Karanténba zárt család – hogyan alkalmazkodjunk egymáshoz?

A legtöbb család életvitele nagymértékben megváltozott a jelenlegi koronavírus kapcsán kialakult helyzetben. Már több hete tart a karantén, és bár lassan enyhülnek a korlátozások, az összezártság továbbra is kihívást jelent. A munka, az iskola, a kikapcsolódás, a sportolás, és a pihenés színtere egy és ugyanaz, az otthon lett. A család minden tagja a közös otthonba kényszerül, amely fokozott alkalmazkodást igényel. Mit élnek meg a családtagok a krízishelyzetben? Mitől függenek a tűrőképességünk korlátai? Hogyan tudunk hatékonyan alkalmazkodni egymáshoz a karantén idején? Cikkünkben többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ.

A családtagok különbözőképpen élik meg a kialakult helyzetet, de egy biztos:

mindannyian gyászolnak.

Gyászoljuk az elvesztett lehetőségeket, például a máskor alapvetőnek tekinthető baráti összejöveteleket, hobbikat, iskolai eseményeket. A jövővel kapcsolatos bizonytalanság hatására csökken a biztonságérzetünk, valamint megjelenik a jövőre vetített veszteségérzés is. A családtagok eltérő tempóban élik meg a gyászt, ami nehezíti a hatékony alkalmazkodást, valamint konfliktusforrás is lehet a személyek között. Például a kamasz fiúnk a tagadás szakaszában úgy állhat hozzá, hogy őt nem érinti a vírus, hiszen fiatal. Lányunk a düh szakaszában mérges, hogy szobafogságra ítélték és nem találkozhat a barátaival. Az édesanya elkeseredett, nehezen viseli a kilátástalanságot, szomorúságot él meg. Az édesapa pedig már gőzerővel azon dolgozik, hogy haladhat tovább a vállalkozása a jelenlegi helyzetben, az elfogadás szakaszába lépett. Az édesanya úgy érezheti magára marad elkeseredettségében, miközben az édesapa elfogadó. A szülők nehezen kezelhetik lányuk bezártság okozta feszültségét, vagy fiuk könnyed hozzáállását. Nagymértékű toleranciára van szükség, hogy hagyjuk a családtagokat megélni a veszteségélményt, és elfogadni, hogy ezt mindenki más tempóban teszi.

A normális gyászfolyamathoz hasonlóan, ebben a helyzetben is fokozatosan mindenki eljut az elfogadás szakaszába, ahol már képes alkalmazkodni a helyzethez. Új szokásokat alakítanak ki a családtagok, mind a közös tevékenységekre (közös étkezések, esténként közös társasjáték), mind az „énidőre” (elvonulás, olvasás, sportolás) vonatkozóan.

Az új szokásokkal újrarendeződik a család élete, mely új lehetőségeket hordoz magában.

A szokások kialakításánál érdemes arra fókuszálni, hogyan hozható ki a maximum a jelenlegi helyzetben. Például, hogyan tud gyermekünk a távoktatás keretein belül a leghatékonyabban tanulni, milyen tanulási stratégiákat tud alkalmaztni jelen körülmények között.

A tolerancia korlátai

Az úgynevezett tolerancia-ablak az az érzelmi sáv, ahol optimálisan működünk. Arra utal, hogy a kül- és belvilág hatásaiból mennyit vagyunk képesek egészségesen elviselni és kezelni. Amennyiben a minket érő hatások az „ablakunkon belül” vannak, akkor nem érezzük zavarónak azokat, jó a közérzetünk. Ellenben, ha kívül esnek az elviselhetőségi tartományunkon, stresszt okoznak, veszélyesnek értékeljük őket.

