Lelki hadviselés – a háborúk mint társadalmi traumák

A háborúk kétségkívül az egyik legmegterhelőbb életesemények az emberiség számára. Radnóti Miklós soraival élve: „fölöttünk fú a förtelmes halál”. Az embert bizonytalanság és félelem árasztja el, hisz sosem tudhatja, mikor lesz vége. Ugyan már 74 éve a második világháború lezárásának, de azóta is számos megdöbbentő, agresszív társadalmi traumáknak lehetett tanúja a világ. Cikkünkben szó lesz a társadalmi traumákról, azon belül is a háborúról, és bemutatjuk, hogy hogyan hat ez a katonákra és a társadalomra. Tartsatok velünk!

Az elmúlt évek és évtizedek bővelkedtek az agresszív társadalmi konfliktusokban, válságokban és traumákban. Gondoljunk csak a szíriai helyzetre, az európai terrortámadásokra, a délszláv háborúra vagy akár Vietnámra. Sztálin egyszer azt mondta, hogy „egy ember halála tragédia, millióké statisztika”. Bár a szovjet diktátort nem feltétlen erről az idézetéről ismerjük, jól rátapintott arra, hogy

sokszor elfelejtjük, milyen súlyos következményei is vannak ezeknek a vérbe torkolló traumáknak.

Hogy miért? „A háború a legrosszabb. Tudod, mikor kezdődik, de azt nem, mikor ér véget” – hangzik el a Gomorra című sorozatban.

„Megfogyva bár, de törve nem?!”

Hajduska Marianna Krízislélektan című könyvében úgy fogalmaz: „A társadalmi traumák egyik jellegzetessége, hogy nehezen hisszük el, hogy megtörténhetnek. Éppen ez a felkészületlenség az, ami az emberekből krízisállapotot, rettegést, félelmet, szorongást vált ki”. Ilyenkor az emberek biztonságérzete meginog, és elveszítik a kontrollt az életük felett. Ezek a traumák jelentősen meghatároz­hatják az elkövetkező évek hangulatát, és átírhatják a jövőre szánt terveket.

A krízis lezajlása, a helyzet rendeződése után gyako­riak a maradványtünetek,

amelyek nem ritkán generációkon keresztül is követhetőek. Fontos, hogy nem pusztán az elszenvedőket, hanem közvetetten az egész népessé­get érinthetik, hiszen az erkölcsi normák átmenetileg megkérdőjeleződnek, valamint a biztonságérzet és a bizalom is átmenetileg „hiánycikkekké” válnak. Az embereken eluralkodik az az érzés, hogy minden megtörténhet.

„Keservben annyi hű kebel szakadt meg”

A katonák harctéri pszichés összeomlása nem ismeretlen jelenség, azonban az 1800-as évek végéig kifejezetten negatívan álltak hozzá a problémához. Az első világháború tarthatatlanná tette, hogy ne alakuljon ki egyfajta szakmai diskurzus arról, hogy miért válnak emberek mindenfajta fizikai sérülés jele nélkül harcképtelenné a harcmezőn vagy később, a frontok mögött. A kor katonai pszichiáterei a stresszhatás fizikai és fiziológiai okaira helyezték a hangsúlyt a traumatikus események magyarázatakor. Ezzel szemben Ferenczi Sándor, magyar pszichoanalitikus, aki katonaorvosként szolgált a „nagy háborúban”, úgy vélte, lelki trauma okozza a tüneteket. Egy későbbi kollégája, Abram Kardiner továbbvitte ezt a gondolatot, és a második világháború során, tapasztalataira alapozva leírta a poszttraumás neurózis máig helytálló tünettanát. Ő úgy vélte, hogy a poszttraumás neurózis egy jele annak, hogy a traumát nem sikerült kellően feldolgozni. Szerinte nem arról van tehát szó, hogy valaki jelleménél fogva gyenge lenne vagy már eleve pszichésen beteg.

