A ritmus, a zene már az emberiség hajnala óta része az életünknek. Annyira természetes, hogy talán már észre sem vesszük, amikor egy áruházba belépve halljuk, vagy csak akkor mikor egy számunkra kedves, jól ismert szám szólal meg, ami addig nem kapcsolódott össze a vásárlással - egy kellemes emléket hív elő. Talán el is mosolyodunk picit. Ahogy azt sem, mikor sorban állunk a kasszánál, és akaratlanul is a rádióból szóló zene ritmusára kezdünk dobolni az ujjainkkal, a lábunkkal, vagy egyszerűen bólogatunk az ütemre. Cikkünkben a zenehallgatás, azon belül is a szomorú zenék hatását vizsgáljuk pszichológus szemmel. 

De gondoljunk például Lady Gaga Shallow című számára a Csillag születik című film híres betétdalára, amit (hacsak nincs valami nagyon erős személyes ellenérzés a dallal kapcsolatban) nehéz úgy végighallgatni, hogy ne hívja elő az egész film megrázó, de egyben katartikus történetét, és ne sodorjon el be bennünket is ez az egyszerre szomorú, szép és mégis reményt adó érzés.

 

Zenét hallgatunk ha jó kedvünk  van, és akkor is ha rossz kedvünk van. Azért, hogy jobb kedvünk legyen, azért, hogy kikapcsolódjunk, vagy csak azért, hogy ne legyen csönd. Még hosszan sorolhatnánk, mennyi mindenre használjuk a zenét. Különleges helyet foglal el az életünkben.

De nemcsak nekünk: már a több mint 50 000 éves régészeti leletek között is találunk csontból készült furulyaféléket. De az együttmozgás a ritmussal specifikusan az emberi fajra jellemző képesség, és kutatások azt mutatják, hogy a ritmusos mozgás már 5 hónapos korban megjelenhet. 

A zene azonban nemcsak kísérője az életünknek, de kétségtelenül hatást is gyakorol ránk.

Talán magyarázatra sem szorul, mert biztosan mindannyiunkkal megtörtént már, hogy zenehallgatás közben szinte megmagyarázhatatlanul hatalmába kerített egy furcsa érzés. 

Ez a felismerés már az ókor óta megtaláltható az elméletalkotóknál. Sokan próbálták megfejteni, illetve az ember szolgálatába állítani. A zene gyógyító erejéről számos mítosz és monda született, de még a Bibliában is megjelenik, amikor Dávid lantjátékával gyógyítja meg Saul királyt, akit rossz szellemek gyötörtek (1. Sam. 16, 14-23).

Ennek a gyógyító erőnek a megfejtésére és alkalmazására rengeteg kísérlet született. Az ókorban többek között Püthagorasz és Platón elmélete is ismert (utóbbi például száműzött ideális Államából bizonyos fajta zenéket, amik puhánnyá teszik az embert és alkalmatlanná teszi az embert a hősies magatartásra, de a fuvola és minden pengetős hangszer is tiltott volt). De ha időben előre ugrunk majd 2000 évet, akkor akkor ugyanúgy megtaláljuk ezt. V. Lajos (1683-1746) spanyol király (aki feltehetően bipoláris depresszióban szenvedett) a „melankóliája” elűzésére éjszakánként áriákat hallgatott, amit a híres kasztrált énekes C. B. Farinelli (1705-1782) adott elő neki. 

Ezeket a pozitív hatásokat jelenkori kutatások is alátámasztják. Posztnatális (szülés utáni) depressziós anyákat vizsgálva a közép-súlyos esetekben kimutathatóan jobb volt a javulás azoknál, akik 10 héten keresztül csoportos éneklésen vettek részt azokhoz képest, akik ez alatt az idő alatt játékos foglalkozáson ültek, vagy szokásos gondozásban részesültek. Ezt más vizsgálatok is megerősítették és rámutattak, hogy mind az aktív zenei előadás (pl. éneklés), mind a passzív zenehallgatás kimutatható tünetcsökkenést eredményez a depressziós betegeknél.

Azonban nemcsak a zene hat a hangulatunkra, hanem az aktuális hangulatunk is erősen befolyásolja a zenei preferenciát.

Hétköznapi tapasztalatunk, amit a tudományos megfigyelések is alátámasztottak, hogy vidáman szívesebben hallgatunk vidám zenéket, szomorú hangulatban viszont inkább a melankolikusabb dallamokat választjuk. Ez persze nem mindig jó, hiszen ennek értelmében, ha szomorúan ráadásul még szomorú zenét is hallgatunk, akkor az jó esetben csak nem fog segíteni, rosszabb esetben viszont még jobban elmerülünk a bánatban. Klinikai környezetben például a depressziósok esetében ez a preferencia kifejezetten egy rosszul alkalmazkodó érzelemszabályozási stratégiát mutat.

