Az irigységet gyakran negatív érzelemként emlegetjük. Motivál minket, hogy kárt okozzunk az irigyelt személynek vagy balszerencséjében reménykedjünk. De létezik egy pozitív formája is, a vágyakozó irigység, ami arra ösztönöz, hogy elérjük vagy megszerezzük azt, amivel a másik rendelkezik. Mégis, hogyan alakulhat ki ez az érzés? Befolyásolhatjuk-e, melyik formáját éljük át? Megváltoztathatjuk-e a gondolkodásunkat, hogy elérjük vágyott céljainkat?
Az irigység az evolúció terméke: ha az ősi környezetben az egyik faj megszerzett egy erőforrást, a másik el akarta tőle venni, hogy saját túlélési esélyeit növelhesse. A kutatók sokáig az irigységnek ezzel a negatív, más ellen irányuló aspektusával foglalkoztak. Van de Ven (2009) volt az első, aki élesen elkülönítette az irigység két altípusát: a rosszindulatú és a vágyakozó irigységet.
Az irigység forrása: a társas összehasonlítás
A társas összehasonlítás elmélete szerint társas és személyes értékességünket önmagunk és mások közötti összehasonlítás révén határozzuk meg. Emiatt az élet számos területén folyamatosan értékeljük egymást. Lefelé irányuló összehasonlítás esetén (nálunk rosszabbul teljesítő egyéneket értékelve) elégedettnek és értékesnek érezzük magunkat. Felfelé irányuló összehasonlítás esetén ezzel szemben (nálunk jobban teljesítő embereket értékelve) gyakran élünk át irigységet. Rosszindulatú irigységet akkor érzünk, ha az irigyelt személy szerintünk nem érdemli meg azt, amit elért vagy megszerzett. Ekkor gyakran a bennünk lévő fájdalom és/vagy düh miatt a másik kárát kívánjuk. A vágyakozó irigység szintén egy kellemetlen, frusztráló érzés, de
éppen ez az aspektusa késztet minket változtatásra.
Ilyenkor elfogadjuk, hogy a másik megérdemelte a jutalmat és elhisszük, hogy mi is képesek vagyunk megszerezni azt. Frusztrációnkat nem a másik bukása, hanem a vágyott dolog megszerzése csökkenti.
„Mi lett volna, ha”
Irigységünk típusát a társas észlelés befolyásolja, intenzitásáért azonban a gondolkodásmódunk felelős. A „mi lett volna ha” gondolkodás (Counterfactual thinking, röviden: MVH), azt jelenti, hogy a jelen szituációt összehasonlítjuk azzal, amilyen lehetett volna. Lefelé irányuló MVH esetén a helyzetünket egy rosszabb alternatívához hasonlítjuk, ami megkönnyebbüléshez és elégedettséghez vezet. Felfelé irányuló MVH esetén ennek az ellenkezője történik, ezért megbánást, szégyent és (a felfelé irányuló társas összehasonlítás miatt) irigységet érzünk. Így a MVH gondolkodás fő funkciója, hogy felkészítsen minket, hogy a jövőben jobb döntéseket hozhassunk.
A kutatók kimutatták, hogy gyakrabban használjuk az MVH gondolkodást, ha alacsony az önértékelésünk, illetve, ha úgy érezzük, hogy kontrollálni tudjuk a szituációt. A gyakoribb MVH gondolkodás pedig intenzívebb irigységhez vezet.
Vágyakozó irigység vagy csodálat?
Ha valaki jobb nálunk, akkor alapvetően kétféle érzelmet tapasztalhatunk: irigységet és csodálatot. A csodálat áhítattal vegyes tisztelet érzése egy személy iránt, amikor megbecsüléssel és örömmel tekintünk teljesítményére. Ezzel szemben a vágyakozó irigység egy frusztráló, averzív érzés, ami arra irányul, hogy megszerezzük, ami másnak megvan. De mitől függ, hogy mikor melyik érzelmet éljük át?
Niels van de Ven és munkatársai (2011) kutatásukban erre keresték a választ. A kísérleti alanyok egyik felének azt sugallták, hogy változtatni könnyű, a másik felének pedig, hogy változtatni nehéz. Ezután egy újságcikket kellett elolvasniuk, ami arról szólt, hogy egy kiváló tanuló kiemelkedő eredményt ért el egy nemzetközi egyetemi versenyen. Azok a kísérleti személyek, akiknek a gondolkodásmódja szerint változtatni könnyű, gyakrabban éreztek vágyakozó irigységet a kiváló tanulóval szemben. Akik szerint a változtatás nehéz volt, ezzel szemben csodálatot éreztek a tanuló iránt. Később újra összehívták a kísérlet alanyait és megkérdezték tőlük mennyit tanulnak. Azok a személyek, akiknek azt tanították: a változás könnyű, többet tanultak mint azok, akik azt gondolták, hogy nehéz.
