Kisgyerekek nagy kiborulások – avagy kulcs a gyermeki tudathoz

A kisgyerekek nagyon szerethetők, ám még a legnyugodtabb természetű „hercegnők” és „hercegek” is képesek időnként túráztatni az idegrendszerünket. Van, hogy mi szülők nem tudjuk megteremteni a harmóniát gyermekünk gondolatvilága és a sajátunké között. Mérhetetlenül bosszant bennünket, ha fegyelmezési módszereink többszöri próbálkozás után sem bizonyulnak hatékonynak. De vajon mit kellene tennünk, hogy megértessük magunkat velük, és sikerüljön elérni az óhajtott harmóniát? Milyen eszközökkel tudunk hatni a kisgyerekekre?

Bármennyire is kiegyensúlyozott szülők vagyunk, a mindennapjainkban szembesülünk olyan helyzetekkel, amikben – hiába próbálunk türelmesek, megértőek lenni – nem tudunk közös nevezőre jutni a gyermekünkkel. Ennek minden bizonnyal az is az oka, hogy a kisgyerekek még nem képesek olyan módon kifejezni és kontrollálni érzelmeiket, mint a felnőttek; emellett a verbális kommunikáció hiánya is gátolja az együttműködést. Épp ezért, gyermekeink fegyelmezése cseppet sem egyszerű feladat. Ha a fegyelmezés inadekvát, nem lehet hatékony, ellenkezőleg, haragot, dühöt, frusztrációt vagy félelmet vált ki a gyermekből. Sőt, a fejlettebb személyiségű gyermek igazságérzete is csorbát szenvedhet, ráadásul mindezt a szülőtől kénytelen elviselni. Ezenkívül

a nem megfelelő fegyelmezés nagy energiaveszteséggel jár, és gyermekünk kedélyállapotát is villámgyorsan negatív irányba tereli.

Mindennek legtöbbször egyenes következménye a kudarc. Az ilyen helyzettől értelemszerűen feszültek és idegesek leszünk mi magunk is.

Ahhoz, hogy harmonikusan és jókedvűen teljenek a mindennapjaink, meg kell találnunk az utat csemeténk tudatához. Fontos, hogy megértsük őt és együttműködésre tanítsuk. Gyermekünk későbbi önértékelése szempontjából azonban cseppet sem mindegy, hogyan tesszük ezt. Az alapok önmagunk és mások viselkedésének értékeléséhez ugyanis nagyon korán lerakódnak.

Miért „rosszalkodik” a gyerek?

Teljesen természetes, ha egy kisgyerek rosszalkodik, hisz azokat a készségeket, amik az együttműködéshez szükségesek, csak most tanulja. Fontos észben tartanunk, hogy a helytelen viselkedés általában rejtett üzenetet hordoz. Lehet, hogy figyelemre, szeretetre vagy épp csak egy ölelésre vágyik. Célja eléréséhez azonban még nem tudja, milyen eszközökhöz folyamodjon.

Ahhoz, hogy egy gyermekből jól működő, kiegyensúlyozott felnőtt váljon, különféle típusú készséghalmazokat kell megtanulnia élete során.

Néhány fontosabb ezek közül:

• Személyes képességei észlelése: „képes vagyok rá” érzés.
• Személyes fontosság a kapcsolataiban: „szükség van rám” érzés.
• Befolyás a saját életére: képes vagyok irányítani a saját életemet.
• Intraperszonális képességek, saját érzéseinek megértése: önuralom és önfegyelem elsajátítása.
• Interperszonális képességek: másokkal való együttműködés, barátkozás, együttérzés, kommunikáció.
• Rendszerező készség: mindennapos teendőinek menedzselése.
• Helyes ítélőképesség: élethelyzetek szociális megítélése helyes kulturális értékrend szerint.

Természetesen ezen készségek megszerzése hosszú és soha véget nem érő folyamat. Ám ha tudatosan, már a gyermek első éveiben lehetőséget adunk a gyakorlásukra és megszerzésükre, biztosak lehetünk abban, hogy könnyebb lesz vele az együttműködés, és megalapozhatjuk az egészséges szellemi-lelki fejlődését. A legfontosabb ugyanakkor az, hogy mindig szeretettel, a kialakulóban lévő gyermeki személyiségét tiszteletben tartva bánjunk vele, legyünk hozzá türelmesek és tapintatosak. Soha ne tévesszük szem elől azt sem, hogy számára mi vagyunk elsősorban a viselkedésminta, egyben a biztos pont, akihez segítségért fordulhat.

