A kisgyermekek rendszerint az első szavak között tanulják meg a NEM szó jelentését és kimondását, majd előszeretettel használják is az akaratuk, szándékuk kifejezésére. Általában még a serdülő kor idején sem okoz túl nagy problémát nemet mondani arra, amihez nincs kedve egy kamasznak. Később azonban a felnőtté válás során gyakori jelenséggé válik, hogy egyre kevésbé merünk, tudunk nemet mondani a felénk támasztott vélt vagy valós elvárásokra, kérésekre. Még akkor sem, ha ezzel a saját érdekeinket szorítjuk háttérbe. Miért alakul ez így? Hogyan tarthatjuk meg a terhelhetőségünk határait? Cikkünkben adunk néhány tanácsot a hétköznapi mártírszerep elkerülésére.
Számtalan oka lehet annak, ha nehezen mondunk nemet, például a túlzott megfelelni akarás. Szeretnénk, ha kedvesnek, segítőkésznek, jó fejnek tartanának minket. A segítségnyújtás – ha valóban belső indíttatásból jön – jó érzéseket kelt bennünk, hiszen fontosnak, hasznosnak, alkalmasnak, magabiztosnak érezhetjük magunkat, amikor másoknak segítünk. Könnyen beleeshetünk azonban abba a hibába, hogy olyan plusz teendőket is elvégzünk (például mások helyett is dolgozunk), amelyek később már teherré válnak a számunkra. Lehet, hogy kezdetben kapunk érte elismerést, dicséretet, de idővel természetessé válik, hogy megtesszük. A vágyott köszönet szép lassan elmarad, mi pedig egyre inkább leterheltnek érezzük magunkat a nem kellő tudatossággal felvállalt feladatok miatt.
Ha a segítőkészség átmegy egy kényszeredett magatartásformába, ha a hétköznapjainkon mártírszerepet játszunk, az már jelentős belső feszültség, frusztráció forrását képezi. Ez a frusztrált állapot előbb-utóbb mások számára is érzékelhetővé, nyilvánvalóvá válik, egyre több konfliktushelyzetet eredményez. A hétköznapi életben tanúsított mártírszerep hamar a kihasználtság érzetéhez vezet. A megbecsülést nem mások érdekeinek való alárendelődéssel, folyamatos rendelkezésre állással, hanem kellő határozottsággal, önmagunkra, illetve a környezetünkre való figyelemmel tudjuk elérni. Szükség van tehát arra, hogy időnként képesek legyünk nemet mondani, képesek legyünk a terhelhetőségünk határait vállalni.
Előfordul, hogy azért nem utasítjuk vissza az igencsak megterhelő kéréseket, mert tartunk a következményektől: a konfliktusoktól, attól, hogy elfordulnak tőlünk, hogy a későbbiekben mellőzötté válunk.
Ha tartósan űzzük ezt a viselkedésformát, a rendszeresen megélt belső feszültség az egészségi állapotunkat is veszélyeztetheti, hiszen előfordulhat, hogy pszichoszomatikus betegséggel reagál a szervezetünk a tartós stresszhatásra.
Ha mi nem mondunk nemet, majd mond helyettünk a testünk.
A betegség jelenthet ugyan átmeneti kiutat, felmentést bizonyos terhek alól, de ha tartósan fennáll, szintén kapcsolati elszigetelődéshez, konfliktusokhoz és a mellőzöttség állapotához vezethet.
Hogyan mondjunk nemet?
Akkor vagyunk a leghatékonyabbak, ha bátran és higgadtan tesszük ezt meg. Jó, ha nem várjuk meg, amíg az állandó elégedetlenség miatt a tartós „duzzogás” állapotába kerülünk, esetleg ingerültté, agresszívvá válunk. Jobb, ha az elején felvállaljuk a problémát, őszintén beszélünk arról, ha valami már túl sok. Ha nem várjuk meg, hogy túl drámai legyen a helyzet, akkor a humor is elég jó eszköz a hárításhoz. Hasznos lehet, ha időt kérünk, illetve adunk magunknak, hogy átgondoljuk, mi az, amit még be tudunk vállalni, mi az, amit már nem vagy csak bizonyos keretek között. Sőt, ha szükségessé válik, akár segítséget is kérhetünk.
A fenti problémás helyzeteknek a mindennapi életben két fő színtere van: a magánéleti és a munkahelyi szféra. A magánélet terén – ideális esetben – főként a mellérendeltségi viszonyok dominálnak, míg a munkahelyi keretek között igen gyakori az alá- fölérendeltség. Alárendelt helyzetben, például beosztott munkavállalóként még nehezebb nemet mondani. Fontos azonban tudni, hogy még a legszigorúbb alá- fölérendeltségi viszonyok mentén szerveződő munkahelyeken is van a lehetőség, sőt bizonyos esetekben a kötelezettség – akár jogilag szabályozott formában is – arra, hogy egy kapott utasításra nemet mondjunk.
Kijelenthető tehát, hogy
nem csak pszichológiai, egészségügyi, hanem társadalmi érdek is
fűződik ahhoz, hogy szükség esetén képesek legyünk saját határaink, teljesítő képességünk, testi-lelki egészségünk, erkölcsi és jogi értékrendünk védelme érdekében kiállni.
Jelezzük tehát bátran és időben a környezetünknek, ha már túl sok a teher rajtunk, vagy túl sok kellemetlenséggel jár számunkra bizonyos elvárásoknak való megfelelés. Figyeljük a környezetünket is, ahol szintén felhalmozódhatnak az elvégzendő feladatok, a felvállalt kötelezettségek.
segítségnyújtás és segítség igénybevétele közötti dinamikus egyensúlyra törekvéssel
kevesebb konfliktus árán, több kölcsönös elismerésre, tiszteletre és támogatásra tehetünk szert, amelyek együttesen a kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb életvitelünket segítik.
