Kognitív torzításaink: Hogyan döntünk hibásan és csapjuk be saját magunkat?

Ha nem lennének kognitív torzításaink, számítógépekként, valós esélyek és arányok szerint észlelnénk a világot és hoznánk meg döntéseinket. Ez azonban nem így van, amit számos esetben tetten érhetünk.

Ahogy a világot észleljük és a döntéseinket meghozzuk, az legtöbbször nem olyan, mintha racionális, matematikai számításokon alapulnának. Ez azért van, mert az agyunk igyekszik gazdaságos lenni: gyors döntéshozásnál az ingereket előre meghatározott mechanizmusok alapján szűri, ezért következetesen vagyunk irracionálisak, általában hasonlóan tévedünk. Ezeket az egyszerűsítő folyamatokat döntési heurisztikáknak nevezzük, legismertebb kutatói pedig Amos Tversky és Daniel Kahneman (utóbbi Nobel-díjas közgazdász). Emellett torzíthatunk az észlelésünkben is, hogy lerövidítsük az információfeldolgozást, vagy hogy ne sérüljön az önmagunkról és másokról kialakított képünk, sőt, még az is torzító hatással bír, hogy a körülöttünk levők mit gondolnak. Cikksorozatunkban ezeket a kognitív torzításokat szedtük össze, három részben. Az elsőben főleg a döntéshozást és valószínűség-becslést érintő torzításokkal foglalkozunk.

A szerencsejátékos torzítása

Ez arra vonatkozik, amikor azt hisszük, a véletlenszerű események között van összefüggés, például ha ötször egymás után írást dobunk, akkor nagyobb esélyt adunk annak, hogy a következő fej lesz, pedig pont ugyanakkora a valószínűsége mindkettőnek. Az olyan véletlenen alapuló rendszereknek, mint a szerencsejáték, ugyanis nincs memóriája, a következő kimenetel teljesen független az előzőtől, ami miatt mégis úgy érezzük, nagyobb az esélye, hogy öt írás után egy fej jön, az az, hogy egészben gondolkodunk, a független információkat is egy összefüggő folyamatba szervezzük, és így próbáljuk értelmezni.

Előhívási torzítás

Az, hogy milyen könnyen tudunk valamit előhívni a fejünkből, befolyásolja, mekkora valószínűséget tulajdonítunk neki. Ezért van az, hogy sokan jobban félnek a repülőutaktól, veszélyesebbnek gondolják őket, mert a repülőgép-katasztrófák jóval nagyobb sajtóvisszhangot kapnak, mint az autóbalesetek, holott az utóbbiból jóval több van. Ennek a heurisztikának egy változata a keresési torzítás is: egy angol kísérletben arra kérték a résztvevőket, hogy becsüljék meg, miből van több, r-betűvel kezdődő szóból, vagy olyanból, aminek r a harmadik betűje. Az előbbit többre becsülték, de csak azért, mert erre könnyebben tudunk keresni az agyunkban, míg olyan szavakat viszonylag nehéz előhívni, amiben pont a harmadik betű r (pedig abból valójában több van az angolban).

Lehorgonyzási és igazítási torzítás

Kutatásokból már régóta tudjuk, hogy az elsőnek kapott információ befolyásolja a teljes egész megítélését. Egy kísérletben arra kérték a vizsgálati személyeket, hogy becsüljék meg két szorzási sorozat eredményét: az egyik 1 × 2 × 3 × 4 × 5 × 6 × 7 × 8, a másik pedig 8 × 7 × 6 × 5 × 4 × 3 × 2 × 1. Ha végignézzük, észrevehetjük, hogy a kettő ugyanaz, csupán fordított sorrendben, és mivel a szorzásnál a tagok felcserélhetők, az eredmény is nyilván ugyanannyi lesz. A résztvevők nagy többsége mégis jóval kisebbre becsülte az eredményt ott, ahol a sorozat eggyel kezdődött. Ide tartozik az „ami drága, az biztos jó is” torzítása, amikor az első információ, az ár alapján akarjuk egy termék minőségét megítélni.

Az elsüllyedt költség

Irracionálisan ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amelyekbe már sok pénzt vagy energiát, érzelmet fektettünk be – ezt a közgazdaság-tudomány elsüllyedt költségnek nevezi, és nagyon ébernek kell lennünk, hogy ne ez alapján hozzunk döntést a jövőbeli befektetésünkről. Ez persze nemcsak a pénzügyeinket, hanem az életünk számos más területét is érintheti: hányszor halljuk, hogy valaki nehezen vet véget egy rossz kapcsolatnak, csak mert már régóta együtt vannak, vagy nem hagy fel egy szokással vagy hobbival, amiben már nem leli örömét, csupán mert sok éve csinálja. A hatás kiküszöbölésében segíthet az a kérdés, hogy ha most indulnánk nulláról, úgy, hogy még semmit nem fektettünk be az adott dologba, mit tennénk, vagy hasonló helyzetben mit tanácsolnánk egy barátunknak?

Dunning-Kruger effektus

Minél többet tudunk valamiről, annál bizonytalanabbak vagyunk, és fordítva: minél kevesebbet, annál nagyobbnak becsüljük a tudásunkat. A jelenséget David Dunning és Justin Kruger írta le, számos megfigyelés alapján összefoglalva azt a megfigyelést, hogy az amatőrök gyakran magabiztosabbak, mint a profik. Ezzel akkor kell kifejezetten vigyázni, amikor csoportdöntésekről van szó, hiszen a hozzá nem értők gyakran hangosabban és határozottabban képviselik a saját – lehet hogy téves – álláspontjukat, mint akik valóban értenek a témához, de akik épp ezért jobban látják az akadályokat és saját hiányosságaikat is, s ezért kevésbé mernek magabiztosan nyilatkozni.