Hogyan segítsünk egy kisgyermeknek önuralmat gyakorolni?

A neveléselmélet egyik legfontosabb alapelve, hogy gyermekünket életkori sajátosságainak és érettségi szintjének megfelelően tanítsuk. Walter Mischel pszichológus érdekes módon tesztelte a 3–5 év közötti gyerekek önuralomra való képességét. Kísérleti alanyainak adott egy pillecukrot, és közölte velük, hogy ha nem eszik meg, míg visszaér a terembe, akkor még eggyel megjutalmazza őket. Azok a gyerekek, akik kiállták a próbát, évekkel később sikeresebbek voltak, nagyobb önbecsülésre tettek szert, és jobb eredményeket értek el az iskolában. Az említett kutatás is jól megmutatja, hogy

saját viselkedésünk irányítása szoros összefüggésben van a kitűzött céljaink elérésével.

Ami az életkori sajátosságokat illeti, egy négyéves gyerek már általában képes az önuralom bizonyos szintjére, azonban nem várhatjuk el ugyanezt egy hároméves kor alatti kisgyermektől. Vagyis fontos, hogy azt várjuk el a gyermektől, amire képes lehet.

Az önfegyelem alapja a bizalom

A gyermekben elsősorban a bizalom érzését kell megalapoznunk. Ha figyelemmel kísérjük az igényeit, és hajlandóak vagyunk ésszerűen kielégíteni azokat, növeljük benne a bizalom és biztonság érzetét. Ha kisbabánk keservesen sír éjszaka, mert éhes, és mi azonnal segítünk rajta, egy idő után bízni fog bennünk. Tudja, hogy nem hagyjuk cserben. Mindez, természetesen, nem jelenti azt, hogy bedőlhetünk a hisztizésének. A későbbiekben, ha dacosan kiabál ebéd előtt egy fagyiért, meg fogja érteni, ha tudtára adjuk, hogy nem lehet: „Tudom, hogy nagyon szeretnél fagyizni, de előbb hazamegyünk ebédelni, utána visszajövünk és megkapod a fagyit.” Értelemszerűen nem várhatjuk, hogy kitörő lelkesedéssel fogadja a válaszunkat, sőt, az első alkalmakkor előfordulhat, hogy ellenkezni fog, de ha következetesek vagyunk, betartjuk és álljuk a szavunkat, előbb-utóbb megérti a kialakított szabályainkat.

Márpedig észszerű viselkedésbeli keretekre a gyereknek feltétlenül szüksége van.

Jó, ha nem feledkezünk meg arról sem, hogy a gyerekek az érzelmeik irányítását is elsősorban a szüleiktől tanulják. Az ő mintáik és reakcióik alapján szűrik le, mire hogyan „kell” reagálniuk. Gondolkozzunk csak el azon, vajon mi meg tudjuk-e őrizni az önuralmunkat egy-egy nehéz szituációban? Például próbáljuk elképzelni a helyzetet, hogy gyermekünk magasra mászott, majd megijedt és le akar jönni. Hogyan reagálunk? Ha megőrizzük a nyugalmunkat és megmutatjuk neki, hogy tud lejönni, ő is a megoldásra fog koncentrálni. Azonban ha látja, hogy megijedtünk, pánikba estünk, biztosak lehetünk benne, hogy rajta is elhatalmasodik ez az érzés. Nagy valószínűséggel kapkodni kezd, ahelyett, hogy arra összpontosítana, hogy tud biztonsággal lejutni a magasból. Ha nem tudjuk kontrollálni az érzelmeinket, hogy várhatunk el a gyermekünktől másfajta viselkedést? Érdemes kipróbálni, hogy amint mi felnőttek változtatunk a viselkedésünkön, a gyermekünk is változtatni fog a magáén.

Az örökös „Ne csináld!”

Egy kisgyerek felfedező. Minden újdonság a számára, azonnali megtapasztalásra törekszik. Épp ezért rengeteg korlátot kényszerülünk szabni a számára. Vannak helyzetek, mikor a magyarázkodásnak vagy a gyermek saját próbálkozásának nincs jogosultsága, gyorsan kell reagálnunk. Ilyenkor a „Ne csináld!” típusú fegyelmezés szükségszerű a fizikai veszély elkerülése érdekében. Ha konnektorba nyúlna, nem érünk rá magyarázkodni, gyorsan kell reagálnunk. Vannak azonban helyzetek, amikor csupán kényelemből használjuk a „Ne csináld!” kifejezést. Mondjuk idegesít bennünket az, amit gyerekünk épp csinál, vagy türelmetlenek vagyunk, gyorsabban meg akarunk oldani valamit, mint ahogy azt ő tenné. Nem csoda, hogy a kispadra ültetett gyerek egy idő után frusztrált és ingerült lesz.