A családtagok is különböznek abban, hogy ki mennyit képes eltűrni. Vannak, akik ágyúdörgés mellett is képesek aludni, másokat minden apró nesz a szomszéd szobából felébreszt. Van, akit nem zavar tanulás közben, ha a többiek az ebédlőben beszélgetnek, mások viszont csupán teljes csendben képesek koncentrálni. Az érzékszerveink érzékenysége és idegrendszerünk teherbíró képessége tehát egyénfüggő. Mindezek alakulása egyrészt biológiailag meghatározott, másrészt nagy szerepe van a korai kötődés minőségének. A biztonságos kötődésű csecsemők esetében ez az ablak szélesebb, hiszen életük kezdeti szakaszában azt tapasztalták, hogy a világ biztonságos, a gondozó kellő érzékenységgel fordul feléjük. Ellenkező esetben a fejlődő idegrendszer sokszor kerül túlingerelt állapotba, a csecsemő olyan szintű szorongást él meg, ami szinte elviselhetetlen, az ablak ilyenkor beszűkül.

Krízishelyzetekben,

a bizonytalansággal szembesülve gyakran tapasztalhatjuk a tolerancia-ablak beszűkülését.

Ilyenkor, sokkal hamarabb leszünk feszültek, idegesek, mint normál esetben.

A fokozott stressz úgynevezett hiperaktivációs (érzelmi elárasztottság) állapotot okoz különböző fiziológiai tünetekkel (például magas vérnyomás, szapora légzés). Amennyiben a feszültség állapota hosszabb távon fennáll hipoaktivációs állapot alakulhat ki, amely passzivitással, tompasággal, légzéscsökkenéssel, lefagyottsággal járhat.

Mivel a családtagok különböznek a tűrőképességük határaiban, az alkalmazkodás nehezített az otthon töltött időszakban. Az a családtag, akinél szűkebb ez a bizonyos ablak, könnyen túlingerlődhet, amely tovább érzékenyíti az idegrendszert. Fontos tehát tisztáznunk, hogy mindenkinek máshol van a tűréshatára, nem várhatjuk el ugyanazt minden családtagtól.

A tolerancia-ablak ideiglenes beszűkültsége oldható különböző kikapcsolódó tevékenységekkel, például futással, relaxációval, festéssel. Tehetünk azért is, hogy hosszabb távon toleránsabbá váljunk a külső ingerekkel szemben. Lépésről lépésre haladva biztathatjuk magunkat és gyermekeinket új helyzetek megismerésére, ismeretlen, enyhén szorongáskeltő lehetőségek feltárására, először persze biztonságos környezetben. Például az online térben zajló oktatás is „edzettebbé” teheti gyermekünket, mely később rugalmasabb alkalmazkodáshoz vezethet.

Konfliktuskezelés módjai otthon

Az összezártság megnövelheti a családi konfliktusok számát. A konfliktusok van, akiben kellemetlen feszültséget keltenek, dühöt, haragot ébresztenek, míg másokat inkább megbénítanak vagy éppen szomorúvá tesznek a haszontalanság, eredménytelenség érzetét keltve.

A konfliktuskezelési típusok az önérvényesítés és az együttműködés mértékétől függően határozhatók meg.

Az önérvényesítés arra utal, hogy a személy milyen mértékben törekszik saját szándékainak érvényesítésére. Az együttműködés pedig azt jelenti, hogy a személy milyen mértékben törekszik a másik szándékainak érvényesítését elősegíteni.

Thomas és Kilmann német pszichológusok határozták meg az emberek által leggyakrabban alkalmazott konfliktuskezelési módokat.