A kutatók számára egy másik izgalmas téma, hogy milyen motívumokhoz vezetnek ezek az érzelmi állapotok. Niels van de Ven (2015) arra jutott, hogy a csodálat és a vágyakozó irigység is fejlődésre, javulásra motivál. Viszont, amíg a csodálat a csodált személyhez való
kapcsolódás motívumát is magában foglalja,
addig a vágyakozó irigységnek nincs ilyen hozadéka. Ez jobban megérthető, ha az utóbbi érzelem kellemetlen, averzív aspektusára gondolunk. Az irigyelt személlyel való kapcsolat tovább erősíti a frusztrációt és könnyen rosszindulatú irigységhez vezethet. (Ami viszont nem szolgálja a fejlődést.) További különbség, hogy az irigység konkrét cselekvésekhez vezet, a csodálat viszont szélesebb körű lehetőségek keresésére késztet.
Érzelemszabályozás
Látjuk, hogy a felfelé irányuló összehasonlítás irigységhez vagy csodálathoz vezethet. Ha úgy érezzük, a másiknak igazságtalanul van többje, mint nekünk, akkor azonnal rosszindulatú irigységet élünk át. Ez arra motiválhat minket, hogy más kárát kívánjuk. Alternatív megoldás, ha önértékelésünk védelme érdekében leértékeljük a vágyott dolgot, ami rövidtávon békéhez és elégedettséghez vezet. Azonban mindkét cselekvés gátolja célunk elérését.
Ha elfogadjuk, hogy a másiknak megérdemelten van többje,
akkor már tettünk egy lépést a saját előrehaladásunk felé. Ekkor a változtatásról alkotott képünk határozza meg további motivációnkat. Ha elhisszük, hogy változtatni könnyű és lehetséges, akkor vágyakozó irigységet tapasztalunk. A vágyakozó irigység érzése pedig arra késztet minket, hogy konkrét lépéseket tegyünk célunk felé, ezáltal csökkentve frusztrációnkat és növelve elégedettségünket. Ha azt hisszük nehéz vagy szinte lehetetlen elérni azt, amit a másik elért, akkor csodálatot érzünk iránta. Ez pedig arra motivál, hogy kapcsolatba lépjünk vele és szélesebb körű lehetőségek után kutassunk, ami az önmegvalósításunkhoz szükséges. A csodálat gyakran előszobája a jóindulatú irigységnek.
Fontos hangsúlyozni, hogy az irigység intenzitását a „mi lett volna, ha” gondolataink befolyásolják. Amint észrevesszük, hogy rosszindulatú irigység ébred bennünk, próbáljuk kizárni ezeket a gondolatokat az elménkből. Koncentráljunk arra, hogy az illető megérdemelte, amije van. Ezáltal megtesszük az első lépést a vágyaink felé. Ha biztosak vagyunk abban, hogy nem tudjuk vagy nehéz elérnünk azt, amit a másik, akkor tartsuk fenn a csodálatot. Ez az érzelem segíteni fog nekünk, hogy kitartóan, apró lépésekben jussunk el a kitűzött célhoz vagy rosszabb esetben megbékéljünk annak hiányával.
Előrébb jutunk azonban, ha nyitottak vagyunk a lehetőségekre és elhisszük, hogy könnyen változtathatunk. Ekkor jelenik meg a vágyakozó irigység érzése. Engedjük magunknak, hogy a „mi lett volna ha” gondolataink felerősítsék az irigységünket! Nagyon kellemetlen, frusztráló érzést eredményez, ugyanis felerősíti szükségleteinket. Így az elégedettség és az értékesség érzésének feltételévé válik a cél elérése. Ez pedig hosszan tartó motivációhoz vezet.
Ha tudjuk, hogy megvannak a képességeink a változtatáshoz, akkor az valóban könnyebbnek fog tűnni. Képességeink ismeretéhez viszont elengedhetetlen a megfelelő énkép és magas az önértékelés. Helytelen énkép esetén a sorozatos kudarc az önértékelés csökkenéshez vezethet. Alacsony önértékelés esetén pedig intenzívebb rosszindulatú irigységet fogunk érezni.
Az érzelmeink szabályozása tehát a saját kezünkben van. Elegendő erőfeszítéssel és munkával képesek lehetünk ösztönös reakciónk felülvizsgálatára és módosítására, ezáltal közelebb kerülve a sikerhez és céljaink megvalósításához.
