Böjte Csaba testvér munkásságát valószínűleg senkinek sem szükséges bemutatni, a 90-es évek eleje óta karol fel szegény sorsú gyermekeket, manapság pedig már több mint 2500 gyermekről gondoskodik munkatársaival karöltve. A kezdetekről, nehézségekről, vallásról és pszichológiáról beszélgettünk.
A papi és szerzetesi pálya előtt villanyszerelőként, majd bányászként is dolgozott. Hogyan formálták ezek az életszemléletét, hogyan járultak hozzá gondolkodásmódjának alakulásához?
Úgy gondolom, hogy minél több mindent meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy reális képünk legyen az életről, és nagyon fontos, hogy ne csak az íróasztal mögül vagy az iskolapadból lássunk rá a világra, hanem
menjünk ki az úgynevezett pofonok földjére, ahol az élet zajlik.
Nekem mindkét lehetőség nagyon fontos volt, mert igazi emberek között, valódi problémákat kellet megoldani, reális időben és ez nem pusztán elmélet, hanem gyakorlat is. Lent a föld alatt bizony, a kemény, durva bányászok között, az élet nem habos torta. Voltam román felderítő katona is, ott 1 év 8 hónap volt a kiképzés. Nagyon hálás vagyok Istennek, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy 25 éves koromban úgy döntöttem, neki szentelem az életemet és teológiára megyek.
Mesélne a hivatása születéséről? A papi és szerzetesi létről?
Ha az ember kimegy az életbe – úgy, mint talán Buddha is – és szembetalálkozik reális problémákkal, pl. szegénységgel, rosszal, akkor három dolgot tehet. Az egyik az, hogy megfutamodik és elmegy a nagyvilágba keresni egy olyan helyet, ahol rend, béke és nyugalom van. A másik az, hogy próbál hazudni magának, nincs is olyan nagy probléma, úgyis magától megoldódik, az ember a fejét a homokba dugja vagy megépíti a maga elefántcsonttornyát: kint a farkas, bent vagyok én, és akkor nincs baj. És a harmadik az, hogy nekiáll, munkaruhát ölt magára, seprűt, lapátot vesz a kezébe és elkezd takarítani. Tehát hiszi vagy bízik abban, hogy kemény munkával, társakat gyűjtve, világunkat talán egy picit szebbé, jobbá, otthonunkká lehet tenni. Na, hát én ezt a harmadik utat választottam és kerestem társakat is magamnak, mindenekelőtt a Jóistenben találtam meg ezt a társat és utána a szerzetesközösségemben, egyházamban.
Igen, a cél, hogy másokkal összefogva, ezt a világot egy kicsit szebbé tegyük.
Biztos, hogyha egy rendezett, normális világban éltem volna, eszembe sem jutott volna, hogy ferences szerzetes legyek, de a kihívásokra úgy éreztem, hogy talán így van legnagyobb esélyem jó választ adni.
A 90-es évek elejétől foglalkozik szegény sorsú gyerekekkel, hogyan kezdődött ez a történet?
Jézus Krisztus arra biztat, hogy a legkisebbeknek legyünk a kisebb testvérei. Az orvos is, amikor egy balesetnél többen vannak, mindig a legsúlyosabb beteghez szalad oda és próbálja elállítani a vérzést vagy megmenteni azt az életet. Akkoriban, a 90-es évek elején, úgy láttam, hogy a társadalmunk legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb részét az utcagyerekek képezik, és azért is döntöttem tudatosan amellett, hogy segítek rajtuk. Az elején, őszinte leszek, nem hittem, hogy ilyen komoly eredményeket lehet elérni. A 90-es évek előtt volt az a nagy pszichológiai vagy genetikai irányzat, hogy az embert mennyire meghatározzák a génjei, a származása, a környezet, ahonnan jön. Most azért, mint pszichológiai lapnak el kell mondanom, hogy az ember sokkal tökéletesebb, mint ahogy én elsőre, valaha is gondoltam volna.
