Hol van Isten a bajban? – a nehézségek pasztorálpszichológiája

Ha valóban létezik, miért hagyta, hogy ez történjen? Hol volt a legnehezebb időszakban? Miért nem mentett meg a bajtól? Olyan kérdések ezek, melyekkel még a mélyen hívők is szembetalálkoznak életük során és amelyekre nehéz választ adni, Isten jelenlétének megfoghatatlansága okán. Mi most mégis megvizsgáljuk pszichológiai szempontból ezt a kérdést.

Ahol a pszichológia és a teológia összeér

Ha körbenézünk a világban láthatjuk, hogy nagyon eltérő emberi sorsok léteznek, nincs két ember, aki pontosan ugyanazokat a megéléseket szerezné élete során. Abban ugyanakkor biztosak lehetünk, hogy minden ember életét kísérik tragédiák, szomorú események, függetlenül azok mértékétől. Sokszor merülhet fel bennünk ilyenkor, hogy hol van Isten, amikor rossz dolog történik velem, amikor nehéz? Hívő emberként könnyebb elhinni, hogy Cirenei Simon módjára velünk együtt hordozza a keresztünket, de ezekre a kérdésekre sosem könnyű választ találni, különösen a reményvesztettség, a problémáknak való kitettség idejében.

A magyar nyelv nagyon leíróan fejezi ki a betegség nélküli állapotot, az egész-ség szóval, az egészre, a teljességre utalva.

Bár a filozófiai elméletek hosszú évszázadokon át fejtegették a lehetőségeket, mára eljutottunk oda, hogy tudjuk, az ember oszthatatlan, nem lehet testre és lélekre bontani. Ez pedig egy fontos kapcsolódási pontja a pasztorális lélektannak, a klinikai lelkigondozásnak és a pszichoszomatikus orvoslásnak. A pasztorálpszichológia Amerikában már a 20. század első negyedében teret nyert, és keresték a lehetőségeket a területek egymáshoz közelítésére. Európában ugyanakkor ez a közeledés sokáig váratott magára, melynek oka nagyban visszavezethető a pszichoanalízis megalapítójára, Sigmund Freud személyére, aki következetes kritikával fordult minden felé, ami transzcendens, vallás vagy Isten, ezzel biztosítva a teológusok heves elzárkózását is. Fontos ugyanakkor figyelembe venni Freud nagy hiányosságát, mivel nem tett különbséget az egészséges, a személyiség fejlődését segítő és a nem egészséges, patológiába hajló vallásosság között. Jung ezzel szemben a következőképpen vélekedett:

„nincs ütközés a vallás és a természettudomány között. Egy vallási igazság lényegileg megtapasztalás, élmény, nem pedig nézet...

A vallás abszolút élmény, egy vallási megtapasztalás abszolút, nincs mit vitatkozni rajta.

Ha valakinek például vallási élménye volt, akkor az volt neki, és kész, azt már senki el nem veheti tőle.”

A Pasztorálpszichológia tankönyv a következőképpen fogalmazza meg a szenvedés jelentőségét: „A katekézis Isten szinte felfoghatatlan közelségéről nyilatkozik: ő, aki Jézusban közeledett hozzánk, totális „igent” mondott erre az emberiségre, azzal, hogy az emberi létet radikálisan elfogadta anélkül, hogy a szenvedést kihagyta volna belőle. Isten közeledése az emberhez olyan mértékű, hogy még a szenvedésben és a halálban is testvérünkké vált” (Baumgartner, 2006).
Ha megvizsgáljuk ezt a gondolatot, akkor az izgalmas eszmefuttatásra ad lehetőséget. Miért volt szükség arra, hogy – a keresztény hit szerint – az élő Isten Fia kínok-kínja között lelje halálát? A pasztorálpszichológia erre is választ adott: „Csak olyan emberben, csak olyan Istenben bízunk, aki már maga is átment ilyen szenvedésen, aki bajainkban is velünk van” (Baumgartner, 2006).

