„Hozz világra még egy magyart!” – Miért káros az efféle kommunikáció?

Májusban napvilágot látott egy különös videó, amely óriási port kavart az országban. A Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom üzenete egyértelmű volt: „Válj felnőtté és alapíts családot, amely megtart téged és jobbá tesz.”. Az emberek többsége azonban finoman szólva is hevesen reagált erre a felszólításra. Vajon miért? Mit rontottak el? Mi a baj az efféle üzenetekkel? Patterman Péter pszichológus véleménycikke.

A gyermekszületés az emberi élet egyik legkritikusabb pillanata. Legalább akkora stresszforrás, mint amekkora öröm és boldogság egy párnak/családnak. Darwin fejlődéselmélete óta tudjuk, hogy az evolúció lényege nemcsak az önfenntartás, hanem a fajfenntartás is egyben, amelynek kulcsa az utódok nemzése, gondozása és megfelelő neveltetése. Mindezek miatt teljesen természetes, hogy a legtöbb élőlény egyszerre képes és hajlandó is a szaporodásra – ez mondhatni kódolva van a génjeikben. Csakhogy következik-e mindebből az, hogy gyermekvállalásra szólítsuk fel az embereket? Mi történik akkor, amikor az evolúciós lehetőségek hirtelenjében kulturális „muszájokká” válnak?

Röviden: felháborodás és ellenállás.

Hol rontották el?

A videó üzenetét bizonyos szempontból nézve akár még pozitívan is értelmezhetnénk. Ha a célja mindössze a magyar társadalom gyermekvállalásra ösztönzése lett volna, akkor valószínűleg annak készítői is kedvezőbb megítélés alá estek volna. Napjaink valós demográfiai problémája ugyanis a születésszám radikális csökkenése és a társadalom fokozatos elöregedése. Ahogy Kínában igen komoly szankciókkal igyekeztek korábban megakadályozni az ország túlnépesedését, most legalább annyira próbálják serkenteni a párok gyermekvállalási kedvét. Egy népesség számára ugyanis valóban hátrányos, ha nagyon eltorzul annak társadalmi korfája. Budaházy Eddáék azonban sajnos nem erről az oldalról ragadták meg az említett problémát.

A videóban látható és hallható kommunikáció két legmegkérdőjelezhetőbb vonása: egyrészt a vádló, ítélkező hangnem, másrészt pedig a gyermekszülés nemzeti célokkal való összekapcsolása. Mindezek miatt nemcsak természetes, hanem várható is volt egyben a célközönség heves reakciója és elutasító hozzáállása. Ha egy efféle üzenetet ennyire átgondolatlanul juttatunk el a címzettekhez, aligha lepődhetünk meg azon, hogy az nemhogy nem győzi meg, hanem egyenesen ellenünk fordítja őket. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa! Budaházy Eddáék videója ugyanis számos olyan üzenetet fogalmaz még meg az említett mellett, amelyek összességében igen káros hatással lehetnek a magyar emberek gyermekvállalási kedvére.

Tegyük helyre ezeket!

A gyermektelenség nem olyasmi, amit másokon számon lehet kérni!

Miért egyedülálló valaki? Miért nem házas már? Miért nincsenek még gyermekei? Nos, ennek számtalan oka lehet, amelyek legtöbbike ráadásul erősen intim természetű. Sokan még a szüleiktől és a nagyszüleiktől sem veszik túl jó néven, ha ebben a témában kérdezősködnek vagy épp erősködnek. A párválasztás és a gyermekvállalás kérdése nem olyan ügy, amibe az érintetteken kívül másoknak is beleszólási joguk lenne.

Ma már tolakodásnak és illetlenségnek számít az efféle érdeklődés, főleg akkor, ha az lekicsinyléssel és sürgetéssel párosul. Ugyanennyire kellemetlen kérdés lenne az is, hogy miért nem futott be nagyobb karriert valaki, miért csak annyi pénzt keres, amennyit, valamint hogy a mostani helyett miért nem próbál meg inkább egy másik szakmában érvényesülni.

A gyermeknevelés nem az emberi élet célja!

Az említett videó összesen két életutat helyez csak kilátásba: vagy családot alapít valaki és boldog életet él, vagy pedig magányos marad és teljesen kiszolgáltatottan hal meg. Arról sajnos ezúttal sem szól a fáma, hogy a gyermekvállalás nem egy mindenki elé kötelezően kitűzött cél, amelyet mindenáron be kellene teljesítenie ahhoz, hogy az élete elnyerje végre a maga értelmét.