Isten selejtet nem teremt
és a legelesettebb családból jövő gyerek, akin már az úthengeren kívül minden keresztülment, is nevelhető, formálható, számára is felkínálható egy jobb világ távlata.
A megfelelő fejlődés szempontjából Ön szerint mik a legfontosabb tényezők egy gyerek életében? Hogyan érdemes egy nehéz sorsú gyerekhez fordulni?
Ugyanúgy, mint egy virághoz, meg kell öntözni, táplálni kell, tehát szükséges a gyereknek a jó meleg ágyicskó, ahol aludhat, kipihenheti magát, és fontos, hogy kerüljön az asztalra finom étel, de ez egy kettősség, a lónak mindig két oldala van. Lehet, hogy kiszárad az a virág, ugyanakkor az is lehet, hogy elrohad, mert addig öntözzük. Valahol szükséges megtalálni az egyensúlyt: kielégíteni a testi-fizikai igényeit és utána felébreszteni benne a szellemi igényeket a tanulásra, a kíváncsiságra, hogy ő maga húzogassa ki a fiókokat, vajon mi van benne, felfedezze a világot. Talán egyik legfontosabb feladata egy pedagógusnak ezt a kíváncsiságot, ezt az éhséget felébreszteni és tudatosan, az iskolával, oktatással táplálni. A gyerekekben mindig megvan ez, csak a kudarcok, a félelmek bezárkózottá teszik őket. És ugyanúgy fontos a lelki igényeiket is felébreszteni, hogy vágyjanak a jóra, a szépre, a Szentre, az igazra. Ez az elején nehéz, főleg egy utcáról bekerült gyerekkel, mert benne kiskorától fogva nagyon sok negatív tapasztalat van, ha te meg akarod simogatni, ő védekezik és azt hiszi, hogy támadsz.
Idő kell amíg rájön arra, hogy van egy másik világ is, ahol párbeszéd, szép szó, kacagás, béke van.
Egy korábbi interjúban azt mondta: „érzelmi analfabéta a mai ember”. Hogyan érdemes, hogyan lehet jól szeretni?
Ez ugye Bagdy Emőke labdája, amit én tovább pattogtattam és tényleg úgy is gondolom, hogy az érzelmeink skálája nagyon szűk. A gyerekeknek mondtam is, hogy a vágyaink, az érzelmeink sokszor olyanok, mint egy ló, ami alattunk van, amin lehet vágtatni, de ami le is dobhat a hátáról. Fontos, hogy uraljuk ezeket, és hogy a gyeplő nálunk legyen, ne legyünk kiszolgáltatva az ösztönöknek, félelmeknek, szorongásnak meg minden egyébnek. Itt jön az Önök feladata, rádöbbenteni az embert arra, hogy mennyire összetett. Rámutatni, hogy igazából ki is vagyok én, és mi az, ami csak ajándék, ami a kezemben van, de nem én vagyok. Egy bicska az nem én vagyok, még akkor sem, ha megvágom magamat. Az egy ajándék, amit talán a szüleimtől kaptam: hasznos, fontos, nem kártékony, de ha nem tudom uralni, magamban és másban is kárt teszek.
Elterjedt gondolat, hogy ha Isten valóban létezik, akkor, hogy engedheti meg, hogy szenvedés és fájdalom legyen a világon. Milyen választ adna erre a kérdésre?
