Hogyan látjuk tévesen magunkat és a másikat? – Kognitív torzításaink, II. rész

Amikor egy másik emberről vagy magunkról van szó, általában torzító szemüveget veszünk fel, mert fenn akarjuk tartani a pozitív énképünket, és a kapcsolatokra, másokra és világra vonatkozó meggyőződéseinket.

Nemcsak a szerelem vak, hanem a mindennapi észlelésünk során is számos befolyásoló tényező van, ami alapján döntünk másokról, és meghatározzuk magunkat. Ezek a mechanizmusok azért alakulhattak ki, mert evolúciós előnnyel szolgált, hogy gyorsan döntsünk másokról, és viszonylag kis hiba-kockázattal be tudjuk jósolni a viselkedésüket, megállapítsuk valakiről, hogy barát vagy ellenség. Emellett a túlélésünkhöz önbizalomra is szükségünk volt, hogy bízva saját erőnkben és sikerességünkben, gyorsan és hatékonyan tudjunk cselekedni, amit egy magunkra állított, pozitív szűrővel tudunk biztosítani. A kognitív torzításokról szóló cikksorozatunk következő részében ezeket a folyamatokat vizsgáljuk meg közelebbről.

Alapvető attribúciós hiba

Mások rossz cselekvéseit, hibás döntéseit a jellemének tulajdonítjuk, a sajátunkat viszont a körülményeknek. Ezt megfigyelhetjük akkor, amikor mi magunk magyarázkodunk valami miatt, illetve mások viselkedése fölött ítélkezünk – sokkal valószínűbb, hogy az előbbi esetben valamilyen külső tényezőt okolunk, míg az utóbbiban a másik személyiségét vonjuk kérdőre.

Reprezentativitási torzítás

A valószínűséget a nagyobb egész, csoport, osztály alapján becsüljük meg. Ide tartoznak a sztereotípiák (milyen tulajdonságokkal írható le például egy könyvtáros, a motorosok, a tinédzserek stb.), és az előítéletek (hogyan fog viselkedni egy adott csoportba tartozó ember, például punk, hajléktalan, pap stb.).

A kis számok törvénye

Ezt a hibát akkor követjük el, amikor pár eset alapján következtetünk egy nagyobb csoport viselkedésére, tulajdonságaira. Kicsit hasonló az előbbihez, ám abban az ellentéte, hogy itt kevés esetből vonunk le következtetéseket az egész csoportra vonatkoztatva, míg a reprezentativitási torzítás esetén az egész csoportra jellemző általánosságok alapján ítélünk meg egyéneket. A kis számok törvénye szerint, ha már láttunk két vagy három hasonló esetet, hajlamosak vagyunk túlbecsülni ezeknek a konzisztenciáját, azaz feltételezzük, hogy a jövőben is ugyanígy fog történni valami. Nem vesszük azonban figyelembe a minta nagyságát: például elolvasunk több cikket arról, hogy valaki milyen sikeres saját vállalkozást indított, ezért azt gondoljuk, ez könnyű, arról a sok próbálkozásról viszont nem olvasunk, ami nem jött be. A sztereotípiáinkat és előítéleteinket is így alakítjuk ki.

Ismerősségi hatás

Jobban megbízunk abban, akit vagy amit ismerünk, racionális érvek hiányában is. Ezt használják ki a reklámok, hiszen pusztán azáltal, hogy többször láttuk már a terméket a tévében, vagy a plakátokon, nagyobb valószínűséggel választjuk a boltban. Politikai kampányoknál is bevált ez a technika: megbízhatóbbnak tartjuk azt az embert, akiről keveset tudunk ugyan, de sokszor látjuk a képét.

Holdudvar-hatás

Az, hogy mennyire tartunk vonzónak valakit, vagy mennyire kedveljük, a többi tulajdonságának megítélését is befolyásolja. A kutatások azt mutatták ki, hogy a szép embereket általában jobbnak, tehetségesebbnek, megbízhatóbbnak és intelligensebbnek ítéljük. Ugyanez a hatás lép működésbe akkor is, ha az alapján gondolkodunk a másikról, hogy mennyire kedveljük – a tanárok például gyakran jobb jegyeket adnak azoknak a diákoknak, akiket szeretnek, még ha a teljesítményük nem is kiemelkedőbb másoknál.

Wobegon-hatás

Gyakori, hogy az átlagnál jobbnak értékeljük magunkat. Az ilyen pozitív torzítások segítenek az önértékelésünk fenntartásában. Az elnevezés Garrison Keillor elképzelt városából, Wobegonból származik, ahol „minden gyermek átlagon felüli volt”. A hatás érdekessége, hogy elsősorban a pozitív tulajdonságokra érvényes, a negatívumok esetén inkább azt gondoljuk, átlagosak vagy átlag alattiak vagyunk.

Forer-hatás (más néven Barnum-hatás)

„Egy egyén nagy valószínűséggel bármely felületes, részletekbe nem bocsátkozó személyiség-jellemzést pontosnak, magára illőnek fog találni, ha azt a meggyőződést keltik benne, hogy az kifejezetten az ő számára készült”. (Wikipedia) Forer úgy vizsgálta a jelenséget, hogy személyiségtesztet töltetett ki a hallgatóival, akik aztán tetszőlegesen kaptak egy jellemzést, de azt hitték, valós eredményről van szó. Utána megkérte őket, ítéljék meg, mennyire igaz rájuk, ami kijött, és a legtöbben szinte teljesen egyetértettek vele. A valóság az volt, hogy mindenki ugyanazt a horoszkópokból összevágott szöveget kapta. A hatást megerősíti az is, ha úgy gondoljuk, a leírás személyesen nekünk szól, megbízható személytől kapjuk, és főként pozitív dolgok vannak benne.

Pompomlány-hatás

Amikor csoportban nézünk embereket (vagy dolgokat), szebbnek látjuk őket, mint egyenként. Ezt a hatást érvényesítik a kirakatokban is, amikor sok próbababát és ruhát raknak ki egyszerre, ami messziről jól néz ki, de ha közelebb megyünk, lehet, hogy igazán semmi nem fog tetszeni a választékból.

Az igazságos világba vetett hit

Lerner elmélete szerint, ha a világképünket az határozza meg, hogy hiszünk abban, hogy a dolgok igazságosan vannak elrendezve, rossz események bekövetkezése esetén hajlamosak vagyunk az áldozatot hibáztatni. Rákbetegek például gyakran számolnak be róla, hogy a legnehezebb része a betegségüknek a környezet „te tehetsz róla” hozzáállása, ami bűntudatot kelt bennük, de ugyanezt élik meg gyakran a megerőszakolt nők is. Az igazságos világba vetett hit ugyanis nem engedi meg, hogy csak úgy rossz dolgok történjenek, és ez hozzájárul ugyan ahhoz, hogy általában reményteljesek és optimisták tudjunk lenni, az árnyoldalon viszont ott van, hogy mit kezdünk azzal, ha valami mégsem „igazságos”: beismerjük, hogy a világ nem jó, vagy megkeressük az okot az áldozatban, hogy a hitünk fennmaradhasson? Cikksorozatunk befejező részében azokról a kognitív torzításokról lesz szó, amelyek a mentális betegségek kialakulásában és fenntartásában játszanak szerepet.