Megerősítési torzítás

A megerősítési torzítás azon az ismereten alapszik, miszerint azokat az információkat részesítjük előnyben a feldolgozásnál, amelyek összhangban vannak a már meglévő hiedelmeinkkel. Ez egyfajta szelektív észlelés: ami megerősíti az alap elképzelésünket, azt megtartjuk, ami meg megcáfolná, azt elvetjük, hogy ne kerüljünk konfliktusba önmagunkkal. Ezt modellezi a Facebook működése is, ami a lájkok és érdeklődés alapján olyan buborékokba zárja az embereket, hogy csak nekik tetsző tartalmakkal találkozzanak. Tavris és Aronson a választás piramisa metaforával modellezte ezt a működést: két ember egy piramis csúcsán, ugyanabból a kiindulópontból, ugyanazokra a tényekre alapozva kezdi meg a vitát, azonban az érveléssel egyre csak távolodni fognak egymástól, mígnem a piramis két sarkán végzik. Bármilyen nézeteltérés könnyen elmehet ebbe az irányba, ha csak azon vagyunk, hogy saját álláspontunkat megvédjük, nézeteinket megerősítsük.

A visszafelé elsülés effektusa (backfire effect)

Az előbbi torzítás odáig is elmehet, hogy a nézeteinknek ellentmondó tények nemhogy megdöntik azokat, hanem még jobban megerősítenek minket, hogy kiálljunk a meggyőződésünk mellett. Ezt láthattuk például nemrég a Michael Jacksonról megjelent dokumentumfilm kapcsán: annak ellenére, hogy a filmben borzalmas dolgokat állítanak róla, a rajongók tüntetésbe kezdtek a megvédésére. Ez azért lehetséges, mert a pozitív, konzisztens énképünk fenntartása sokszor fontosabb a racionalitásnál. Azt, ha az új információk mentén összeütközésbe kerülünk saját magunkkal, Festinger nyomán kognitív disszonanciának nevezzük, ami egy roppant kellemetlen érzés, ezért próbáljuk minél jobban elkerülni, még az önbecsapásra is képesek vagyunk érte. A visszafelé elsülés lényege, hogy minél jobban erőltetjük a tényeket, annál nehezebb meggyőzni valakit, helyette csak jobban megerősödik a saját vélekedésében, mert így küzdi le a kognitív disszonanciát.

Keretezési (csomagolási) hatás

Nagyon nem mindegy, hogyan fogalmazzuk meg a választási lehetőségeket, amikor dönteni kell – még tökéletesen azonos opciók esetén is döntő különbséget hozhat a tálalás, bizonyította be Kahneman és Tversky. Az emberek bizonytalanság esetén azt az opciót részesítik előnyben, ahol a nyereség van kihangsúlyozva, pozitív keretben tűnik fel valami. Egy egyszerű kísérletben csupán annyi volt a különbség, hogy a potenciális üzletfelet internetes alapú cégként, vagy telephellyel nem rendelkező, kezdő vállalkozóként írtak le – mi vajon melyiket választanánk? Ezért fontos például azt is átgondolni, magunkat hogy mutatjuk be az önéletrajzunkban, motivációs levelünkben.

Tükrözési hatás

A szintén Kahneman és Tversky által leírt működésmód a kockázatvállalás különbségeit tárja fel. Az emberek várható pozitív kimenetel esetén kockázatkerülők (jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok), azaz ha már biztos a haszon, nem akarják megkockáztatni annak elvesztését. Várható negatív kimenetel esetén viszont inkább kockázatvállalóak vagyunk, igyekszünk megragadni még a legkisebb esélyt is, hogy kedvezőre fordítsuk a helyzetet.

A trivialitás törvénye (biciklitároló-hatás)

A Parkinson által leírt törvény azt takarja, hogy a különböző témák megtárgyalására és a döntések meghozására nem a súlyuknak és komolyságuknak megfelelő időt szánjuk, hanem ez aránytalanul oszlik el, és gyakran a leglényegtelenebb dolgokkal foglalkozunk a legtovább egy döntéshozási folyamatban. Ezt szerinte elsősorban a hozzá nem értés okozza: inkább azokkal a témákkal foglalkozunk, amihez értünk, míg ami túl bonyolult vagy összetett, hiába fontosabb, nem tudunk annyit hozzászólni, így kisebb hangsúlyt kap. A példája erre az volt, hogy egy bizottságnak meg kellett vitatnia egy atomerőmű terveit, amiből az lett, hogy a legtöbbet a személyzeti biciklitárolóval foglalkoztak, mivel magához az atomerőműhöz nem nagyon értettek, és kevésbé is érezték érintettnek magukat benne. Aki meg értett volna hozzá, ő nem nagyon szólt bele a vitába, mert a többiek úgysem értették volna, miről beszél. Parkinson egyébként nemcsak ezt írta le, hanem azt is, hogy az adott munkát mindig addig húzzuk, amennyi időnk van rá – egy ráérő öregasszony a példa szerint fél napot tölt egy képeslap feladásával, míg egy elfoglalt fiatalember három perc alatt elintézi ugyanezt, ami valahol szintén a döntések elnyújtásával áll összefüggésben (milyen legyen a képeslap, mit írjak rá stb.). Cikkünk következő részében az én és mások viszonyában fellépő torzításokkal foglalkozunk.