Mikor már semmink sem maradt – Jób történetének pszichológiai jelentősége

Könnyű hinni Isten létezését, amikor minden jól alakul, amikor megkapjuk, amire vágytunk, sokkal nehezebb ugyanakkor, ha sorra történnek rossz dolgok, ha betegséget látunk vagy épp mi magunk éljük át, ha elveszítünk valakit, vagy alapvetően, ha a világban jelenlévő rossz dolgokat szemléljük. Jób története a Bibliában magába foglalja a szenvedés és az egzisztenciális krízis minden aspektusát. (Noha a teljes történet leközlése cikkünk keretébe nem fér bele, fontos ugyanakkor a teljesség igénye nélkül ismertetni: Jób történetéből kiderül, hogy egy jámbor, istenfélő ember volt, a Sátán szerint ugyanakkor Jób hűsége csak a jólétéből eredeztethető, ezért Isten megengedi neki, hogy megkísértse, ezáltal pedig próbára tegye Jóbot a bajban is. Spoiler alert: Jób kitart istenhitében a nehézségek közepette is.)
Érdemes lehet megvizsgálni Jób történetét az igazságos világba vetett hit elmélete alapján. Az igazságos világba vetett hit a szociálpszichológia egyik legelterjedtebb fogalma, mely szerint

az emberek többsége meg van győződve arról, hogy a világ alapvetően kiszámíthatóan, és ami még fontosabb, igazságosan működő hely.

Összevetve a Jób korában elterjedt világnézettel, láthatjuk, hogy egészen hasonlatos a fenti elmélettel: Jób környezetében mindenki azt gondolta, hogy valamilyen rejtett bűnéért bünteti meg őt Isten és vesz el tőle mindent. Gyakran szembesülhetünk azzal, hogy még ma is a büntető Istenkép az elterjedtebb (Magyarországon olyannyira, hogy még a Himnusz is erre utal: „Balsors, akit régen tép…”). Ezek alapján tehát gyakran gondoljuk azt, hogy az életünkben jelenlévő rossz történések valamilyen korábbi vétkünk következményei, ez pedig összhangban van az igazságos világba vetett hit elméletével. Fontos ugyanakkor tudatosítanunk: ha valaki egész életében törekszik arra, hogy minden helyzetben a lehető legjobban viselkedjen, reagáljon, akkor is vannak olyan tragédiák, nehézségek, melyekre nem lehet kihatása (lásd: koronavírusjárvány, természeti katasztrófák). Jób történetét vizsgálva igazságtalannak tarthatjuk, hogy Isten megengedte, hogy a Sátán ártson neki, kitartása ugyanakkor nem maradt jutalom nélkül, Isten sokszorosan megáldotta őt, erre utal Jób könyvének záró sora is:  „Jób öregen és az élettel betelve halt meg” (Jób 42,17).

A hit, mint erőforrás a nehézségekkel való megküzdés során

A logoterápia megalkotását Viktor E. Frankl neurológus, pszichiáter nevéhez köthetjük, mely terápiás irányzat középpontjában a lét értelmére való törekvés áll. Frankl szerint az ember korábban soha nem látott mértékben szenved a lét értelmetlenségétől, ugyanakkor egyetlen korban sem vágyott jobban arra, hogy létének értelmet adjon. Elisabeth Lukas osztrák pszichiáter megfogalmazta a 10 parancsolatot a logoterápia nyelvén is, melyből az ötödik a következőképpen hangzik:

„Feltétel nélkül mondj igent az élet értelmes voltára.”

A logoterápia alapjait tekintve Frankl szerint nagyon fontos egy végső értelem megfogalmazása, mivel anélkül nagyon nehéz az élet során az értelemkereső motiváció fenntartása. Ezt a végső értelmet nevezi Frankl „Über-Sinn”-nek vagy magyarul „értelemfelettinek”. Frankl szerint a földi, emberi világot meghaladja egy átláthatatlan világ, melyekre nekünk embereknek most még nincs rálátásunk, de az  „értelemfeletti” értelmet ad a földi szenvedéseinknek. Természetesen fontos kiemelni, hogy az „Über-Sinn” megsejtése nem feltétlenül vezet az Istenbe vetett hitre, ugyanakkor teret nyit arra, hogy az ember megtalálja az élet értelmességére vonatkozó kérdéseire a választ. Frankl ezt a következőképpen fogalmazta meg:

„Azt azonban tudjuk, hogy ha az ember elhatározza, hogy hisz egy végső értelemben, a lét felettes  értelmében, akkor ez a hit – mint minden hit – teremtő módon fog hatni.”

Összeségében arra a kérdésre, hogy hol van Isten a bajban nem lehetséges egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen választ adni, ugyanakkor a pszichológiai elméleteket és a logoterápia feltevéseit figyelembe véve, a transzcendenciába vetett hit átsegíthet bennünket a nehéz helyzeteken. Ha ugyanis feltételezzük, hogy a földi életünk a létnek csak egy darabkája, az segíthet a szenvedésben, a nehézségekben értelmet találni és könnyebben elviselni azokat.