Ki segít a segítőknek?

Azoknak, akik segítő szakmákban dolgoznak, időnként ugyanúgy szüksége lehet segítségre, mint bárki másnak – sokszor mégis pont ők azok, akik a legjobban elhanyagolják saját magukat lelkileg. Ismerjük a mondást a cipész cipőjéről...

Sajnos senki nem immunis a lelki problémákra – még a képzett segítő szakemberek sem. Az elmúlt hetekben a Pennsylvaniai Egyetem Tanácsadó Pszichológia Tanszékének vezetője, Gregory Eells, és a mentális egészség fontosságának hirdetéséről ismert lelkipásztor, Jarrid Wilson követett el öngyilkosságot az Egyesült Államokban, ezzel ráirányítva a figyelmet a segítő szakemberek mentális egészségének kérdésére. A depresszió vagy a szorongás nem válogat a szakmák között, mégis, a segítségkérés tekintetében mintha még mindig erősebb lenne a stigma azok között, akik foglalkozásként, hivatásból segítenek másokon. De vajon miért olyan nehéz segítőként segítséget kérni?

A segítő személyisége

Sokszor a segítő szakma választása együtt jár az önfeláldozó viselkedéssel vagy sémával. Az önfeláldozás sémára jellemző a gyengeségeink elnyomása, titkolása, hiszen erősnek kell lennünk, ha segíteni akarunk másoknak. Segítséget nyújtunk, bármi áron – sokszor a saját jóllétünk kárára. Ez gyakran a gyermekkori parentifikációban gyökerezik, amikor otthon a gyerek lesz a szülő támasza, ő segít a felnőttnek, és ezáltal elismerést, figyelmet kap, így a segítés mint az értékességének feltétele épül be a személyiségébe. „Akkor vagyok jó gyerek, ha este meghallgatom, hogy anya panaszkodik”. „Akkor vagyok jó gyerek, ha nem panaszkodom, nehogy anyáék emiatt veszekedjenek.” Mint láthatjuk, az önfeláldozás sémában saját negatív érzelmeink elnyomása is benne van, azért, hogy a másiknak jó legyen. Akiben ez a séma működik, nagyon könnyen válhat tehát olyan segítővé, aki saját gondjait gyakran elbagatellizálja, vagy nem is engedi meg magának, hogy beismerje a problémáit és segítséget kérjen. A fehér daru meséje, aki kitépkedte az összes tollát, hogy a családjának segítsen, óva int minket attól, hogy ilyen segítővé váljunk. Annak a tudatosítása fontos, hogy nem kell segítenünk minden áron,

akkor lehetünk igazán jó segítők, ha a saját lelkünket is legalább annyira karbantartjuk, amennyire igyekszünk másokét.

Félelem a szakmai megítéléstől

Abban, hogy például egy pszichológus segítséget kérjen, gátló tényező lehet a félelem, hogy a segítő szakmailag ítéli meg, illetve, titoktartás ide vagy oda, hogy szakmai körökben kitudódik a problémája. Bár pszichológusként sokat beszélünk arról, hogy ne stigmatizáljuk a mentális betegségeket, és segítséget kérni egy krízisben vagy az önismeretünk fejlesztéséhez épp olyan természetes, mint elmenni az orvoshoz, ha betegek vagyunk, magunkkal kapcsolatban sokszor mintha pont ezt nem tartanánk érvényesnek, és szakmailag ítéljük el magunkat azért, ha pszichológusként nem tudjuk megoldani a saját problémáinkat. Ez természetesen egy téves beállítódás, hiszen például egy sebésztől sem várja el senki azt, hogy saját magát műtse – mégis gyakori ez a gondolkodásmód. Egyrészt mintha kapcsolódna egy szégyen ahhoz, ha egy segítő szakember magán nem tud segíteni – a különböző mentális betegségek pedig, például a szorongás vagy a depresszió, tipikusan felerősítik az önmagunkat ostorozó gondolatainkat. Hiába képzett szakember valaki, ilyenkor ugyanúgy beszűkülhet a gondolkodása a negatívumokra saját magával kapcsolatban. Másrészt a hitelesség kérdése is felmerülhet: mennyire vagyok én jó segítő, ha nekem is vannak problémáim? Ha viszont körülnézünk, aligha találunk olyan embert, akinek ne lennének problémái – az, hogy valaki segítő, miért mentesítené ez alól?

A kellő önismeret megszerzése a segítő szakmákban dolgozóknak elengedhetetlen,

de ez nem olyan, hogy ha elvégeztem a 150 óra pszichodrámát, akkor minden probléma kipipálva és letudva – az önismereten, és ezáltal problémáink jobb megértésén nemhogy szégyen, hanem szakmai felelősségünk folyamatosan dolgozni. A saját problémák feldolgozása számos esetben még növelheti is a segítők szakmai hatékonyságát, amennyiben viszont kezeletlenül maradnak, a segítő folyamatosan ki van téve annak a veszélynek, hogy a kliens problémái benne is feldolgozatlan fájdalmakat és gyógyulatlan sebeket nyitnak fel. Fontos, hogy segítőként leépítsük azt a stigmát, ami a gyengeségekhez kapcsolódik, és adott esetben merjünk segítséget kérni, engedjük meg magunknak, hogy saját magunkról is gondoskodjunk.