Hogyan lehet kikerülni a nárcisztikus hálójából? – Orvos-Tóth Noémi könyvét ajánljuk

A terapeuta esetei sorozat legújabb kötetében Orvos-Tóth Noémi osztotta meg egy terápia folyamatát, melyben egy nőnek segített leválni nárcisztikus férjéről, feldolgozni és megérteni a múltját, és új életet kezdeni.

Az Egy náricisztikus hálójában című könyvben Kriszta, a kliens megtörten jelentkezik a terápiára – eldöntötte, hogy el akar válni a férjétől, de ehhez támogatásra van szüksége, mert a férje mindent megtesz, hogy ez ne legyen könnyű számára. Az évek során rájött, hogy egy nárcisztikus személlyel van dolga, aki szép lassanként minden önbecsülésétől és szabad akaratától megfosztotta, ameddig egy kis rész mégis fellázadt benne, és azt mondta, elég volt. A terapeuta itt szegődik mellé, hogy ebből a kis részből megszülessen egy új és erős én, aki képes önállóan cselekedni és kiállni önmagáért.

Milyen is kapcsolatban lenni egy nárcisztikussal?

Kriszta szemszögéből megismerhetjük, mit élt meg a kapcsolatában, és a tapasztalat talán sokak számára ismerős lehet, hiszen a minta mindig hasonló. A nárcisztikus először nagy hévvel veti bele magát a kapcsolatba, minden idillinek tűnik, romantikus, a tenyerén hordoz, kifejezi az imádatát. Ez a tipikus, hollywoodi filmekből ismert, „idealizáló szerelem”, aminél mindenki felsóhajt, hogy el se hiszi, hogy ilyen van a valóságban. Hát, tartósan nincs is. Szép lassan kezdődik ugyanis utána a másik kisajátítása, többi kapcsolatának, önbecsülésének rombolása, egészen addig, ameddig teljes függőségbe nem kerül.

Ha a nárcisztikus személy elérte a célját, akkor sikeresen izolálta a partnerét minden erőforrásától és más kapcsolatától, hogy aztán csak érte és a szükségleteinek kielégítéséért éljen.

Kriszta férje például addig kritizálta a barátait, a családját és a munkáját – persze mindezt a „csak segíteni akarok, hogy neked jobb legyen” köntösébe öltöztetve –, ameddig el nem szigetelődött mindenkitől, és felmondott az állásából, hogy csak a családjának éljen. Ezzel együtt az idealizálás is a másik végletbe, a folyamatos leértékelésbe csap át, amint a másik nem felel meg valamilyen (nem is reális) elvárásnak, ami előbb-utóbb biztos bekövetkezik, mert egy nárcisztikust nem lehet tartósan kielégíteni. Ezt pedig még megspékeli az elbizonytalanítással, hogy a másik ne legyen képes reálisan észlelni a helyzetet, úgy érezze, benne van a hiba, és tényleg olyan rossz, mint ahogy a nárcisztikus lefesti őt. Az önhibáztatás által pedig benne marad a függőségben, és úgy gondolja, még meg is érdemli a folyamatos érzelmi bántalmazást.

A nárcisztikus személy

„A kóros nárcizmus valami olyasmi, mint amikor az ember egyedül áll a színpadon: minden tekintet rá szegeződik, mindenki őt figyeli. A reflektorok erős fénye el is vakítja, a közönségből, a többi emberből ő alig lát valamit. Ez a túlzott énközpontúság, a csodálat és törődés utáni igény csúcsra járatása.”

Jellemző szóhasználata az én, nekem, rólam, értem, és nem azért, mert annyira profin kommunikál én-üzenetekben, hanem mert a gondolatait a „nekem jár” és a „jogom van hozzá” uralja. A másik emberben keresi szükségletei betöltését, de soha nem elég neki, amit a másik adni tud, örökké éhes marad. Állandó fegyvere a kritika, a manipuláció, a folyamatos kontrollgyakorlás, az önállóságra való törekvések letörése, hogy biztonságban tudja a kapcsolatát. Ha épp nem érzi nyeregben magát, féltékenységi jeleneteket rendez, duzzog, megsértődik, ezzel próbálja meg elérni, hogy a másik rosszul érezze magát, és visszatérjen hozzá.

Ki kerül a hálóba?

A terápiás folyamat fontos része minden kapcsolati problémánál a saját felelősségünk felismerése, annak megértése, mi miért kerültünk abba a helyzetbe, hiszen ezáltal tudunk gyógyulni is belőle.

A terapeuta nem „haragudni segít”, hanem felismerni és korrigálni azokat a mintákat, amelyek benne tartottak minket egy nem megfelelő kapcsolatban.

Kriszta gyermekkorában is szembenézett már a kemény kritikával és elhanyagolással, így az idővel önkritikává és megfelelési vággyá fejlődött. A csökkentértékűség, önfeláldozás, az elhagyatottság, és az érzelmi depriváció sémája volt jelen az életében – az utóbbi azt jelenti, hogy a személy azt éli meg, az érzelmei nem számítanak, senkinek nem  fontos, nem számíthat mások segítségére. Erre a működésre jellemző, hogy valaki mindent megtesz másokért, de a saját szükségleteit állandóan háttérbe szorítja, egyrészt, mert ő maga sem tartja fontosnak (ezt tanulta meg kisgyerekként), másrészt meg fél, hogy ha nem elég jó, nem tesz eleget, elveszíti a másikat.

Felépülés

A terápia során Kriszta fokozatosan megtanulja felismerni és újraírni a sémáit. Elkezd megbocsátani magának, felismerni a saját szükségleteit és kifejezni azokat. Egyre kevésbé rendelődik alá a kapcsolataiban, és egy új munka révén szakmailag is egyre több sikert él meg. A baráti köre is lecserélődik, hiszen azok, akik megszokták, hogy ő mindent megtesz, de nem akarnak cserébe adni semmit, egy idő után elkopnak mellőle – helyette olyanok jönnek, akikkel megélheti, hogy az ő érzelmei és igényei is fontosak. Ezzel együtt feldolgozza a múltját, a gyerekkori sérüléseit, megtanulja megölelni és megvigasztalni azt a kislányt, akit akkor annyiszor kritizáltak és magára hagytak. Képes megbocsátani a szüleinek, és továbblépni, a saját, felnőtt életét élni, ahol fontos maga számára (de persze csak az egészséges mértékben).

A könyvben a terápia folyamatát szakmai magyarázatokkal kiegészítve kísérhetjük végig, így nemcsak azt ismerhetjük meg, miként működik egy nárcisztikus kapcsolat dinamikája, hanem arról is teljesebb képet kaphatunk, mi zajlik egy terápián, mit érez, mit gondol közben a terapeuta. Érdekes betekintés a szakmába, és egyúttal hasznos, gyakorlati példán keresztül feltárt „kórkép” a nárcizmusról, annak működéséről és romboló hatásáról.