Küzdelem a hiteles létezésért – betegség, megismerés és egzisztencia, I. rész

Évezredes tapasztalat, hogy az ember „mélyebb valója” szélsőséges helyzetekben, „kóros” állapotokban nyilatkozik meg leginkább. Az a feltételezés, miszerint a betegség kulcsfontosságú az ember megismerésében, a 19. században, a modernitás megformálódásakor kiemelt jelentőségűvé vált. A romantika írói és filozófusai kultikus státuszba emelték a betegséget (főleg a lelkieket), azt feltételezve, hogy a kóros állapot ugyanúgy kitágítja a tudatot és bepillantást enged az én forrongó mélységeibe, mint az álom, a fantázia, a szerelem „tébolya”, vagy az egyre elterjedtebbé váló tudatmódosító szerek. Vendégszerzőnk, Dr. Kőváry Zoltán egyetemi docens, klinikai szakpszichológus írása. 

A betegség ebben a kontextusban azonban nem mindig szó szerint értendő; erről szól Susan Sonntag ismert, A betegség mint metafora című ismert könyve is. A modern dinamikus pszichológia és egzisztencialista filozófia előfutára, a dán Sören Kierkegaard is ebben a szellemben írta meg utolsó, A halálos betegség című művét 1849-ben. Kierkegaardnál a halálos betegség

a kétségbeesést jelenti amiatt, hogy az ember nem tud önmaga lenni.

A 19. század közepétől azonban – a természettudományok, főként az orvostudomány térnyerésének köszönhetően – megjelenik a Foucault által leírt „klinikai tekintet” is, amelynek következtében egyre inkább „átmedikalizálódnak” az ismereteink azokkal a jelenségekkel kapcsolatban, melyek hagyományosan a művészet, a filozófia vagy a teológia hatáskörébe tartoztak. Megszületik a „medikális diskurzus”, amelynek – megismerésre vonatkozó jelentőségén túl – Foucault szerint van egy markáns hatalmi-fegyelmező dimenziója is. Ettől kezdve ugyanis az ember megítélését lehetővé tevő „jó” és „rossz” kategóriája nem az „erkölcsös-erkölcstelen”, hanem az „egészséges-beteg” megkülönböztetésen alapul.

A rideg klinikai tekintet

A modern nyugati orvoslásban (és az attól kezdetektől fogva elválaszthatatlan klinikai pszichológiában is) ezért a „klinikai tekintet” – és minden, ami ehhez kapcsolódik: a nyelvhasználattól az öltözködésen át a kezelési „rítusokig” és a megingathatatlan „szaktekintélyig” – jelentős hatalmi aspektusokkal is rendelkezik. Az ezen alapuló szabályozás a szocializációs folyamaton keresztül beépül a személyiségbe, a „társadalomkarakter” részévé válik, aminek legfőbb funkciója Erich Fromm szerint az, hogy az ember önként tegye meg azt, amire a társadalomnak/hatalomnak szüksége van. Ha nem teszünk meg mindent (lelki) egészségünk és azzal összefüggésben „boldogságunk” érdekében,

szégyennel, bűntudattal és kirekesztettséggel fizetünk érte.

A medikális diskurzus létrehoz tehát egy olyan intellektuális megközelítésmódot, kódrendszert, ami az objektív (vagy inkább objektivitásra törekvő) tudomány úgynevezett harmadik személyű perspektívája alapján szemlél és osztályoz jelenségeket, kijelölve azt a horizontot, amelyen belül a tapasztalatok bizonyos típusú jelentéssel ruházódnak fel („betegség”). Ugyanakkor ez a horizont le is szűkül a kidolgozott fogalmi kategóriák rutinszerű használata következtében, egy meghatározott csatornába terelve és jelentősen korlátozva a megértés-önmegértés lehetőségeit.

