Az önismeretnek akkor van hatása, ha érzelmi érés is egyben, amit nem lehet siettetni, érdemes hozzá lelassítani – vallja Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus, akinek a közelmúltban jelent meg legújabb könyve.
A könyv egészen új nézőpontból ragadja meg az önismeretet, 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet címmel – könyvajánlónkban részletesebben is írtunk róla. A szerző 100 olyan mondatot gyűjtött össze benne, melyek formálták a világról és saját magáról alkotott képét, valamint szakmai hitvallását. Ez kiegészül a személyes tapasztalataival, önismereti meglátásaival. Ami a leginkább tetszett benne az az, hogy
nem ír kész válaszokat, hanem arra késztet, hogy elgondolkozzunk a felvetett kérdéseken, a saját 100 mondatunkon
– támpontokat viszont kapunk ehhez a szerzőtől. Ennek nyomán továbbgondolva a felvetéseket, az önismereti vonalon haladva beszélgettem Imrével arról, hogyan találhatjuk meg a személyes válaszainkat, miként láthatunk rá jobban a saját működésünkre, ha kell, akkor a társadalmi nyomással, trendekkel is szembehelyezkedve. Az a lassító szemlélet, ami a könyvben benne van (ahogy látni fogjuk, 100 meghatározó mondatot sem lehet gyorsan összegyűjteni), az interjúban is előtérbe került, mint az önismeretünk elmélyítésének elengedhetetlen feltétele.
Hogy állt neki a könyv megírásának, hogyan gyűlt össze 100 mondat?
Az egészből a cím volt meg először, aztán a következő fél-szűk egy év arról szólt, hogy elkezdtem tételesen gyűjteni azokat a mondatokat, amiket én sorsformálónak érzek – ennek egy Excel-tábla lett a vége 150-170 mondattal. Aztán jött egy tisztázós időszak, amikor tömörítettem, szelektáltam, aztán a legvégén tördeltem be fejezetekbe – a végén, mint egy gyöngysort, felfűztem ezt a 100 gyöngyöt egy nagy egésszé.
Nagyon alapos önismereti vizsgálat kell ahhoz, hogy ennyi mondatot össze tudjunk gyűjteni, és írta is, hogy vannak vakfoltjaink ebben – hogyan veszünk észre egy mondatot, ami ránk hatással volt, ha pont az a vakfoltunk?
A vakfoltokban az a trükk, hogy mikor vakfoltok: a 18 éves kori önmagunknak például volt egy csomó vakfoltja, azóta ért minket több behatás is, jobban rálátunk önmagunkra, és most már nem vakfolt, ami akkor az volt. Valójában az a kérdés, hogy a 100 mondatból melyek azok a mondatok, melyeket úgy lehetett föllelni, hogy ha elképzelem a korábbi önmagamat, neki ez vakfolt volt. Ezért érdemes elkezdeni az önismereti folyamatot minél előbb.
Az önismerettel kapcsolatban idézi Popper Pétert a könyvben, hogy „az önismeretnek önmagában nincs gyógyító ereje” – ha továbbgondoljuk ezt, akkor minek van, mi vezet el az önismerettől a változásig?
A lelkünk mélyén érzelmi mintázatok vannak, és ha a terápiás folyamatban találkozom ezekkel, kapnak egy új színezetet, létrejön a katarzis. Ez hoz egy olyan váltást, hogy már nem úgy érintenek a jelenben ugyanazok az elakadások. De ha az önismeret révén nem az érzelmi mintázatra látok rá, hanem csak tudatosítom, hogy ez és ez történt, és mint egy hajónaplót, végignézem az élettörténetemet, ettől nem lesz gyógyulás, ettől nem lesz változás. Ezért tart hosszan a mélyterápiás munka.
Nagyon sokszor a mérnöki gondolkodású, két lábbal a földön álló emberek, akik a ráció fellegvárából nézik a lélektant, azt hiszik, ők eljönnek, megtudják az információt, és akkor megváltoznak, mert ez csak belátás dolga. Nem, ez sokkal inkább érés dolga, hogy beérik-e az, hogy én tudok a lelkem mély rétegeivel érzelmi szinten foglalkozni, és ezt nem annyira lehet siettetni. Nincs olyan, hogy gyorsan átbeszélem az anyámmal való kapcsolatomat – ez idő, energia és rengeteg beletett munka.
