Hol köszön vissza a terápiás tapasztalat a színészi munkában, miért fontos ledönteni a tabukat a pszichológiával kapcsolatban, és milyen meghatározó mondatot hallott a pszichológusától, amit azóta már tetoválásként is visel? Kovács Patrícia, magyar színésznő a pszichológiához fűződő kapcsolatáról beszélt interjúnkban. Hozzánk is elkísérte állandó társa, Janka kutya, akiről szintén szó esett az önismeret kapcsán.
Mennyire vetted észre, hogy egy szerepnek, amit eljátszol, lehet terápiás hatása, volt-e ilyen tapasztalatod?
Volt ilyen, meg én ezt versenyszerűen igyekszem is csinálni, ha lehet. Az életemben a pszichológia 18 éves korom óta rendszeresen jelen van, kisebb megszakításokkal, de folyamatosan járok terápiába, akkor is, amikor jól vagyok. Felírnám mindenkinek, mert azt gondolom,
ez egy boldogabb ország lenne, ha az emberek foglalkoznának magukkal.
A szakmámat sem csak úgy élem, mint ami szórakoztató és élvezem, hanem terápiás szempontból is figyelek rá, hogy azokat a gátakat és nehézségeket, amelyeket a pszichológusommal is megpróbálok feldolgozni, meg tudjam mutatni a színpadon.
Van egy polcrendszer az életemben, rajta dobozokban azok a dolgok, amiket már megemésztettem – ezeket bármikor le tudom venni és meg tudom mutatni színházban vagy filmen, és azt gondolom, meg is kell mutatni. Ami most aktuális problémám, azt nem tudnám így kiteregetni egy alkotásban.
És fordítva mi a helyzet: van-e olyan, ami a színpadon történik, és utána beviszed a terápiába?
Érdekes, de nincsen, nekem az utolsó mondatnál véget ér a darab. Nem volt olyan szerepem, amit még továbbvittem volna este magammal. Amíg egy dolog létrejön, a felkészülés inkább tud megterhelő lenni, például volt egy darab két éve, amiben egy borderline-os nőt alakítottam, és az azért kifogott rajtam, ameddig próbáltam, voltak nehéz napjaim, amikor nem tudtam egyből letenni.
A próbák során egy zárt közösségben, intenzíven dolgoztok, ez jelent-e feszültséget?
Én sokszor esem abba a hibába, hogy nagyon bevonódom mások problémáiba. Lakik bennem egy olyan ember, aki szociálisan rendkívül érzékeny, és minden közösségben, ahol vagyok, problémamegoldó szerepbe lépek, sokszor vagyok villámhárító. Ezt például nehezebb lerakni otthon, de a szerepek nem szoktak hazajönni velem.
Mit látsz, milyen Magyarországon a hozzáállás a pszichológushoz járáshoz, hogyan szoktak arra reagálni, amikor megtudják, hogy te jársz?
Negatívum nem ért, de szeretem és fontosnak is tartom mindig elmondani, hogy járok, mert azt érzem, hogy ettől sokan még mindig zavarban vannak, hogy tabu. Az a döbbenetes, amikor beszélgetek a barátaimmal erről, és mindig abba a falba ütközöm, hogy idegen embernek „hogyan mondjam el a problémáimat” – pont neki jó elmondani, egy teljesen idegen embernek, aki nem kötődik hozzád! Amikor hozzám fordulnak ilyen igazán nagy lelki ügyekben, hogy adjak tanácsot, akkor mindig mondom, hogy nem, mert abban én is benne leszek, inkább menjen el valakihez, aki objektívebben tudja visszaközvetíteni, hogy mi van vele.
Említetted, hogy olyankor is jársz pszichológushoz, amikor jól vagy – ilyenkor miben segít?
Sokszor abban a pillanatban, hogy csak hangosan ventillálok, kimondok valamit, már magam is rájövök egy csomó válaszra. Most is épp egy nyugodtabb időszakom van, csak kéthetente járok, de amikor azt mondom, hogy jó korszakomban vagyok, akkor is tudok mondani 5-6 dolgot, amin az ember azért fennakad és tépelődik.
Az évek folyamán zárkózott lettem a magánéletemet illetően, nagyon sokszor sérültem abban, hogy ismert emberként visszahallottam innen-onnan, hogy mi történik velem. Mostanra kevés olyan ember van, aki előtt igazán megnyílok. Azért szeretek pszichológushoz járni, mert
az az egyetlen olyan hely, ahol nem kell lojálisnak lennem senkihez, csak saját magamhoz.
Abban a pillanatban, hogy egy barátommal beszélek, már jobban odafigyelek arra, hogy mit mondok, a pszichológusnál viszont csak magamra kell, hogy tekintettel legyek.
És a rendelőbe is elkísér Janka kutya?