Hamis önismeret

Ez figyelhető meg akkor is, amikor valaki a klinikai pszichológiával ismerkedve olyan „önismeretre” tesz szert, aminek lényege a természetes szubjektív tapasztalatok „átfordítása” a klinikai pszichológia sokszor medikalizáló nyelvezetére (pl. lehangoltság helyett „depressziós vagyok”, megbántották az önérzetem helyett „nárcisztikus sérelem ért” stb.). Érdemes lenne átgondolni, hogy egy olyan pszichoterápiás módszer, amely szorosan kapcsolódik a medikalizáló/pszichiatrizáló koncepciókhoz, miféle „önismerettel” látja el a jövendőbeli szakembereket a kötelező képzés folyamán.

Az első lázadás ez ellen a felfogásmód ellen a pszichoanalízishez kapcsolódik. Freud ugyanis feltételezte, hogy

a „normális” és „patológiás” határa a pszichésen belül meglehetősen illuzórikus.

Bár először tisztán pszichopatológiai vizsgálatokat végzett, miután felfedezte, hogy az álmok hasonlóképpen szerveződnek, mint a neurózisok (manifeszt és látens rétegek, tudattalan eredet, elsődleges folyamatok stb.), klinikai tapasztalatainak következtetéseit kiterjesztette az álmok normálpszichológiai jelenségén keresztül a hétköznapi tapasztalatokra is. Így vált a pszichoanalízis „a mindennapi élet pszichopatológiáján” keresztül klinikai módszerből mélylélektanná, aminek nyomán aztán egy sor kulturális megnyilvánulás (művészet, vallás, erkölcs) pszichológiai jelentése vált hozzáférhetővé Freud és követői számára.

Patográfia vs. pszichobiográfia

A „betegség” kérdését Freud némi ambivalenciával kezelte ezt követő írásaiban. A vallást például „kollektív neurózisnak” tekintette, amely az emberiség infantilizmusából és mindenható apa iránti vágyából ered. A művészi alkotások területén azonban inkább kisebbíteni igyekezett a pszichopatológia magyarázó erejét, és hangsúlyozta a különbségeket a neurotikus és a művész között. Pszichiáter elődei és kortársai közül számosan írtak úgynevezett patográfiákat, amelyek különféle híres alkotóknál-gondolkodóknál a betegség lefolyását és életműre, kreatív tevékenységre irányuló hatását igyekeztek kimutatni, pszichiátriai ismereteik segítségével. Freud véleménye az volt, hogy a patográfia semmi újat nem tud kimutatni, ezért hozta létre a pszichobiográfia módszerét, amely a diagnózisokra épülő, leegyszerűsítő magyarázatok helyett a pszichoanalízis pszichodinamikával és pszichogenezissel kapcsolatos elgondolásait igyekszik kamatoztatni akkor, amikor dokumentumok alapján pszichológiai összefüggések után kutat az élettörténetben és az életműben.

A pszichobiográfia nem pszichopatológiai tüneteket és kórképeket próbál azonosítani, és azokra vonatkozó általános ismeretek alapján következtetéseket levonni a vizsgált személyről, hanem lélektani motívumok, témák, konfliktusok és krízisek után kutat, és az alkotási tevékenységben azok egyéni megoldási formáit látja. Ez utóbbihoz kapcsolható a pszichiáterből egzisztencialista filozófussá átvedlő Karl Jaspers felfogása is, aki úgy látta, hogy a létezés határhelyzeteiben (halál, harc, szenvedés, bűn) válik az ember igazán önmagává a benne lehetséges egzisztencia megvalósításával, például alkotáson keresztül. A művészi létforma tehát ebből a nézőpontból nem „öngyógyítási” törekvés, hanem az autentikus létezés megvalósításáért folyó küzdelem, egyfajta tanúságtétel a „conditio humana” vagy a „világba vetettség” tapasztalatáról.

Cikkünk folytatásában a fenomenológiai szemlélet emberközelibb megközelítési módjával ismerkedhetnek meg.