Ezzel szemben sokszor megjelenik a terápiában az időnyomás, hogy minél gyorsabban oldjuk meg a problémákat.
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek „Algopyrin-megoldások”. Én nem vagyok terapeuta, nem csinálok pszichoterápiát, és a könyvben amellett is teszek hitet, hogy
ne hazudjuk el a mélylélektannak az erejét, menjünk terápiába, de igenis van az az eset, amikor a tünetet tudjuk kezelni.
Egyik kedvenc példám a halogatás mint időgazdálkodási probléma: ez egy tünet, aminek lehet az az eredendő oka, hogy az illetőnek a mélylélektani dolgai nincsenek rendben, és ténylegesen a terápia gyógyíthatja meg. De ez nem jelenti azt, hogy egy időgazdálkodás tréningen vagy beszélgetésben én nem tudok neki olyan módszert a kezébe adni, amivel a tünetét orvosolhatja. Attól még nem biztos, hogy meggyógyul az eredeti gócpont, de eljuthatunk egy élhető szintre.
Az időgazdálkodáshoz köthető a könyvben az a mondat, hogy „ameddig alszol, addig nem élsz” – erről az jutott eszembe, hogy fontos hasznosan tölteni az időt, de sokszor becsúsznak üresjáratok: lehet-e egyáltalán minden percét kihasználni a napunknak?
Lehetni lehet, csak minek? Az időgazdálkodást sokan félreértik: ez nem arról szól, hogy szuperembereket, félisteneket és robotokat gyártsunk, hogy egységnyi idő alatt minél hatékonyabban menjen a szekér. A kisfiam egyik könyvének a végén van ez, hogy „nahát Thomas, most már a kiscicák is tudják, hogy te egy igazán hasznos mozdony vagy”.
Már a 2-3 évesek is azt a társadalmi üzenetet kapják, hogy hasznosnak kell lenni. Én nem mondom, hogy hasznosnak kell lenni, de azt igenis állíthatjuk, hogy tele vagyunk időrablókkal.
Ezekben az az ördögi, hogy 5-10 percenként viszik el az életünket, amit ha összeadunk, gigászi időmennyiségek jönnek ki. Közben pedig az az alapélményünk, hogy nincs idő semmire. Lenne idő, csak nem kéne elbaltázni – ha viszont épp el akarok szúrni egy csütörtöki napot, a jogom legyen meg hozzá. Van egy kérdésem, amit fel szoktam tenni a klienseimnek: van-e jogod elszúrni az életed? Nagyon sokszor a szülői meg társadalmi üzenet az, hogy nincs jogod. Nem mondom, hogy mindenkinek van, mert egy 3 gyerekes családanya ne szúrja el az életét, mert akkor a gyerekei életét is elszúrja – szóval ez egy bonyolult eset. De legalább elvi szinten néha engedjük meg, hogy nem kell minden napot betáblázni, mert emberek vagyunk, esendőek, és ezt tessék lelki szinten is tudomásul venni – meg főleg azt, hogy nincs gyors változás, ehhez évek kellenek, ha azt akarjuk, hogy jól működjön.
Ez azért is nagyon nehéz, mert a türelem eléggé visszaszorult a modern társadalomban, ahol minden egyre gyorsabb. Említette a könyvben is, hogy néha napokra el szokott vonulni, és ilyenkor kikapcsolja a telefonját – ez mit ad Önnek?
Ez az életet adja – de tényleg! Mindenkinél van az az ingerküszöb, amit érdemes egy kicsit feszegetni. Például el tudjuk-e azt képzelni, hogy elmegyünk hétvégén sétálni egy-másfél órát, és nem viszünk magunkkal telefont. Sokaknak már ez is elképzelhetetlen: miért ne vinnék telefont, bármi történhet! És ezzel, hogy „bármi történhet”, igazolom azt, hogy valójában már függő vagyok, és 80 percre sem tudok megszabadulni. Az utóbbi két évben sok klienssel úgy szerződöm, hogy ha vállalják a folyamatot, miután kilépnek az ajtón, negyed órát még ne vegyék kezükbe a telefont. Ezt biztos sokan megszegik, és már a liftben előveszik, mert meg kell nézni az időt, és akkor már látom, hogy írt a főnököm, és már nem ott vagyok, amiért lassítok a pszichológusnál.
