Joós Andrea biológiatanár, tudománykommunikációs szakember, tréner és – ahogy egy kollegája nevezte el innovatív módszereit – az élménybiológia úttörője. Elhíresült Ted talkjában arról beszél, hogy „tanárnak lenni márpedig menő”. Ezenkívül a Szívtetkó és Színnel-lélekkel felnőttszínezők szerzője, illetve társszerzője. Jelenleg a Képmás Magazin Tanárnő, kérem! című podcastjének vezetője. Mi a szakmája mellett a pszichológiáról is kérdeztük. Érdemes velünk tartani!
Megreformáltad az oktatást az élménybiológiával. Milyen érzés úttörőnek lenni?
Igazából az élménybiológia utólag került rá a dolgokra, amiket csinálok. Nem volt benne olyan cél, hogy bármit reformáljak,
az volt a cél, hogy én és a diákok jobban érezzük magunkat az óráimon.
Erről először a saját Facebook oldalamon, majd az Élménybiológia Facebook oldalán kezdtem el posztolni. Ezután beszéltem arról, hogy a tanári pálya márpedig menő, onnantól pedig egyre nagyobb figyelmet kapott ez a hozzáállás.
A TED előadásodban két lehetséges tanári utat mutatsz be, egy olyat, amelyben a tanár nem szereti a szakmáját, büntet és félelmet kelt, és egy olyat, amelyben van önreflexiója és rugalmas. Hogyan bátorítanád a többi pedagógust vagy más szakmabelieket az önreflexió gyakorlására?
Nem akarok bátorítani senkit, mert szerintem a pedagógusoknak már rengeteg feladata van. Én inkább azt mondom, hogy
„Dőlj hátra, legyél az, aki vagy, fedezd fel, hogy neked mi a jó és jól fogod csinálni”.
Ez nem csak a pedagógusokra vonatkozik, hanem bárkire. A csendnek az értéke szerintem óriási. Amikor én elkezdtem egyre többet csendben lenni, és többet meditálni a jezsuita módszer szerint, akkor kezdett megszületni bennem az a nyugalom, amiből kinőnek mára olyan projektek, melyekkel úgy tűnik, hogy rengeteg embernek adok jó dolgokat.
„Tulajdonképpen egy dolognak kell megfelelnem és az saját magam.” Hogyan jutottál el idáig?
Ha ezt így hallom, akkor azt gondolom, hogy „Hol vagyok én még ettől?”. Talán van naponta egy-két perc, amikor már azt érzem, hogy így vagyok jó, ahogy vagyok. Az, hogy hogyan jutunk el idáig, napi munka és napi lelassulás. Én az önismeretet akkor kezdtem el, amikor a szüleim különváltak. Ez már nagyon régen volt, ezek lassan beérő folyamatok. Pál Feri mindig azt mondja, hogy „a lélek folyamatai lassúak”. Amikor elkezdtem, akkor azt gondoltam, hogy azonnal megváltozik minden, pszichodrámára jártam ekkor. Érdekes volt, mert azt vettem észre, hogy én járok pszichodrámára, de a környezetem változik meg. Ez nagyon meglepő volt. Akkor kezdtem el megérteni, hogy ha én teszek valamit azért, hogy összhangban legyek azzal, aki vagyok, és nem pedig a vélt elvárásoknak próbálok megfelelni, akkor a környezetem is jó irányba változik.
Reagálnak rá.
Igen, ez egy rendszer. Ha én elkezdek bocsánatot kérni, akkor a következő alkalommal ő jön, hogy „figyelj, bocsánat”. Egyszer csak leeresztjük azokat a védelmi mechanizmusokat, azokat a pajzsokat, amelyek eddig visszatartottak. Ez sok idő és sok munka.
Tanárokról, segítő szakemberekről készítesz podcastet a Képmás Magazinnál. Szerinted miért fontos a segítő szakma?