Igen, a gyermekáldás valóban gyönyörű dolog, amely teljesebbé teheti sokak életét, csakhogy nem ez adja meg az emberi létezés lényegét. Számos módja van ugyanis annak, hogy valaki megvalósítsa önmagát, s közben másokért is aktívan tegyen. Vegyük példának Teréz anya munkásságát, aki nem volt kevesebb vagy önzőbb másoknál csak azért, mert egyetlen gyermekkel sem ajándékozta meg a nemzetét.

A gyermekvállalás nem csak a kedvünkön múlik!

Habár a videóban többször is nyomatékosan kijelentik, a családalapítás kérdése nem csak attól függ, hogy szeretnénk-e gyermeket vagy inkább „bulizgatnánk még egy kicsit”. A Hungarostudy 2013-as felmérése szerint a gyermek mint érték továbbra is kiemelt fontosságú a magyar fiatalok körében, ám ők családalapítás előtt mindenképp szeretnének még a saját lábukra állni. Ez egyaránt jelent szociális és gazdasági függetlenséget. Önző és felelőtlen lenne tehát az, aki később, a húszas évei végén vagy a harmincas évei elején, a teljes autonómia állapotában tervez csak gyermeket? Aligha.

Arnett 2000-ben megjelent tanulmányában úgy fogalmazott, hogy a serdülőkor és a felnőttkor fázisai között egy teljesen új életkori szakasz jelent meg: a „kibontakozó felnőttkor”, amelynek tagjai ugyan nem tekintenek már gyermekként magukra, mégsem tudnak azonosulni a felnőtt énjükkel sem. Életük ezen fázisában éppen ezért intenzíven keresik még önmagukat, s igyekeznek felkészülni a későbbi szülői és munkavállalói szerepekre. Csakhogy azoknak számtalan követelményük van!

A gyermekszülés több egyszerű házi feladatnál!

„Nincs még gyermeked? Tessék csak gyorsan pótolni eggyel!”. Ha valami, akkor a családalapítás nem így működik. A párválasztástól a gyermekszületésig terjedő folyamat a természeténél fogva rendkívül hosszú és igencsak összetett lehet, kapkodásnak, siettetésnek és erőltetésnek éppen ezért nincs igazán helye benne. Az tény, hogy biológiailag már tizenéves korunkban képessé válunk a gyermeknemzésre, illetve -szülésre, pszichológiailag azonban sokkal tovább tart megérnünk és felkészülnünk erre.

Ahogyan azt a Hungarostudy és Arnett vizsgálata is kimutatta: a fiatal felnőttek bár szeretnének a jövőben saját gyermeket, pillanatnyilag mégis úgy érzik, hogy messze nem állnak még rá készen. Pszichés érettség, egzisztenciális önállóság és kellő tapasztalat híján aligha várható el bárkitől is, hogy belevágjon valami olyasmibe, aminek nem kisebb súlya van, mint egy emberi élet jövője. Ez nem egy gyorsan megoldható probléma, hanem egy gyökeres változást hozó, számtalan örömmel járó, mégis erősen embert próbáló vállalkozás, amire igenis fel kell készülnünk.

Gyermeket nem egy nagyobb jóért kell vállalni!

Miért szánja rá magát végül a legtöbb pár a gyermeknevelésre? Ennek újfent számos oka és indoka lehet. A legszerencsésebb eset talán az, ha nem muszájból, a társadalmi elvárásoknak való megfelelési vágyból dönt valaki egy gyermek felnevelése mellett. A gyerekek értéke ugyanis önmagukban rejlik, nem az a cél teszi őket értékessé, amiért őket szülik. Az élet ezen területén talán mindennél fontosabb a személyiség belsejéből fakadó motiváció ereje, vagyis annak kérdése, hogy mi magunk szeretnénk-e a gyermeket vagy inkább mások akarják csak, hogy nekünk legyen.

Egy gyermek nem olyan, mint egy egyetemi kurzus! Nem gondolhatjuk meg magunkat és léphetünk vissza, ha úgy érezzük, hogy nincs erőnk teljesíteni a követelményeket. Arról már nem is beszélve, hogy a gyerekek nem holmi fegyverek valamiféle nemzeti túlélésért folytatott harcban, amit más népek ellen vívunk! Ahogyan a művészetnek a művészetért, úgy a gyermekvállalásnak is a gyermekvállalás szépségéért és boldogságáért kell történnie.