Így ad választ a „Veronika kettős élete” olyan kérdésekre, melyekről nem is tudtad, hogy léteznek

Az említett film sokaknak kultusz darab, míg másoknak gyönyörűen fényképezett zagyvaság, mi most mégis egy különleges gondolatbeli utazáshoz hívjuk segítségül. Ha ez egy filmesztétikai elemzés lenne, most a műtől indulva csepegtetnénk lélektani vonatkozásokat az olvasó elé, ám mivel pszichológiai cikkről van szó, így fordítva járunk el. Elvont, filozófiai kérdésektől jutunk el a mindennapi élet gyakorlati problematikájáig, Spinozán és Freudon keresztül, közben pedig Kieślowski produktumával segítjük a megértést.

A filmművészet és az analitikus pszichológia kapcsolatáról itt már írtunk, ám most konkrét példán keresztül vethetünk pillantást rá. Krzysztof Kieślowski 1991-es alkotásáról úgy nyilatkozott, hogy „egy film az érzékenységről, az előérzetektől, és a nehezen megnevezhető irracionális kapcsolatokról.” Ennek fényében nem meglepő, hogy megannyi aspektusból nézhetjük.

Röviden a cselekményről

A film Lengyelországban és Franciaországban készült, hiszen a lengyel Weronika és a francia Veronique kerül a főszerepbe (bár már ez is egy olyan pont, mely kételkedésre adhat okot, miszerint a két nő vajon annyira szoros kapcsolatban áll-e egymással, hogy igazából egyek és ugyanazok). Az ő megérzéseiken és elmélkedéseiken keresztül nyerünk bebocsátást egy olyan világba, mely már önmagában is elrugaszkodik egy kicsit a valóságtól a különleges képi világával és egyedülálló zenei atmoszférájával.

A két lány merőben eltérő személyiséggel rendelkezik: Weronika egy operaénekesnő, aki féktelenül élvezi az élet adta örömöket, és meglehetősen meggondolatlan, míg Veronique tanár, aki sokkal érettebb, és vélhetőleg kétszer olyan idős, mint lengyel megfelelője.

Mégis, valójában számos ponton kapcsolódnak össze, és valamiféle megmagyarázhatatlan rokoni kapcsolat érezhető köztük.

Például Weronika a színpadon veszti életét egy concerto előadása közben, Veronique pedig ezt a darabot tanítja gyerekeinek az iskolában.

A rendező harmincéves karrierje alatt született filmek Európa sajátos kulturális és politikai történetében játszódnak, és egyfajta válaszkeresésként értelmezhetőek az „élet kérdésfelvetéseire”. Vizsgálódása középpontjában az élet-halál paradoxona áll, miszerint az elmúlás milyen banális értelemben része a mindennapjainknak, mégis mennyire távolítjuk magunktól. A jelen mű azt is kutatja, vajon a test milyen mértékben van térhez és időhöz kötve.

Talán azt hihetjük, ez pusztán spirituális vonalon érdekes, ám Spinoza, Bergson, Deleuze és Massumi filozófiai gondolatait követve szintén eljuthatunk ezekhez a témakörökhöz.

A „testetlenség” nemlineáris folyamatokon keresztül működik, melyekből váratlan és nem szándékos események alakulnak ki, amik megzavarhatják az oksági, narratív szekvenciákat és az alapvetőnek értelmezett zárt környezetet.

 
A Veronika kettős élete bemutatja a megélt és tényleges, nem emberi, testen túli erők potenciálját, melyek meghaladják a bemutatott alakokat és a hétköznapi elemeket. Ezek segítségével többek között lehetővé válik, hogy az individuumról ne csak egy adott konstruált formaként vagy meghatározott fajtaként, címkékkel beszéljünk (nemzetiség, nem, társadalmi és gazdasági vonatkozások), hanem kibővített határokat adhassunk neki. Ez hasznos lehet például, ha egy adott szituációban úgy érezzük be vagyunk zárva, ha nem vagyunk urai életünknek, s így lehetőséget kapunk, hogy ne korlátozódjunk arra, amin épp keresztülmegyünk.

Mit mond Freud?

Analatikus alapokra helyezve könnyebb megértenünk ezt a témafelvetést és a film lehetséges üzenetét is. Az ilyen értelmezések a megkettőzés, sors és ismétlés fogalmai felé fordultak. Freud esszéje, A kísérteties (1919) hatékony belépési pontot kínál mindehhez. Az eredeti német cím: Das Unheimliche már önmagában is beszédes: az „unheimlich” (ijesztő, idegenszerű, hátborzongató) a „heimlich” (otthonos, meghitt, rejtett) fosztóképzős ellentéte, de előfordul, hogy a „heimlich” és az „unheimlich” jelentése közel kerül egymáshoz. Freud ebben a művében E. T. A. Hoffmann Homokember című elbeszélésének elemzésén keresztül prezentálja, mit is jelentenek ezek a kísérteties, nyugtalanító jelenségek fenomenológiai szempontból, és a lehetséges magyarázatokra is megpróbálja felhívni a figyelmet.

Ami jelen esetben kifejezetten fontos A kísértetiesből, hogy megértsük: az események sorsszerű ismétlődése és a megkettőződés rémisztő jelenléte igazolja egy elnyomott, elsődleges tapasztalás meglétét. Ezen keresztül kerül vissza az elfojtott élmény a tudattalanból a tudatos, valós ego szintre.