Ez egy érdekes kérdés. Ha tágan értelmezzük, akkor a tanári szakma is segítő szakma. Ez nálam nem onnan indult, hogy segíteni akarok. Szerepelni akartam, azt akartam, hogy az történjen, amit én mondok. Amikor még a felszín alól csinálja az ember, nem mondanám, hogy fontos. Sőt, ezzel sérüléseket is lehet okozni. Amikor viszont a segítő szakemberek rájönnek arra, hogy nem is az a lényeg, hogy mi motiválja őket, mert ezt lehet jóra használni, akkor egyre jobb hely lesz a világ. Ide illik a kedvenc idézetem Gandhitól: „Be the change you wish to see in the world/Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban”. A segítő szakma fontos, de az első és legfontosabb lépés, hogy mi megvalósítsuk azokat a dolgokat, amiket szeretnénk, hogy a világban legyenek. Tanárként nem nagyon díjaztam azt, ha a diákok szerepet játszanak és hazudnak, úgyhogy elkezdtem bocsánatot kérni és bevallani, ha valamitől zavarba jövök. Ők meglepetten néztek, rájöttek, hogy „jó, akkor végül is ez egy biztonságos tér és itt lehetünk önmagunk”.
Kiadtál egy Szívtetkó című felnőtt színezőt. Mit ad a színezés szerinted?
Nekem a rajzolás és a színezés nagyon sokat ad, segít lecsendesíteni, megnyugtat. Ha belemegyünk a biológiájába, akkor van egy páros mandulamag az agyunkban, amit amygdalának is neveznek. Ez a stressz- és félelemközpontunk egyik legfontosabb része. A színezés nagyon jó hatással van rá. Amikor leülök egy papír elé színezni, azokat a szorongásokat, amik jelen vannak, fel tudom oldani. Akár zenét is hallgatok ilyenkor és azt érzem, hogy repül az idő, ezt nevezik flownak. A Szívtetkó szervszínezőnek az a lényege, hogy emberi szervek szerepelnek benne magyar népi motívumokkal. A visszajelzések alapján jó megbarátkozni a testünkkel. Például ha fáj a derekam, akkor ki tudom színezni a hátamat.
A gesztus magam felé, hogy leülök csendben színezni, olyan biokémiai reakciókat indít el a testben, ami pozitív hatással van az idegrendszerre, ezáltal a hormonrendszerre is.
A rajzolás mellett énekelsz, meditálsz, sportolsz is. Miért fontosak ezek számodra?
Először nem azt vettem észre, hogy ezek a tevékenységek mennyire fontosak, hanem hogy mennyire rosszul vagyok, ha nem csinálom őket. Amióta hazajöttem a meditációs lelkigyakorlatról, nem voltam rendszeresen sportolni. Érzem a testemen, hogy nincs jól, úgyhogy ma délután valószínűleg elmegyek úszni, mert érzem ennek a hiányát. Az emberi testtel azért vagyok szerelemben, mert nagyon logikus. Nem hiába mondták a görögök is, hogy „Mens sana in corpore sano”, mert tényleg így van: Ép testben ép lélek. Ugyanezt érzem a meditációval kapcsolatban is: rossz, ha nem csinálom. Amikor gyakoroltam, jobban voltam, jobban aludtam, jobban jelen voltam. Ha jött egy kudarc, akkor nem borultam ki, hanem elgondolkodtam, hogy mit is lehetne belőle tanulni. Engem két tevékenység tölt fel, az éneklés meg a rajzolás. Ahányszor elmegyek a Csíkszerda kórusba, csak ülök és fürdőzöm abban a hangáradatban, ami ott van.
Endometriózissal diagnosztizáltak, hogyan küzdöttél meg a betegséggel?
Érdekes, hogy azt mondjuk a betegségre, hogy meg kell küzdeni vele. Ha visszautalok arra, amit az előbb mondtam, hogy az emberi test nagyon logikus, akkor ez a szó nem írja le azt, ami köztem és az endometriózis között van. A betegség egy iszonyatosan erős jel a testemtől, hogy nem vagyok jól. Ennek rengeteg oka lehet. Amit tudok, azt megteszek azért, hogy jól legyen. A teljes napirendet meg kell változtatni: onnantól, hogy az ember megfelelően étkezik, odáig, hogy eleget alszik és relaxál. Nem az endometriózis miatt étkezik úgy, mert az egy jel. Egy egészséges embernek is az az ideális, ha sok zöldséget eszik és többször étkezik keveset. Ezek a lényegesek: a sport, hogy olyan munkát végzek, amit szeretek, és hogy nemet tudok mondani dolgokra, amik igazából nem nekem szólnak. Amikor visszamentem az orvosomhoz azt mondta: „Nem tudom, maga mit csinál, de csinálja tovább”. Nyoma sincs a betegségnek. Tehát fontos hallgatni a testünkre. Okkal történik minden, okkal fáj a derekam, okkal van az endometriózis. De döntés kérdése is, mert dönthetek úgy, hogy hormont szedek, dönthetek úgy, hogy fájdalomcsillapítót szedek. Bárhogy dönthetek, nincs rossz döntés, csak legyek hiteles a magam szemében.