Ehhez képest nagy fordulatot hozott az a 2014-ben publikált tanulmány, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a szomorú zene hallgatásának nem feltétlenül a szomorúság az egyedüli eredménye, és ami még ennél is fontosabb, hogy számos pozitív hozadéka van. A kutatók ezt a zene által előhívott szomorúság paradoxonának nevezték.

A mérhető fiziológiai és hormonális hatások mellett azonban még mindig kérdés, hogy vajon mit érzünk, amikor szomorú dalokat hallgatunk. “Szomorúságot” - szólhatna a trivális válasz, de ez nem biztos, hogy így van. A 2014-es online vizsgálat eredményei alapján a válaszadóknak csak mintegy egynegyede számolt be a szomorúságról. Vajon mit érzett akkor a maradék 75%? Erre nem egyszerű válaszolni, mert tulajdonképpen itt olyan szomorúságról van szó, ami valahogyan mégis örömet szerez, ami lényegében egy paradoxon. Ennek feloldására többféle elmélet is született. Egyik ilyen, hogy a zene által keltett szomorúság olyan spektruma az érzéseknek, ami pozitív és negatív hatásokat is magában foglal. 

Ezzel szemben a legújabb elméletek egy tágabb keretbe helyezik a szomorú zene által előhívott érzéseket, amit ők a káma-mútá-nak neveznek.

Káma-múta szanszkrit nyelven azt jelenti, hogy a „megérintett, megérint”, de angolban „moved by love”-nak fordítják, ami azzal a jelentéstöbblettel jár, hogy itt a megérintettség által valami mozgásba hoz bennünket.

Ez a kifejezés sokkal összetettebb a szomorú zene által kiváltott érzésnél. Az egység (a szerelem, az összetartozás és az egyesülés érzése), a többi emberrel, a természettel, a kozmosszal, Istennel. (A káma-múta élményével kapcsolatos első publikáció 2015-ben jelent meg és azóta számos tanulmány elérhető már a témában.) Ez az az érzés, amikor hirtelen elöntenek az érzések bennünket, a mellkasunk közepén forróságot érzünk, libabőrösek leszünk, és valami végtelen nyugalom száll meg bennünket, de gyakori kísérője a könnybe lábadt szem, vagy akár a sírás is. Ezek a reakciók megjelennek a szomorú zene hatására is, gondoljunk csak a cikk elején szereplő Lady Gaga számra.

Talán nem szorul magyarázatra, hogy a káma-múta erős kapcsolatban van az empátiával. Nagyon sokféle kontextusban megjelennhet: szerelemben, vagy egy idegennel szembeni empátiában, regényolvasás, valamilyen műalkotás nézése, zenehallgatás vagy vallási szertartás alkalmával. Sokféle formája lehet, de közös benne a mély összetartozásérzés valamivel, ami túlmutat az egyénin. 

A káma-múta mély összetartozásérzés valamivel, ami túlmutat az egyénin.

Az elméletalkotók tehát azzal oldják fel a szomorú zenék örömének paradoxonát, hogy a káma-múta bár alapvetően egy pozitív és élvezetes érzés, mégis ezekkel az érzésekkel együtt, vagy az ezekre az érzésekre adott válaszként a szomorúság is megjelenik.

A káma-múta szorosan összekapcsolódik az esztétikai élménnyel, de a zene hatására megélt nosztalgiával is, amiről korábbi cikkünkben mi is írtunk (és amiből számomra az is kiderült, hogy miért érzem úgy, hogy 2000 környéke óta még a kedvenc együtteseim sem tudták túlszárnyalni az akkori teljesítményüket).

A szomorú zenék hallgatását azonban úgy is fel lehet fogni, mint lelki edzést. Kontrollált és biztonságos környezetben tudjuk megélni a szomorúságot, amiben többféle választ is kipróbálhatunk rá. Ezáltal jobban fel tudunk készülni a valós veszteségekre.

Ezek mellett nagyon fontos az is, hogy a dalok gyakran tapasztalatokat osztanak meg, amik képesek értelmet adni a bánatnak, nem ritkán a szenvedésnek. A cikk szerzője a Viktor E. Frankl könyvében is megjelenő Nietzsche-aforizmát idézi: „Akinek van miért élni, szinte minden hogyant kibír.”

Összességében tehát megéri szomorú zenét hallgatni. Fülhallgatót fel!