Már engem is csapkod a kétévesem: mit rontok el?

Egy kisgyerek számos okból tanúsíthat agresszív viselkedést a szülőkkel szemben, azonban a leggyakrabban két dolog áll a háttérben. Ha ezeket megértjük, a megoldásra is könnyebben rátalálunk.

Kisgyermekkorban a gyerekek gyakran tűnnek agresszívnak. Az állatokat simogatás helyett marcangolják, a kortársakat harapják vagy játékkal dobálják, velünk, szülőkkel pedig verekedni kezdenek. Ilyenkor persze egyből igyekszünk őket jómodorra nevelni, vagyis kifejezzük nemtetszésünket, elmagyarázzuk, miért nem helyénvaló a tettük, és jobb esetben talán javaslatot is teszünk egy elvárt viselkedésmintára.

A legtöbbünk tapasztalata mégis az, hogy próbálkozásaink hiábavalók. Rosszallásunk csak olaj a tűzre. Fokozza a gyerek feszültségét, így a nem kívánt viselkedés előfordulásának gyakoriságát és intenzitását is, amitől a mi türelmünk és eszköztárunk szintén rohamosan fogyni kezd. Bizonytalanokká, tehetetlenekké válunk. Én rontok el valamit? Nem szeret a gyerekem? Nem fogom elég rövid pórázon? Vagy éppen valamiképp túlkorlátozom?

Ha te is hasonló kételyek örvényében kavarogsz, most jól figyelj! Egy kisgyerek sok okból kifolyólag tanúsíthat ilyen viselkedést, azonban a leggyakrabban két dolog áll a háttérben. Ezek ismeretében már a megoldások is hamar nyilvánvalóvá, majd egy kis gyakorlással, könnyen teljesíthetővé válnak.

A dacossággal a mozgásfejlődés is együtt jár

A kisgyerekek hírhedtek a dacosságukról, makacsságukról és intenzív érzelemkitöréseikről. Nem is csoda, hiszen rendkívül látványos és sokrétű ez a jelenség. A csapkodás, a mások és velünk szemben megnyilvánuló agresszió is gyakran ennek része. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindeközben a kis testük mozgásának szabályozása is folyamatos fejlődésben van. Ez pedig magával vonzza az állandó gyakorlás igényét a tökéletesítés érdekében.

Nem véletlen például, hogy időszakosan bajlódunk a harapással. A gyerek sokat használja a száját, így táplálkozik, így fedez fel, és így válik egyre tudatosabb használójává, aminek következtében a feszültségét is ennek segítségével fejezi ki. Ezt követően pedig jönnek a végtagok. Ahhoz, hogy egyre magabiztosabban és pontosabban tudja használni a kezeit, sok-sok próbálkozásra van szüksége. Ez pedig nem olyan egyszerű, amikor oly sok mozdulatsor tiltólistás a hétköznapokon. Nem csapkodunk, nem dobálózunk, nem tépkedünk, nem ütköztetünk össze mindent, nem szórunk ki dolgokat, és végképp nem feszítünk szét vagy zúzunk össze bármit. Ha jobban szemügyre vesszük, 

a gyerekek gyakran (kezdetben) nem is feszültségükben, rosszat akarva kezdenek csapkodni. Egyszerűen gyakorolni akarnak. 

Ennek meggátolását, akadályozását pedig valóban rosszul viselik, hiszen (a dacosság mellett) belső késztetést éreznek az önálló fejlődésre. A jó hír, hogy ha ezt megértjük, a probléma könnyen orvosolható.

Feszült, vagy csak több gyakorlásra van szüksége?

Amikor azt érezzük, hogy a gyerekünknek feltűnően sok agresszív megmozdulása van, mindig érdemes elsőre feltenni magunknak a kérdést: vajon inkább a dühének kifejezése, feszültségének levezetése vezérli a viselkedését, vagy a mozdulatsor élvezete? Mennyi lehetősége van ehhez hasonlót csinálni, számunkra is elfogadható módon? Egy biztos, 

azzal rontani a helyzeten nem fogunk, ha több alkalmat teremtünk az alábbi (szabad) játékoknak: labdázás, babzsák-dobás, kalapácsolás, dobolás, cintányérozás, párnacsata, légycsapózás, vizibombázás, és bármi ehhez hasonló, ami az eszünkbe jut.

Bátran használjuk a fantáziánkat, a lényeg, hogy a mozdulat és annak intenzitása legyen hasonlatos! Így mindig mondhatjuk a gyereknek, amikor hévből nekünk támad, hogy ha csapkodni szeretne, elővehetjük a játék szerszámos ládát, vagy a hangszereket akár. Azt nem kell elfogadnunk, hogy rajtunk vezesse le ezen szükségletét!

De mi van, ha dühében verekszik velünk?

A másik leggyakoribb oka a gyerek velünk szembeni agressziójának természetesen egy felerősödött belső frusztráció. A korosztályra jellemző, túlfűtött érzelem, mely valahogy ki kell, hogy törjön. Hogy mindezt mi váltotta ki, annak feltétlenül érdemes utánajárni. Lehet, hogy az utóbbi időben túl sok volt a környezetében bekövetkező, őt érintő változás? Rossz élmények érték? Nem kap elég lehetőséget önállóan próbálkozni? Esetleg a mi figyelmünket hiányolja, amit – jobb híján – így igyekszik kierőszakolni? Ezeknek nagy részét ugyan nem fogjuk tudni meg nem történtté tenni, de a helyes feldolgozásukban nagyon is sokat segíthetünk a megfelelő hozzáállással és kommunikációval. 

Itt két kulcsfogalomat tartsunk észben: érzelem-elismerés és -kifejezés. 

A kisgyermekkor egyik nagy nehézsége, hogy míg az érzelmek felerősödnek, addig az őket szabályozó agyi terület még fejletlen ahhoz, hogy közben meggondoltan irányítsa a viselkedést. A mihamarabbi együttműködés érdekében tehát nekünk kell segíteni felismerni és elismerni az őket felkavaró érzést („Látom, most nagyon dühös lettél, mert…”, „Nem örülsz neki, hogy így alakult, ugye?”, „Csalódott vagy, mert szeretnéd, hogy…”), ezt követően pedig javaslatot tenni egy elfogadhatóbb kifejezési módra (toporzékoljunk egyet, csapjuk össze a tenyerünket, üssünk egyet a földre).

A gyerek agresszív viselkedését nem kell elfogadnunk – önmagunk tisztelete ugyanis legalább annyira példaértékű a nevelésben –, de a mögötte megbújó érzelmeit mindig, mert azok csakis elismeréssel képesek oldódni. A gyerekünk általa érzi magát érzelmileg biztonságban, s így késznek az együttműködésre, a tanulásra, a fejlődésre.