Azt mondtad is egy interjúban, hogy nincs rossz vagy jó döntés. Ez is rárímel erre.
Igen, csak döntések vannak. Az életemben minden döntésem eljuttatott valahova, amiért hálás vagyok. Azért is, hogy itt beszélgetünk. Ide juttattak azok a döntéseim, amelyekről lehet, hogy egy adott pillanatban azt hittem, rosszak, de nem azok voltak, hanem tanulságok. A jó vagy rossz bélyeget utólag teszem rá a dolgokra. Most már próbálom egyre kevésbé ezt tenni.
Milyen megküzdési technikáid vannak még?
Ezeket inkább együttélési technikának nevezem. Amikor jött a karantén, előjött a halálfélelmem. Azelőtt még megjelent az a fajta szorongás, hogy inkább valamit eszem, inkább nézek egy filmet és elbújok valahol. Azért nevezem szívesebben együttélési technikának a megküzdést, mert amikor jött ez a szorongás, a félelem, azt mondtam neki, hogy „Gyere!”. Akkor most legyen nagyon félelmetes, és onnantól, hogy megengedtem a félelmet, jött,
de feleannyira sem volt rossz, mint amennyire gondoltam, hogy rossz lesz, hogyha megengedem.
Megengedni a félelmet az egyik legfélelmetesebb dolog nekem. Közben meg csak figyelem a testem, hogy mi történik benne, összeszorul a torkom, gyorsabban ver a szívem, izzad a tenyerem. Eltelik három perc, aztán ez elmúlik. Valószínűleg azért, mert ez egy biokémiai reakció a testemben, olyan hormonok és olyan neurotranszmitterek szabadulnak fel, melyek ha megengedetten szabadultak fel, akkor egy idő után fel is szívódnak. Ez nem jelenti azt, hogy ettől én még nem menekülök a nehéz érzések elől, mint bárki más. Csak százból egyszer észreveszem, hogy van lehetőség arra, hogy megálljak és megadjam a testemnek azt a teret, azt a biztonságot, ahol ő kiengedheti az érzelmeket. A dühvel ugyanígy vagyok. Ha jön a düh, amit régen nem mertem érezni, most már merem. Büszke vagyok magamra emiatt.
A hited nyugalmat ad neked. Hogyan ad támaszt a hétköznapokban?
Ez egy nagyon érdekes dolog, katolikus családban nőttem fel. Az érettségi után otthagytam az egészet, mert a keresztény iskola után úgy éreztem, hogy elegem volt. Huszonnyolc évesen tévedtem be először a templomba újra. Jólesett a tömjénszag, jólesett ott sírni. Elindult egy mise, amin ottmaradtam. Döbbenetesen jó mise volt! Nagyon szuper prédikáció és nagyon szeretetteljes légkör volt. Akkor megnéztem, hogy hova kerültem, és kiderült, hogy a jezsuitákhoz, a Lőrinc pap téri Jézus Szíve templomba. Elkezdtem járogatni. Utánanéztem, hogy mit csinálnak még. Kiderült, hogy vannak lelkigyakorlatok. Meditációs lelkigyakorlatok. Elkezdtem tűnődni, hogy milyen a keresztény meditáció. Izgalmasan hangzott. Ezután elmentem oda. Valahogy itt ért össze az önismeret és az Isten. Leesett, hogy ez a kettő ugyanaz. Ha leveszem róla az emberi tényezőt, meg az egyházi tökéletlenséget, akkor az egy fogalmi kör, ami az önismeretben segít és vezet. Amikor leülök, akkor nem zen meditációt csinálok, nem azzal ülök le, hogy jól legyek. Azzal ülök le, hogy „Figyelj, Istenem, legyen az életem olyan, amilyennek te megálmodtad. Neked adom a teremet, neked adom az időmet.” Ürüljön, ami ürül, jöjjön, ami jön. Ez nagyon sokat segít a mindennapokban, mert ez egy élő kapcsolat a bennem lévő mindenséggel, Istennel, bármivel.
Mit üzennél még az olvasóknak?
„Be te change you wish to see in the world / Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban”.