Igen, ő mindenhova jön, az életem része, és nem is akarnám, hogy egyedül üljön otthon. Az egyik pszichológusom mondta is, hogy nem adnám-e bérbe terápiás kutyának, mert annyira jó energiái vannak.
Neked is terápiás kutya?
Abszolút, de nekem mindig volt, van és lesz kutyám. Azt gondolom, a kutya eleve egy terápiás dolog: amikor az embernek kutyája van, akkor muszáj egyben lenni, mert olyan, mint egy egyéves, nem nyitja ki a hűtőt és nem megy el egyedül vécére. Egy rosszabb időszakban, akinek nincs kutyája, az hajlamosabb ki se jönni a lakásból – ha van egy kutyád, muszáj kimenni, ez visszaráz az életbe, a közösségbe, és kizökkent a mókuskerékből, amibe hajlamosak vagyunk bepörgetni magunkat.
Volt-e olyan mondat, ami terápiában hangzott el, és nagyon jelentős volt számodra?
Igen, és ezt most nyáron magamra is tetováltattam: az, hogy valid. Ezt a szót egy pszichológustól hallottam először így magyarul, mert nekem az az alapproblémám, mióta figyelek magamra, hogy mindig leülök egy beszélgetésre, és úgy mesélek el egy történetet, hogy „tudom, hogy nem szabadna ezt éreznem, de…”, vagy „nem szabadna ezt tennem, de…”. És erre a terápia tanított meg, hogy minden valid, amit érzek.
Nekem azzal kell foglalkoznom, hogy ne akarjak megfelelni másoknak, hanem egyszerűen magamra figyeljek, és elfogadjam, hogy amit érzek, az igaz, az érvényes. Az egy másik kérdés, hogy ezt hogyan lehet nehéz helyzetekben képviselni, de az a legfontosabb, hogy ne kérdőjelezzem meg a saját érzéseimet. Mindig is akartam tetoválást, de azzal kapcsolatban is az volt bennem, hogy nem lehet, mert színész vagyok, meg majd problémát jelent – és most úgy döntöttem, hogy nem, ez az én testem, ezt én döntöm el, és ez valid.
És a másik tetoválásod?
Az is most nyáron készült, a gyerekem kedvenc meséje a Toy Story, és ebben van egy karakter, aki azt mondja: a végtelenbe és tovább. A gyerekem minden reggel ezzel a mondattal kel és fekszik, és ezt tetováltattam magamra ikonokkal (to infinity and beyond).
Ez a mondat mit jelent számotokra?
A gyerekem egy elképesztő tükör, mert minden olyan dolog, ami engem feszít a születésem óta, a megfelelési kényszer, hogy jó ember legyek, fegyelmezett, gátolja a belső szabadságom. Ehhez képest lett egy megállíthatatlan gyerekem, aki olyan, mint egy hurrikán, egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy ki mit szól, semmi nem tartóztatja föl – így él, a végtelenbe és tovább.
Változott a személyiséged a munkád, az ismertség hatására?
Én 14 éves korom óta vagyok színpadon, gyerekszínészként kezdtem. Kamaszként már többet kerestem, mint az anyukám, amerikai filmekben forgattam. Nem voltam gimnazista, hanem belekerültem ebbe a felnőtt, csili-vili, éjszakázós életbe ennyi idősen, és később tapasztaltam is annak a hiányát, hogy nem volt egy normális kamaszkorom. Voltak olyan korszakaim, amikor nagyon túlértékeltem saját magamat, irritáló lehettem. Aztán ahogy telnek az évek, az ember egyre inkább rájön, hogy mennyire nem számítanak ezek a dolgok. Most már az ismertség inkább feszélyez és megnehezíti a hétköznapjaimat: ha például elmegyek egy nagybevásárlásra, mindenki azt fogja nézni, mit teszek be a kosaramba, és hogy viselkedem a gyerekemmel. Ilyenkor is egy szerepet kell játszanom.
Neked akkor nagyon sok helyzetben kontrollálnod kell, hogy hogyan viselkedsz – mikor tudsz önmagad lenni?
Ahova általában járunk, mondjuk a játszótéren, ott már megszoktak minket, de mondjuk a karácsonyi őrületben bemenni egy bevásárlóközpontba, az kemény. Egyedül tudok igazán feloldódni, a gyerekemmel is nagyon jól érzem magam, de azért ott is van egy felelősségem. Már nagyon érzékelem azt, hogy gyorsan megy az idő, nem akarok semmilyen alkalmat elvesztegetni, amit vele tölthetek: például előbb felkelek, és elkészülök a saját dolgaimmal, hogy mire ő felébred, csak vele tudjak foglalkozni. Futással, sporttal tudok jól feltöltődni, azt általában egyedül szoktam, oda bújok el.