Nagyon hálás vagyok, hogy ebben a kinti világban élhettem, sokszor úgy érzem, hogy a kudarcok és nehézségek alázatosabbá, szerényebbé, óvatosabbá, bölcsebbé tettek. A gyereket nemcsak simogatással, jó szóval lehet nevelni, hanem sokszor egy nagyon kemény edzéssel is, amikor folyik róla a víz, izomláza van, attól a gyerek több lesz, erősebb lesz. Azt hiszem, hogy nagyon sokszor különbséget kell tenni azon nehézségek között, amelyekkel az élet együtt jár, és azok között, amelyet akarva vagy akaratlanul mi okozunk saját magunknak és egymásnak. A Jóistenre kár haragudni, meg a villanypóznára is, ha valaki részegen neki hajt 120-szal. Nekünk kellett volna kézben tartani a kormányt és önmagunkat is uralnunk kellett volna. Ha az érzelmeim elragadnak, ha érzelmi analfabéta vagyok, akkor az olyan, mint tapasztalat nélkül beülni az autóba, vagy óvatosság nélkül kézbe venni egy csodaszép bicskát, amit az anyámtól kaptam és elkezdeni hadonászni vele. Ilyenkor borítékolható a fájdalom, a szomorúság, de nem az édesanyám a hibás, aki a bicskát adta, hanem nekem kellett volna jobban felkészülnöm erre.
A mélyebb, nagyobb tragédiákat nem szabad a Jóisten nyakába varrni.
Olyan szépen írja a Szentírás, hogy Jeruzsálem falai előtt Jézus leborul és sír, és azt mondja: „hányszor próbáltalak összegyűjteni, mint kotló a csibéit, de ti nem akarjátok”, de Isten ettől nem fordít nekünk hátat, hanem virágvasárnapon csak bevonul Jeruzsálembe. Biztosan látta, hogy igazából a gyerekek meg a szájtáti nép itt Hozsannázik, de Pilátus, Heródes meg a többiek sehol sincsenek. Ennek ellenére ő nem menekül el Jeruzsálemből, hanem nagycsütörtökön, amikor Péter kardot ragad, hogy megvédje őt, azt mondja neki, tedd el, mert aki kardot ránt, kard által vész el. Pedig Jézus biztos összepakolhatott volna és hazamehetett volna a Mennyek országába, de nem tette, hanem hitt a szeretet végső győzelmében. Nagycsütörtökön, nagypénteken köztünk maradt és a kereszten sem omlott le a hite, nem kezdte átkozni a Mennyei Atyát, vagy az apostolokat, nem köpködte le a hóhérait, hanem végtelen önuralommal, élő hittel, bocsánatot kért a mi nevünkben a Mennyei Atyától, sőt életét utolsó leheletével, szeretettel a Jóisten kezébe helyezte. Világos, hogy Isten nem akarja a rosszat és megtesz mindent, hogy mi magunk is jobbá váljunk.
Azt gondolom, hogy azóta a mi Urunk, Jézus Krisztus sokszor sírt, nemcsak Jeruzsálem falai előtt, hanem talán Budapest falai előtt is, vagy Déva falai előtt meg az én házam ablaka előtt is, hogy hányszor próbált ő jóra, szépre, szeretetre vezetni bennünket, de hát vajon mi akarjuk-e – ez a nagy kérdés.
Mit gondol a vallás és a pszichológia kapcsolatáról?
Az élet az egy egységes egész, nem lehet szétszabdalni. Az a teológia, amelyik nem veszi tudomásul az embernek a testi-lelki-fizikai adottságait, paramétereit, az valami buta dologra fog rájönni. De a biológusnak is szükséges, hogy lássa az ember céljait, álmait, terveit, hogy igazából mi mozgatja őt. Ugyanúgy a pszichológusnak is biztosan nagy szüksége van arra, hogy az embert a maga egységében, egészében kezelje, kutassa. Olyan érdekes felfedezések vannak mostanában, például, hogy az ember elektromágneses mezőt generál maga körül, nemcsak a telefonom, hanem én magam is. És hiszem is, hogy az egyháznak és a tudományágaknak sem szabad elzárkózniuk az új felfedezések elől, mert összefügg a világ, és én örvendek, hogyha ennek az összetett csapatjátéknak részesévé válhat a teológia, az egyház, a hit világa.
A humanisztikus pszichológia elgondolása szerint minden ember eredendően jó, hogyan értelmezhetjük ezt a feltételezést a hit szemén keresztül?