A folyamatos tiltás a képtelenség érzését kelti benne, amitől kezelhetetlenné és hisztissé válik.

Akkor azonban „jogos” a gyermeki „hiszti”, ha például elmélyülten játszik, és nem hagyjuk, hogy befejezze a játékát (homokvár elkészítése), vagy folyton megszakítjuk. Ilyenkor általában nem hiszti, hanem apátia a végeredmény, később pedig nem lesz akarata gyermekünknek. Ezért fontos, hogy amiben csak lehet, engedjünk teret neki, bízzunk a képességeiben és legyünk türelmesek. Ha a körülmények megengedik, elnézőek lehetünk, ha kilötyögteti a tejet a pohárból, de szoktassuk rendre. Idővel megtanulja és igényli a kulturált étkezést.

A büntetés, mint fegyelmezési eszköz

A fegyelmezés nem egyenlő a büntetéssel. A büntetés fő célja a bűntudat érzésének keltése a gyermekben; abból az elméletből kiindulva, hogy ha a jövőben hasonló helyzetbe kerülne, a rossz érzés emléke gátolja meg őt abban, hogy újból elkövesse azt, amiért megbüntették. A büntetés kétségkívül hatásos fegyelmezési módszernek bizonyul. Tudnunk kell azonban, hogy alkalmazása rövid távon hat.

Azért is káros lehet, mert utólag negatív személyiségjegyek kialakulásához vezethet.

Félelmet, agressziót vagy épp önértékelési problémákat szül. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mit akarunk elérni a büntetéssel? Azt, hogy a mi elvárásainknak megfelelően, félelemből viselkedjen jól gyermekünk, vagy megértve tetteinek következményét, saját akaratából tegyen lépéseket, hogy helyre hozza a tettét? A tanítás és vele együtt a fegyelmezés elkerülhetetlen, de a büntetés nem. A legtöbb esetben egy kisgyermek helytelen viselkedésének megváltoztatásához nem büntetésre van szükség, hanem az ő értelmi szintjének megfelelő kommunikációra és belső kis világának megértésére.

A pozitív fegyelmezés mint nevelési módszer

A pozitív fegyelmezés alappillérei a szeretet, tisztelet és határozottság. Motiváló eszközei között semmiképp nem szerepel a megszégyenítés, megalázás, a szemrehányás és a fájdalomokozás fizikai vagy akár lelki értelemben. „A pozitív fegyelmezés kölcsönös tiszteleten és együttműködésen alapul. Egyesíti magában az emberségességet és az erélyt, amelyek ily módon alapját képezik a belső kontrollra épülő életvezetési készségek tanításának.” Legfontosabb alapgondolata, hogy próbáljuk a gyerekeket a kezdetektől bevonni a szabályok kialakításába, hogy ők is megtanuljanak döntéseket hozni, egy család részévé válni, és keretek között működni. De hogyan tegyük ezt? Az alábbi példával illusztráljuk: Gyermekünk kidobálja a tányérjából az ételt ebéd közben. Először is nyilvánítsuk ki a megértésünket felé. „Tudom, hogy vicces számodra dobálni az ételt.” Tanúsítsunk empátiát anélkül, hogy elnézőek lennénk felé. Az empátia nem jelenti azt, hogy egyetértünk vele. Azért szükséges, hogy egy hullámhosszra kerüljünk, és a gyermek hajlandó legyen figyelni ránk. Majd mondjuk el, mi hogyan éljük meg a dolgot. „Nem szeretem, ha dobálod az ételt.” Végezetül jussunk megoldásra. „Ha dobálni akarsz, inkább labdázzunk. Az étel nem erre való.”

Nekünk, szülőknek feladatunk, hogy megtanítsuk a gyermekeinket különbséget tenni helyes és helytelen között, valamint, hogy segítsük őket érzelmeik és vágyaik kifejezésében és kezelésében. Ez a folyamat idő és türelem kérdése. A legfontosabb, hogy mindezt szeretettel és tisztelettel tegyük. Természetes, hogy olykor tanácstalanok vagyunk, sőt az is, ha hibázunk. A lényeg, hogy tanuljunk a hibáinkból, magunkkal kezdjük a nevelést azáltal, hogy jó példát mutatunk a gyermekünknek. Ha kimerülünk, mindenképp kérjünk segítséget az eredményes és boldog gyermeknevelés érdekében.