Még ne engedj el! – A szülői leválásról

A leválás fogalma egyeseknél hol rettegésként, hol lerágott csontként lebeg a szem előtt, egy azonban biztos: mindenki találkozott, vagy találkozni fog vele, és az út nem biztos, hogy már előre kitaposott hozzá. Hazánkban (egy 2019-es felmérés alapján) a 25-34 évesek közel fele még az úgynevezett „mamahotelben” éli életét, átlagosan pedig 27 évesen hagyják el a családi házat. Azonban ahelyett, hogy rögtön elítélnénk őket, fontos rátekinteni az okokra is: a tanulmányok meghosszabodására, a munkavállalás kitolódására és napjaink gazdasági helyzetére is. Azonban a nehézségek dacára akadnak olyan fiatalok is, akiket a szülői kéz tart inkább vissza. Mi állhat emögött? Milyen a „jó leválás”? Létezik egyáltalán ilyen? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Hogy mi is pontosan a leválás? Egy mondatba foglalva a gyermek szüleiről való leszakadása érzelmi és fizikai (pl. anyagi) értelemben. Mondhatni, a már csecsemőkorban megkezdődő szoros kapcsolat és biztonságos kötődés mind azért fontos, hogy végül a serdülőkortól kezdődően a gyermek le tudjon válni a szüleiről. Mindez akár elkeserítő is lehet a szülői nézőpontból, és valóban gondterhessé teheti a kamaszkori időszakot a gyermek valódi leválásáig. Az önállóságra való törekvés akár meg is bánthatja olykor a szülőt, nem értheti, hova tűnt az addig szeretetre éhes gyermeke – és azt is érezheti, hogy többé már nem kapja vissza. De valóban ilyen drámai a helyzet?

A leválás és az „elég jó szülők”

Általában a leválás, a kezdeti serdülőkori lázadás és eltávolodás után egy harmonikus, érzelmileg független kapcsolattal lesz teljes a gyermek és szülő között. A gyermek új párkapcsolatba kezd, családot alapít, anyagilag is függetlenné válik, és mindezek mellett fenntartja a szülővel is a kapcsolatot – csak ez esetben kicsit úgy, mintha már egy hegy két oldaláról szemlélnék egymást. Természetesen mindez nem egyik napról a másikra történik meg, hanem egy hosszas folyamat vége lesz, ahol a felek gyakorolják az újfajta kapcsolódást, és a felállított szerepeiket. Kezdetekben mindez sokszor konfliktusok árán történik, hiszen mindkét felet érhetik sérelmek, kételyek a másik szeretetét és elfogadását illetően. Azonban a leválás végére

a gyermek új lojalitási pontja általában már a partnere lesz, és a szülő egy újabb életszakaszba lépve ezt elfogadja.

Talán így írható le egy megfelelő mederben zajló leválás forgatókönyve, ahol a szülő „elég jó” szülő. Az elég jó szülő  fogalma Donald Winnicott (az ő elméletében az anya) nevéhez fűződik, és egy nagyon fontos (illetve megnyugtató) hozzáállást mutat be a szülőkről: nem kell állandóan tökéletesnek lenni.

Azonban vannak olyan esetek, amikor nehéz megtalálni az elég jó utat is, és valami félre siklik, akár a gyermek oldaláról nézve, akár a szülőéről, hiszen a kapcsolati folyamatok mindig minimum két szereplősek. Ezek a „kisiklások” pedig általában a leválás során is markánsan megjelennek.

Amikor valami félresiklik: a gyermeki szemszög

Bár a cikk elején említett elköltözés életkorának jelentős kitolódása főképp a mai társadalom és gazdasági helyzet számlájára írható, sokszor láthatunk arra is példát, hogy maga a fiatal nem akar önállóvá válni. Ez a helyzet akár mindenkinek kedvező lehet, hiszen a szülő továbbra is szülő szerepben marad, a gyermek pedig az eltartott gyermek szerepben, amíg nem ásunk le ennek a jelenségnek a mélyebb rétegeibe.

Egy újabb, manapság divatosnak mondható kifejezéssel magyarázható ez a jelenség: a Pán Péter szindrómával.

Ez a kifejezés eredetileg a sokáig otthon maradó fiatal férfiakra vonatkozott, azonban kiterjeszthető bármelyik nemre a jelenség. A lényege az, hogy

a fiatal nem akar, vagy nem tud felnőni.