Nekem ez az elvonulás azt adja, hogy felülnézetből rá tudok nézni az életem folyamataira, és ezt csak lassítással, megállással lehet.
Ezért próbálom évente legalább egyszer 10 napra kikapcsolni a telefont, és ezt elfogadják mások is, csak bele kell állni. Ezzel persze együtt jár, hogy abba is bele kell állni, hogy valaki megsértődik, vagy egy munka nem jön össze. Ezt én könnyebben meg tudom csinálni, mert idősebb vagyok, a huszonéveseknek viszont sokszor nincs lehetőségük erre, mert már alapelvárás, hogy mindig elérhetőnek kell lenni. Én azt képviselem, hogy ez nem alapelvárás – időnként engedtessék meg, hogy ne legyünk elérhetőek, hogy a 365 napból legyen X nap a miénk!
Visszatérve a fontos mondatokhoz: a könyv első fejezetében a transzgenerációs téglákról ír, a család által hangoztatott alapigazságokról. Bennem felmerült a kérdés, hogy minden családban vannak-e ilyen jellegzetes mondások, vagy ha nincsenek, akkor hogy találhatjuk meg ezeket a téglákat?
A transzgenerációs téglák a gyermekkorban, szülőktől és más fontos személyektől kapott üzenetek rendszerei, melyek alapján döntést hozunk önmagunkra, a jövőnkre, a világra, és a kapcsolatainkra vonatkozóan. Ezek a szólás-mondások egy mondatba sűrítenek olyan életigazságokat, amiket később is alapként, feltétlen igazságként fogadunk el. Nem biztos, hogy ezek a narratívák könnyen tudatosulnak, de ha már van egy világnézetünk, az nem tud máshonnan fakadni, mint eredendően a szüleinktől. Lehet, hogy kevesebb mondás hangzott el, vagy nem így adták át ezeket, de akkor nekünk kell visszaforgatni, hogy hogy tudnám narratívává összegyúrni azt, ahogyan a családom észlelte a világot. Az analitikusoknak nagyon hiszek abban, hogy kapunk ilyen életre szóló csomagokat – gondolhatjuk azt, hogy mi nem kaptunk, de az gyanús, hogy nem igaz, inkább csak nem látjuk őket. Ez olyan, mint amikor valaki azt mondja, hogy nem szokott álmodni, nem emlékszik rá – de vannak erre vizsgálatok, hogy ha elkezd ezzel foglalkozni, álomnaplót vezetni, akkor eltelik fél-1 év, és kiderül, hogy neki is vannak komplex, mély álmai. Sokszor a TT-k is ilyenek, ha már tudjuk, mire figyeljünk oda, akkor egyre jobban észrevesszük őket. Például meg lehet figyelni, hogy ha a szüleinkkel beszélgetünk, melyek azok a pontok, amik megnyomják a lelkünket, mikor jövünk ki a sodrunkból, és ezek a jelölhetnek olyan mondatokat, amelyek korábban téglaként épültek be.
Ha meg akarjuk találni a transzgenerációs tégláinkat, azon érdemes elgondolkoznunk, a szüleink mit üzentek nekünk az életről, hogy gondolkodtak például a munkáról vagy párkapcsolatokról.
És ha már észrevettük a tégláinkat, és ezzel együtt azt is, hogy újra meg újra visszatérünk ugyanabba a működésmódba, hogy tudunk kilépni belőle?
Ha már van kellő önismeretünk és terápiás felismerésünk, akkor jobban meglátjuk a réseket a téglák között, észrevesszük, ahol be tudunk avatkozni, máshogy dönteni – de nem mindig! Ez egy folyamat, nem egyszer kell rájönnünk, hanem folyamatosan figyelni magunkat, és tudatosítani, mikor csúszunk vissza a hozott anyagra. Einstennek van egy ilyen mondata (állítólag tőle származik, de lehet csak azért terjedt el így, mert így többen megosztják), hogy „a józan ész azon előítéletek összessége, amit 18 éves korunkig összegyűjtünk”. A TT-k is így működnek: azt gondoljuk, az az igazság, de hát nem! Sokszor van igazságtartalma, de nem egy egyetemes origo, ami megmutatja, hogy mindig ilyenek a dolgok.
