A társadalomtudományi kutatók patológiásan érdeklődnek a borzalmak iránt. A pszichológia is csak nemrégiben, a humanista irányzat megjelenésével kezdett el foglalkozni az egészséges személyiséggel, és az olyan fogalmakkal, mint a fejlődés, az önmegvalósítás vagy az önazonosság. Ezelőtt elsődlegesen a torzult személyiségek, a vérrel és könnyekkel járó tragédiák, háborúk és népirtások lehetséges magyarázatai, vagy éppen az emberek átverése szerepelt a kedvenc kutatási témái között.

Ha a társadalomtudomány egyik legkedveltebb témáját, a csoportok közötti erőszakot vizsgáljuk, rögtön rendelkezésünkre áll legalább ötféle elméleti „szemüvegkeret” amiket tetszőlegesen feltéve más és más megvilágításban láthatjuk a problémát. Az biztos, hogy az erőszak valószínűleg a legdrágább és legkevésbé hatékony konfliktusmegoldási módszer, amit az emberiség valaha alkalmazott, ráadásul azon szerencsétlen tulajdonsága miatt, hogy egy erőszakos konfliktus újabb és újabb erőszakos konfliktusok születésénél bábáskodik, még kontraproduktív is. Ennek ellenére az emberiség az írott történelem során nagyjából 14-15.000 fegyveres összecsapást vívott meg, megközelítőleg 3,6 milliárd halottal. Mindezeket tudva elkerülhetőnek, netán gyógyíthatónak, vagy az emberi viselkedésbe javíthatatlanul bekódolt viselkedési formának tartják-e a társadalomtudományok a konfliktust?

A szociálpszichológiai szemüveg

A legegyszerűbb magyarázatok, mint amilyen Sherif reális konfliktus modellje, az erőforrások szűkösségéből és a csoportok erőforrások iránti versenyéből vezetik le a konfliktust – a modellben a csoportoknak tényleg van miért harcolniuk. Ez a némileg közgazdaságtani szemlélet feltételezi, hogy a csoportok ellenségeskedése megszüntethető egy közös cél elérésének megválasztásával vagy éppen a közös fenyegetés eszközével. Az elmélet premisszáiban kimondatlanul is szerepel a gondolat: a versengés nyomán kialakuló agresszió nem igazán kódolt, hanem környezeti hatások által kikényszerített.

Gyakran szokták ezt az elméletet párba állítani a szociálpszichológia egyik leghíresebb kutatójának, Henri Tajfelnek a csoportos identitás elméletével, amely kimondja: az emberek már a csoportba sorolástól is elkezdenek torzítani sajátjaik irányába, még akkor is, ha még nem is látták soha „bajtársaikat”. Ezzel párhuzamosan képesek

pozitív érzelmeket kinyerni pusztán a külső csoportok lekicsinyléséből.

Tajfel szerint nincs szükség vízhiányra, éhségre, szűkös erőforrásokra, még pénzre sem, hogy konfliktus alakuljon ki a csoportok között, mindössze annyi kell, hogy az emberek eltérő csoportokba sorolódjanak – mondjuk születésüktől kezdve. Kutatásai egy tucatnyi más, híresebbnél híresebb kutatót inspiráltak, hogy feltérképezzék a torzításokat, amelyekkel más csoportokat személünk, és feltárják a mechanizmusokat, amik során dehumanizáljuk és konkrét agresszív cselekedetek célpontjaivá tesszük őket.

Az ősember atomfegyverrel játszik

Az evolúciós pszichológiai irányzat megjelenése sokat segített a konfliktusok eredetének magyarázatában. Alapfeltevése kimondja: a vadászó, gyűjtögető csoportokban évezredekig adaptívnak minősülő viselkedésformák velünk maradtak az utóbbi hat évezred elképesztő sebességű változásai során is, akár egy potyautas, aki nem ugrott le időben a felgyorsuló vonatról. Bizonyos, egykori túlélést segítő viselkedések ma már nemhogy nem segítik a túlélést, de veszélyeztetik az egész emberiséget is. Az evolúció leragadt a fabunkóval hadonászó ősembernél, és nem tudott lépést tartani az önmagára egyre veszélyesebbé váló modern emberrel, aki meghódította a bolygót, bárhol ott tud teremni néhány óra leforgása alatt, megszüntetve azt a szelekciós nyomást, ami évmilliókig alakította külsejét és viselkedését is.