Azt szoktam mondogatni, hogy Isten selejtet nem teremt, úgyhogy ezzel nagyjából egyetértek. Ennek ellenére tény, hogy az ember ki van téve a rossznak, egyrészt folyamatosan támadás alatt állunk, másfelől hajlamosak vagyunk mi is olyan megoldásokat keresni, amelyek nem a szeretet útján fakadnak. Én nem osztom Rousseau nézetét, hogy csupa happy minden, és hogyha az embert elengedem, magától is jó irányba fog fejlődni. Azt látom a gyereknevelésben, hogy nagyon sokszor nagyon határozottan a gyereknek el kell mondani, hogy mi az, hogy kincs, mi az, hogy világos és sötét, és ezeket a különbségeket fontos, hogy a gyermek a valódi világban megtapasztalja, megértse, és szabad akaratával jó döntéseket tudjon hozni.
Hogyan építhet minket emberként az Istennel való bensőséges kapcsolat?
A Jóistennek a legelső parancsa az, hogy Uradat, Istenedet imádd. Az ember úgy született, hogy nyitott a végtelenre, mindannyian vágyunk a végtelen jóságra, szépségre, igazságra, bölcsességre és szerintem ezek az abszolút értékek Istenben találhatóak meg, a teremtményekben nem. Egy vallásos ember Istenben megtalálja ezeket az értékeket és a társaitól, akár a férjétől, feleségétől, gyermekeitől nem várja el, hogy ők értelmet adjanak az életének, boldoggá tegyék. Úgy gondolom, az embereket, a teremtményeket szeretnünk kell, ők nekünk társaink, akikkel bebarangolhatjuk a világot, de nem az életünk értelmei, nem az életünk céljai. Ha a teremtményekből, akár a férjedből, gyermekedből, foci csapatodból, egyházadból, népedből abszolút értéket csinálsz, akkor az bálvány lesz. Azt hiszem a társadalmunknak a legnagyobb problémája innen fakad, hogy olyan dolgokat várunk el a szerelmünktől, társunktól, amire ő képtelen. Ő nem tud végtelen örömöket, végtelen békét adni neked, nem képes arra, hogy az életed értelme legyen. Ilyenkor szegény gyerekünk nem kap levegőt mellettünk, mert „én érted élek, te vagy az én életem értelme”, és ő nem vágyik arra, hogy ezt a nehéz feladatot hurcolja magával. Szerintem nagyon nehezen lehetünk egészséges emberek Istenhit nélkül és Istenben megtalált boldogság nélkül.
Ha ez így helyre pattanna, hogy megtalálom Istent, akit imádok és embertársamat, akit szeretek, akkor lenne kerek egész.
Mert, ha én olyasmit várok el embertársaimtól, a népemtől, a foci csapatomtól, amit egyedül Isten tudna megadni nekem, akkor előbb-utóbb csalódni fogok. Ezért van ennyi válás, ezért van ennyi harag és veszekedés, mert olyasmit várok el a páromtól, amit ő biztosan nem tud megadni és akkor logikus, hogy nem ő az igazi, de nem vele van a baj, egyszerűen bálványt akartam belőle készíteni és ő erre alkalmatlan, képtelen, mert nem ez a hívatása, nem ez a célja.
Végezetül, mi az az üzenet, amit mindenképp szeretne átadni az embereknek?
Azt, hogy van megoldás, nem egy zsákutcában vergődünk, nem igaz az, hogy a világ végére kell készülni, sokkal inkább egy új világ hajnalában állunk. Ez a rovat is, amit Önök kitaláltak igazából nem a vég kezdete, hanem a holnap előszele. Adja Isten, hogy ez a hit, ez a remény mindannyiunkat átjárjon és ne egy letűnt világ történészei, hanem egy új holnap prófétái legyünk.
Címlapkép: Thaler Tamás