• Versengés: kizárólag a győzelem az elfogadható, bármi áron. Az egyén ilyenkor nem veszi figyelembe a másik fél érveit, még ha azok helytállóak sem.
• Elkerülés: a konfliktus vagy probléma előli meghátrálás, amikor a családtag egyáltalán nem törekszik a megoldásra, hanem inkább tudomást sem vesz róla, hárítja. Passzív viszonyulás, amely nem oldja fel sem az egyénben a feszültséget, sem a helyzetre nem ad megoldást.
• Kompromisszumkötés: olyan megoldás megtalálására való törekvés, amely mindkét fél számára kielégítő és elfogadható. A felek meghallgatják és figyelembe veszik egymás érveit, indokait, ugyanakkor a sajátjukat ugyanolyan szinten próbálják meg érvényesíteni.
• Alkalmazkodás: az egyén lemond a saját érdekeiről, álláspontjáról, és hagyja, hogy teljes mértékben a másiknak legyen igaza, hogy az ő szempontjai érvényesüljenek.
• Problémamegoldó: a konfliktust kiváltó okok és a felek érdekeinek komplex feltárására törekszik, nyíltan és őszintén kommunikál, képes a másik fél fejével gondolkodni. Álláspontja nem merev, nem győzelemre, hanem kölcsönösen előnyös kooperációra törekszik. Kimenetelként nemcsak kompromisszum, hanem egyesség, úgynevezett konszenzus születik.

Természetesen nincs olyan ember, aki csak egyetlen módszert használna, de van egy-két meghatározó, mellyel sikeresebben tudja megoldani a konfliktusoshelyzeteket.

Az, hogy melyik módszer a leghatékonyabb, a felektől és az adott helyzettől függ. A családtagok általában jól kiegészíthetik egymást, ha például van köztük kompromisszumra törekvő, alkalmazkodó és problémamegoldó. Nehezíti viszont a helyzetet, ha több versengő van, aki kizárólag saját érdekeit szeretné érvényesíteni.

A ti családotokban hogyan oszlanak meg általában a konfliktuskezelési típusok? Jellemzően hogyan oldódik meg hatékonyan egy otthoni konfliktus? Próbáljátok megfigyelni és elemezni az otthoni konfliktusokat, annak érdekében, hogy tudatosan alakítsátok a megoldás szempontjából előnyösen a helyzetet!

Tippek az asszertív kommunikációhoz

A konfliktusok hatékony kezelésében nagy szerepe van az asszertív vagy más néven önérvényesítő kommunikációnak. Amikor a családtagok asszertíven kommunikálnak, képesek

anélkül érvényesíteni az érdeküket, hogy a másik érdekei sérülnének.

1. Első lépésként fontos tisztázni a céljainkat! Mit is szeretnénk pontosan elérni?
2. Mutassuk be a helyzetet! Lényegre törően foglaljuk össze, mi zavar anélkül, hogy rátámadnánk a másikra! Például: „Nagyon sok a mosatlan. Legutóbb én mosogattam el.”
3. Fogalmazzunk meg én-üzeneteket! Vagyis mondjuk el az adott helyzettel kapcsolatos érzéseinket, egyes szám első személyben. Például így: „Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy ismét én mosogassak.”
4. Kérjük azt a konkrét viselkedést, amit látni szeretnénk! „Kérlek, most te mosogass el!”
5. Mutassuk ki, hogy megértjük a másik nézőpontját! „Tudom, hogy te is elfáradtál ma.”
6. Próbáljuk meg elérni, hogy a másik fél ígéretet tegyen! „Megtennéd ezt nekem?”
7. Abban az esetben, ha az eddigi lépések nem hoztak volna eredményt, hívjuk fel a figyelmet a következményekre is!

Az asszertív kommunikációval csökkenthető a családi kapcsolatokban történő viselkedésünk okozta stressz. A családtagok képesek lesznek kiállni magukért, anélkül, hogy elnyomnának másokat vagy engednék, hogy mások zsarnokoskodjanak felettük. Az asszertivitással mérsékelhető a konfliktusok száma, és erős kapcsolatok építhetők.

Láthatjuk és tapasztalhatjuk, hogy a családi együttélés ebben az időszakban több alkalmazkodást kíván a megszokottnál. Fokozott odafigyelés szükséges minden családtag részéről. Fontos, hogy elfogadjuk a különbözőséget és hagyjunk mindenkinek teret, hogy saját ritmusában haladjon, ugyanakkor legyünk nyitottak a változásra a hatékonyabb alkalmazkodás érdekében.

***

Ha úgy érzed, a kialakult helyzetben segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.