Életkorától eltérően nem vállal komolyabb munkát vagy szakmát, kevesebb önállóságot, autonómiát vállal, mint kortársai, miközben sok esetben a szüleivel él. Ez megjelenhet például úgy is, hogy valaki folyamatosan újabb és újabb egyetemi szakokat végez, azonban nem saját érdeklődésből, vagy a későbbi munkaszerzés céljából, hanem inkább az „örök fiatal lét” fenntartásából.

A Pán Péter szindrómához szorosan kapcsolódhat a kapunyitási pánik, ami szintén az elmúlt években vált igazán jelentőssé a fiatalok körében. Ez egy olyan életszakasznak, élethelyzetnek tekinthető, ahol a fiatal egyfajta krízist él át, erős szorongást, mert fél kilépni az eddigi helyzetéből annak érdekében, hogy vállalja a felnőttkorhoz kapcsolódó életfeladatokat, kötelességeket. Nyomaszthatja az is, hogy nem tudja, mit szeretne pontosan az élettől (milyen munkát, milyen partnert, milyen családot), illetve a mikor kérdése is, ami főleg a kortársakhoz hasonlítgatáskor realizálódik.

Mind a szorongás, mind a 18-20-as években való megrekedés azt eredményezheti, hogy – hol a szülő kedvére téve, hol kevésbé – a gyermek otthon marad, és nem vállalja azokat a feladatokat és normákat, amiket a társadalom (vagy a család) elvár tőle. Ez bár egy kényelmes megoldásnak tűnhet, azonban a jövőre nézve rengeteg feldolgozatlan konfliktust, szorongást és veszteséget is hordozhat magában, amiknek a feloldása komoly munkát igényel.

Amikor valami félresiklik: a szülői szemszög

Mi a helyzet akkor, ha a szülő vágyik arra, hogy a gyermeke mellette maradhasson? Sokszor találkozhatunk olyan szülőkkel, akik a törődés és szeretet nevében igyekeznek maguk mellett tartani gyereküket és kontrollt gyakorolni felettük állandó figyelmükkel. Őket nevezzük helikopter, vagy más néven borostyán szülőknek. Ez a viselkedés,

bár törődésre épül, azonban komoly szorongást, akár depressziót is kiválthat a gyerekekben.

Legtöbbször maga a szülő sem érzékeli, hogy viselkedése ártó jellegű mindkét félnek, így a ráébredés és a megoldás várat magára. Ettől kissé eltérő az a helyzet, amikor a szülő a gyermek mondhatni barátjává lép elő, és az „elég jó” helyett már „túl jó”. Bár ilyenkor a gyermeknek nem feltétlen szükséges megvívnia az autonómia-harcokat, nem jár sok súrlódással a leválás, azonban épp emiatt válhat kevésbé teljessé a folyamat.

Az a kérdés is felvetődhet, hogy mit kezd a veszteségérzettel, a stresszel a szülő, amikor gyermeke elköltözik, megkezdi önálló életét. Sok pótcselekvés alakulhat ki ilyenkor, a ragaszkodás pedig zavarhatja mind a gyermeket, mind akár a felnőtt gyermek párját is. Ezek megnyilvánulhatnak a túl gyakori találkozásban, telefonhívásokban, szokások feletti kontrollban (például főzést, takarítást, gyermeknevelést tekintve). A gyerekek ilyenkor érezhetik azt, hogy kötelességük teljesíteni az „elhagyott” szülő kéréseit és igényeit, azonban ez a folyamat könnyedén eszkalálódhat, és habár a lakhely már különböző, a szerepek és a kapcsolat ugyanolyan maradhat szülő és gyermek között.

Kirepült a fióka – hogyan tovább?

Elsőre rémisztő lehet az üres szoba látványa, a csend a lakásban, azonban ez az időszak is sok lehetőséget rejthet magában a szülők számára. A gyereknevelés, az állandó figyelem sok energiát és időt igényel, így a gyermek leválásával, elköltözésével ezek a dolgok ismét előtérbe kerülhetnek, legyen az kézimunka, utazás, kisállattartás vagy sport. Számos új szerepet is szükséges elsajátítania idővel a szülőknek (például a nagyszülői szerep), amik szintén új ajtókat nyithatnak meg. Ezentúl az új tapasztalatok szerzése, a vágyak megvalósítása akár a szülői pár kapcsolatát is új szintre emelheti, ami egy biztos pont lehet az új helyzetekben is.