Egyre inkább elismerést nyert az a felfogás, hogy a háború a legedzettebb és legrátermet­tebb katonáit is megviseli.

Az emberi élet kioltásához, a szenvedés látványához nem lehet hozzászokni. Szinte elkerülhetetlen, hogy a katonák ne szenvedjenek valamekkora pszichés sérülést, hiszen ahogy a test, úgy az elme is sebezhető. Ezt továbbgondolva az is megerősítést nyert, hogy minél gyorsabban, és a trauma helyszínéhez minél közelebb kap segítséget az illető, annál nagyobb az esélye, hogy nem lesznek utótünetei, és nem alakul ki maradandó pszichés károsodás. Ezért van manapság az, hogy a misszióban szolgálatot teljesítő kontingensekkel mindig tart pszichológus is, illetve itthon is minden alakulatnak van legalább egy csapatpszichológusa.

Persze a háborút, missziót követően is tartogat kihívást az élet a katonák számára. A hazatérést követően olykor meg kell küzdeniük a lelkiismeretükkel, a bűntudat érzésével és az otthon lévők érzé­seivel, ítéletével.

A trauma feldolgozását akadályozhatja, ha utólag teljesen értelmetlennek és feleslegesnek tűnik a harc.

Ezt tovább súlyosbíthatja, ha a közmegíté­lés is negatív vagy erősen megosztott. A vietnámi háború és a körülötte kialakult társadalmi mozgalom jó példa erre.

„S a sírt, hol nemzet sűlyed el”

A háború mint társadalmi trauma további jellegzetessége, hogy nem pusztán a harcoló katona sérül lelkileg, hanem a civil lakosság is. Az erkölcsi normák felborulása nagymértékben sújthatja a „hátországot” az előretörő vagy visszavonuló csapatok agressziója, vad viselkedése miatt. Ezek az idő múlásával sem tűnnek el. A csoportos nemi erőszakok, értelmetlen öldöklések, megfélemlítések korunk háborús konfliktusaiban is igen gya­koriak. A civil lakosság passzív elszenvedője a harcoknak.

Új vonása korunk hadakozásainak az elektronikus média széleskörű elterjedtsége. Manapság már a fotelban ülve, a számítógépek által a harcok, mészárlások is beköltöztek mindennapjainkba.

A néző immunizálódhat az agresszióval, az embertelenséggel kapcsolatban, és a szenvedővel szemben kialakulhat egyfajta közömbösség vagy közönyösség érzés is.

Főképp, ha a képeket nem kíséri megfelelő magyarázat. Ezenkívül fontos, hogy mi­nél fiatalabb és éretlenebb személyiségű a néző, annál kiszolgáltatottabb és magára hagyottabb abban, hogy mindez hogyan alakítja személyiségfejlődését és a kegyetlenséghez való viszonyát.

„Egy ezredévnyi szenvedés kér éltet vagy halált”

A társadalmi feldolgozás gyakran hiányos, esetleges vagy akár el is marad. Az emberek védekezési eszközei esetlenek vagy sokszor teljesen hiányoznak.

A trauma mély, az addigi élettörténetbe nehezen beépíthető sebeket ejt,

amire a leggyakoribb reakció tagadás, a tudatalattiba való lesüllyesztés. Ez a fajta elhárító mechanizmus a társadalomra is érvényes. A trauma megnyugtató feldolgozása fontos lenne a biztonságérzet helyreállításához és a jogi, valamint erkölcsi normák működésé­be vetett bizalom visszaszerzéséhez, hiszen, ahogy említettük, azok is sérülhetnek, akik közvetlenül nem váltak áldozatokká, pusztán szemlélői voltak az ese­ményeknek, ahogy azt 2001-ben a World Trade Center elleni terrortámadás után is láthattuk.

Záró gondolatként álljanak itt Wass Albert szavai, mindenfajta kommentár nélkül: „Minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna, és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Akár megnyerik, akár elvesztik, a háborúban csak veszíteni lehet.”