, annál kevésbé fogunk félni tőle mint ismeretlentől. Képzeljük el, milyen lenne, ha folyamatosan azzal foglalkoznánk, hogy egy ismerősünket elkerüljük: árgus szemekkel pásztáznánk az utcákat, hogy azonnal el tudjunk bújni, ha megjelenik, és a közösségi média is egy folyamatos stresszforrás lenne, mert ki tudja, mikor bukkan fel egy képen vagy bejegyzésben – egy szóval minél jobban próbálnánk elkerülni, annál többet foglalkoznánk vele. A figyelmünk beszűkülne arra, hogy nehogy találkozzunk vele, így nem vennénk észre senki és semmi mást magunk körül: azt sem, ami jó. Ha próbáljuk megakadályozni a változást, kontrollálni a kontrollálhatatlant, pontosan így járunk.
És mi történik akkor, ha megszokjuk, elfogadjuk a jelenlétét, megpróbáljuk megismerni? Észrevehetjük, hogy néha például jó, sőt, sokszor egészen jófej – a változásra lehet számítani abban, hogy jót és rosszat is hozhat, de az biztos, hogy nélküle egyik sem jön. És mi történik, ha elengedjük hűséges kísérőnket, aki azzal kecsegtet, hogy nem kell a változással és bizonytalansággal találkoznunk: a kontrollt? Ha hagyjuk, hogy valami ne úgy alakuljon, ahogy elterveztük? Az ilyen helyzetek nélkül sosem fedeznénk fel a kreativitásunkat, az új dolgokat, a rugalmasságunkat, az önállóságunkat és a szabadságunkat, és nem tudnánk fejlődni sem. Kontroll nélkül, a változás társaságában ránk van bízva, mit kezdünk egy adott szituációval. Ha ilyenkor kapcsolatba tudunk lépni saját magunkkal, azzal a részünkkel is, aki nem illik bele a tökéletes képbe, legyen az egy testi tünet, vagy lelki probléma, már nem arra megy az energiánk, hogy elnyomjuk, hanem elkezdjük észrevenni: mi van még bennem ezen kívül? Mi van még ebben a helyzetben a nehézségeken kívül? Miben fejlődhetek ezáltal?
***
Ha úgy érzed, a változáshoz való alkalmazkodás, a kontroll visszaszerzése nehézséget jelent számodra a mindennapokban, fordulj Terápiás és Tanácsadó Központunk szakembereihez, akik pszichológiai tanácsadás keretein belül segítenek neked a nehézségekkel való megküzdésben, az egyensúly kialakításában.
