„Légy erős, később jobb lesz.” – Mit (ne) mondj egy gyászolónak?

A halál pillanatában, a temetés fájó perceiben, a veszteséget követő hetekben, hónapokban, években – a gyász és az elmúlás érzése mindvégig nyomot hagy bennünk. Hiába a környezetünk segítő szándéka, mégis összeszorul a gyomrunk a „neki most már nem fáj, és később neked is jobb lesz”, és hasonló mondatok hallatán. Mit ne tegyünk hát, és hogyan tudjuk valóban segíteni a gyászoló társainkat?

Életünk természetes, ugyanakkor egyik legnehezebb velejárója, hogy eljön az a pillanat, amikor búcsút kell vennünk szeretteinktől – akkor is, ha erre nem készültünk fel. Az érzés magával ragad, megbénít, akár elbizonytalaníthat önmagunkban és az élet értelmében. A gyászfolyamat egyik legnehezebben elfogadható része, hogy nincs tökéletes megoldás a fájdalom enyhítésére.

Minden ember más abban, hogy hogyan képes feldolgozni az elmúlást és a veszteséget, ahogyan abban is különbözünk, hogyan vagyunk képes elbúcsúzni elveszített szerettünktől.

A gyász ezerarcú társunkká válik a veszteséget követő hetekben és hónapokban, mely számos reakciót válthat ki belőlünk: fájdalmunk kibeszélésétől az abszolút hallgatásig, a dühtől a csendes beletörődésig, a szűnni nem akaró fájdalomtól figyelmünk tudatos eltereléséig. A gyászfolyamat számos stádiumon megy keresztül a veszteséget követő egy évben, melynek tudatosítása segít az érzéseink elfogadásában, valamint környezetünknek is mankót szolgáltat a megfelelő támogatás nyújtásához. A különböző stádiumokról, és azok megéléséről egy korábbi cikkünkben írtunk részletesen. A feldolgozási folyamatot azonban nagyban megnehezíti, ha a gyásznak azzal az arcával kell szembenéznünk, melyet sosem élünk át igazán.

           „Most erősnek kell lenned" – a gyász, amit nem élhetünk megteljes egészében

Amikor a veszteség átélésének fájdalmában osztozik a környezetünk, a feldolgozás könnyebbé válik. Társaink odafigyelése, szeretteink gondoskodása segít minket a gyászfeldolgozás rögös útjának megtételében. A veszteségünk átélését és elfogadását azonban megnehezíti, ha a környezetünk nem támogatja megfelelően a feldolgozást. A támogatás hiánya gyakran olyan, segítő szándékkal kimondott tanácsok formájában is megnyilvánulhat, mint például: „Neked most erősnek kell lenned, a gyermekeidnek szükségük van rád!”.

Bár a mondat elsőre helyénvalónak tűnik, az ilyen tanácsokkal könnyen azt érhetjük el, hogy a gyászoló azt érezze, nincs itt a megfelelő idő a feldúltság, szomorúság vagy az abszolút üresség megélésére. Ezek az érzelmek azonban a gyász természetes reakciói, melyeket ha nem a megfelelő időben élünk át, megnehezítik és eltolják a gyászmunkát.

A gyászoló ezáltal úgy érezheti, hogy el kell nyomnia és takarnia a természetes fájdalmát, helyette pedig erősnek és összeszedettnek kell lennie.

           „Ideje most már továbblépned" – az illegális gyász problematikája

Az elnyomott gyász mellett fontos arról a gyászról is szót ejtenünk, amelyet a társadalmunk gyakran nem fogad el. Ennek következtében a gyászoló úgy érezheti, hogy nincs joga az érzései megélésére, így magára a gyászfolyamatra sem. Az úgynevezett illegális gyász esetén a környezet felülbírálja, vagy akár teljesen megvonja a gyász „jogát” a veszteséget átélt személytől, mely olyan támogatónak tűnő mondatokba burkolózhat, mint: „Ideje most már túltenned magad rajta, és élni tovább az életedet!”.

Szintén az illegális gyászhoz tartozik, amikor gyermekeinket szeretnénk megvédeni a gyász perzselő fájdalmától. Bár az ilyen lépések szintén a gyászoló megóvásáról szólnak, gyakran többet ártanak, mint amit használnak.

A fiatal gyászoló kirekesztése azt eredményezi, hogy a gyermek nem tudja átélni a negatív érzéseit akkor, amikor annak az ideje lenne.

Sokszor úgy hisszük, hogy gyermekünk túl kicsi ahhoz, hogy megértse a halál és az elmúlás fogalmát. „Úgysem érti még, hogy mi történt.” – pedig értené a saját nyelvén, a saját idejében.

A segítő szándékú interakciókon túl azonban számos olyan veszteséggel is találkozhatunk, ahol a környezet nyíltan és aktívan tagadja a gyászoló fájdalmát és gyászmunkáját. Ilyen lehet egy törvénytelen szerelmi kapcsolat után egyedül maradt szerető gyásza, vagy az évek óta elvált házastárs elvesztésekor érzett fájdalom. Az ehhez hasonló gyászfolyamat során a gyászoló környezete gyakran türelmetlenül és értetlenül áll a veszteséget átélt egyén előtt.

           Mit tegyünk, ha gyászol egy szerettünk?

Ha a sok segítő szándék mellett tudatosul bennünk, hogy az eddig adott tanácsaink nem segítik a gyászmunkát, talán felmerül a kérdés: „Ha nem ezt, akkor mit kéne tennem?”. A válasz pedig sokszor egyszerűbb, mint amit elégnek éreznénk.

A veszteséget átélt személynek ugyanis sokszor nem tanácsra, hanem egy csendes és türelmes hallgatóságra van szüksége.

Olykor a puszta jelenlétünk és értő figyelmünk már elegendő ahhoz, hogy egy hosszas gondolat kifejtése után a gyászoló megnyugvásra találjon. Amennyiben már végigkísértünk egy gyászfolyamatot elejétől a végéig, biztosan tapasztaltuk, hogy vannak gyászolók, akik újra és újra felelevenítik az elvesztett személlyel átélt közös emlékeket, vagy az elvesztés pillanatát. Bár lehet, hogy a történetet már mi magunk is kívülről tudjuk, érdemes újra teret adni neki, és türelmesen végighallgatni, hiszen ez a folyamat segíti a veszteség feldolgozását és elfogadását is.

Fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy egyik gyászfolyamat sem ugyanolyan, mint a másik. Ha egy gyászoló személy megtisztel minket a bizalmával, és betekintést ad a gyászmunkájába, igyekezzünk elfogadni az érzéseit akkor is, ha nem értünk vele egyet. Az értő figyelmünkön túl azzal is segíthetjük a gyász folyamatát, ha egy nyugodt környezetet biztosítunk, ahol a gyász olyan természetes érzelmei is helyet kaphatnak, mint a kétségbeesés, a szomorúság vagy a harag. Végezetül adjuk meg azt az időt szerettünknek, amire a gyászoláshoz szüksége van: a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem siettetjük a gyászfeldolgozás folyamatát, hanem hagyjuk, hogy a saját medrében csendesedjen el a fájdalom, és váltsa fel a veszteség elfogadása.