Államok és konfliktus

Feltétlen szót kell ejteni az olyan, politikai beállítottságú szemléletekről is, mint amilyenek a nemzetközi kapcsolatok realista elméletei, amelyek közül néhány már strukturális sajátosságként kezeli a konfliktust, különböző megállapításokat téve a nemzetközi színtéren található csoportokról.

Az államok között mindig is káosz uralkodott,

a rövid életű szövetségeket mindig is felülírta a puszta érdek.

Ha egy állam saját biztonságának növelése érdekében túlságosan erőssé válik, a körülötte lévők fegyverkezni kezdenek, és ahelyett hogy biztonságosabbá tennék a helyzetüket, végső soron egyre közelebb sodorják magukat a konfliktushoz (biztonsági dilemma).

A realizmus a háborúkat magyarázza az individuum szintjén, illetve az állami berendezkedések szintjén. Utóbbival kapcsolatban azt a megfigyelést tette, hogy a liberális demokráciák kevésbé hajlamosak fegyveres konfliktusba keveredni.

Kenneth Organski elmélete szerint háború akkor tör ki, mikor a fennálló helyzettel elégedetlen állam képességei megközelítik a nemzetközi színtéren uralkodó állam képességeit. A háborúk és konfliktusok valójában a folyamatos emberi fejlődés termékeinek tekinthetőek egy olyan rendszerben, ahol mindenki kicsit többet akar magának.

A szociális dominancia árnyékában

A ’90-es években a csoportok közötti konfliktusokat magyarázó irányzatokat hajmeresztő elméletbe igyekeztek desztillálni: ez volt a szociális dominancia elmélete. Az SDT evolúciósan előnyösnek és megváltoztathatatlannak tételezte fel az emberi társadalmakban fennálló hierarchiát, valamint az elnyomást, amivel ezt fenntartjuk. A tudományos közösség egy emberként vetette rá magát a nagy emberi tragédiát szenvtelen távolságtartással kezelő elképzelésre. Ha a tudomány kimondja, hogy az elnyomás és a konfliktus megváltoztathatatlan, nem járul-e ezzel hozzá a szenvedés konzerválásához? – merült fel a kérdés. Természetesen nem az SDT volt az első társadalomtudományi elmélet, melyet etikai oldalról kérdőjelezték meg: a politikai realizmus is kapott ilyen kritikákat. Ha feltételezzük, hogy a Szovjetúniónak az érdekében állna megelőző csapást mérni az Egyesült Államokra, majd ezt a fejtegetéseinket megosztjuk a világgal, nem vesszük-e rá az orosz vezetőket arra, hogy tényleg atomcsapást mérjenek több millió emberre?

Paradox módon pont a társadalomtudományi vizsgálódás tragédiája szolgálhat feloldásul: a társadalom a puszta megfigyelés hatására elkezd másképp viselkedni. Ha máról holnapra kitalálnánk, hogyan működnek az emberi konfliktusok, a társadalomban élő csoportok érdekeltté válnának abban, hogy másképp viselkedjenek, hogy kiutat keressenek, hogy rácáfoljanak a meglátásainkra. A társadalomtudósok pesszimista szemléletének ellentmondva, a háborús konfliktusok száma szignifikáns statisztikai csökkenésben van a ’90-es évek óta. Míg néhány kutató a liberális demokráciák győzelmét és az örök béke eljövetelét vizionálta az összetűzések hanyatlásában, mások feltették a kérdést: vajon az információs forradalom korszakában hogyan fognak majd az emberek szenvedést okozni egymásnak?