Felismerhetjük az ismétlési kényszer dominanciáját, melynek erőssége a hajtóerő természetétől függ.

Tehát az, hogy mennyire írja felül az örömérzetünket ez a mélyre lenyomott „démon”, más és más lehet.

Freud később A halálösztön és az életösztönök (1920) című művében kibővíti ezt, és azt is hozzáteszi, hogy ezek ütközése feszültséget, iletve egyensúlyhiányt szül, melyet az egyén öntudatlanul is fel akar oldani. Ezért a tudattalan energia arra készteti, hogy visszatérjen vagy újrajátsszon egy olyan állapotot is akár, ami még mentes volt ettől a kellemetlen érzéstől.
 
Erre jó példa a Weronikát megjelenítő, valamint Veronique-ot megkettőző és kísérő marionettbabák a film második felében. Ebben a jelenetben a freudi élet-halál ösztönt láthatjuk megelevenedni, melyek a tudattalanból törnek a felszínre.

A bábmester Weronika szimbolikus halálát prezentálja a játékában, Veronique számára pedig a hasonmás furcsa jelenléte előcsalja az elidegenedés tudatos érzéseit, de közben öntudatlanul mégis fellelhető, hogy az egyensúly és a kapcsolódás irányába tesz gesztusokat. Ez a kapocs pedig a korán elveszített édesanyjával való viszonyt szimbolizálja. Ebben az esetben a feszültségmentes állapot a még felhőtlen gyerekkor, amikor még élt az anya. Közös ugyanis a két Veronikában, hogy mindkettőjük apja egy melegszívű, gondoskodó férfiként jelenik meg, és mindketten fiatalon vesztették el az anyjukat.

Beindul tehát az „átruházás” folyamata, melyben Veronique ettől a belső erőtől hajtva arra érez késztetést, hogy újrateremtse ezt a múltbéli, örömteli állapotot. A bábmester, Alexandre felé fordul, és őt teszi meg a vágy tárgyaként. Abban reménykedik, hogy ha a férfit élete részévé teszi, majd kielégül a kapcsolódás iránti vágyódása, és visszatérhet az egyensúly az életébe.
Viszont itt érhető tetten az élet-halál kettőssége, hiszen ezzel az életet előrevivő késztetéssel szemben megjelenik egy csendes, regresszív halálösztön is a tehetetlen marionett babákon keresztül. Veronika életösztöne a kiszolgáltatott, élettelen, szervetlen babákon keresztül tör felszínre.

Hasonmások, idegen érzések, disszociáció

Hasonló kellemetlen érzésekkel találkozhatunk más alkotásokban is, ahol ez megmarad egy művészi, esztétikai ijesztgetésnek. Ilyenek mondjuk a mondák, mesék, melyek szabadon dolgoznak a fantáziával, ám a való életben az ilyen tapasztalások elbizonytalaníthanak bennünket.

Erős Ferenc úgy magyarázza ezt meg, hogy ezek a történések,

„a kísérteties helyzetek megismétlődése, a hasonmásokkal való találkozás, amelyben beletartozhat az is, hogy önmagunkat idegenként éljük meg, megszakítást, törést jelenthet az egyén létének, identitásának egységében és folytonosságában."

A két Veronikában is megmagyarázhatatlan érzéseket kelt az egymással való találkozás, ám mi is érezhettük már úgy, hogy úgynevezett „testen kívüli” élményben van részünk. Ezt nevezi a pszichológia disszociációnak, melynek jelenleg leegyszerűsítve két általánosan elfogadott felfogása van:

• kontinuum-személet: a disszociáció dimenzionális jelenség, tehát fokozatai vannak. Ez a köznapi, normális működéstől (például feledékenység, szórakozottság, elmerülés egy tevékenységben) egészen a patológiás változatokig terjedhet.
• taxonelképzelés: a disszociációra kategoriális jelenségként tekint, ami vagy jellemző egy személyre vagy nem, de ha igen, az minden esetben kórosnak minősül.

Hozzá kell tennünk, hogy az ilyen megmagyarázhatatlan élményeken, amelyek szélsőséges esetben kórossá válhatnak, általában hamar túltesszük magunkat, elfelejtjük, vagy ha azt nem is, legalább félretesszük, ám olykor viszont előfordul, hogy ezt nem tehetjük meg. Erre példának hozza Erdős Ferenc Nádas Péter Világló részletek című emlékiratát, melyben a szerző azon elmélkedik, vajon mennyi minden tud történni ugyanazon a napon, akár egy másik országban, egy másik népcsoporttal, egy tőlünk független, de hozzánk mégis köthető esemény keretein belül.

Kieślowski Veronikái olyan hasonmásokként is értelmezhetőek, mint például a történelmi eseményekre emlékeztető szobrok és emlékművek, melyek egyrészt testet adnak a bennünk felmerülő kételyeknek, de fokozzák is azokat, hiszen csak egy kis szeletét engedik láttatni a múltnak. A rendező és Freud paradoxonai itt is tetten érhetőek.
 

Összességében elmondhatjuk, hogy Kieślowski műve nemcsak filmes mérföldkő, hanem filozófiai és pszichológiai gondolatkörök elindítója is. Segítségével közelebb hozhatjuk az emberekhez a tudományt, az esztétikát, a metafizikát és az analitikus megközelítéseket, valamint a gyakorlati pszichológiai élethelyzeteket is.