Amikor egy nehézséggel találkozunk egyéni, párkapcsolati és családi életutunkon, gyakran nem hozzáférhető számunkra a megoldási eszköztárunk. Vajon fel tudjuk-e idézni, melyikre milyen megoldási próbálkozásokat ismerünk, milyen forgatókönyveket leshettünk el a felmenőinktől vagy kortársainktól? Hogyan tudunk felkészülni az előre kiszámítottan érkező, az egyes életciklusokban benne foglalt nehézségekre? Ezeket a kérdéseket feszegette Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta a Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tartott előadásában. Tudósításunk.
Kozma-Vízkeleti Dániel előadására minden hely elkelt, és az előadó a tőle megszokott dinamikus és közérthető stílusban beszélt a közönségnek az egyéni, párkapcsolati és családi életút legfőbb szakaszairól és azok nehézségeiről, valamint megoldási lehetőségeiről. Felhívta a figyelmet arra, hogy ez a három életút bár egymástól különböző fejlődési szakaszokat jelent, nem elválaszthatók egymástól, hiszen folyamatosan kölcsönhatásban is vannak egymással: az, hogy az egyéni életutunkon hol járunk, kihatással van a párkapcsolati és családi életünkre is, valamint fordítva.
Az egyéni életút
Az egyéni életút kapcsán Kozma-Vízkeleti Dániel nem kerülte ki a kikerülhetetlent, és Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletének megemlítésével indított, ugyanakkor a kifejtésébe nem bocsátkozott. Ehelyett a Magyarországon talán kevésbé ismert levinsoni koncepciót mutatta be a közönségnek. Levinson szerint az életben 3 nagy változási időszak vár ránk, és ezek közé ékelődnek az úgynevezett „kegyelmi időszakok”, melyek kevésbé intenzívek és megterhelők, és jók arra, hogy felkészüljünk a nagyobb változással terhes időkre.
Ez utóbbiak közé tartoznak a manapság már sokat kutatott kapunyitási pánik évei. A fiatal egy sor megoldandó feladattal, társadalom által közvetített elvárással szembesül: végezve a tanulmányaival, meg kell hogy alapozza az egzisztenciáját, ha még nem tette meg, előbb utóbb ki kell repülnie a családi fészekből, ki kell vívnia érzelmi függetlenségét a szüleivel szemben, párkapcsolatot kell kialakítania és fenntartania. Mindezek nagy nyomást helyeznek rá, és nagyon nehéz minden téren megfelelnie, ezért kifejezetten megterhelőnek élhetik meg ezeket az éveket a fiatalok.
A következő szakaszt „felező” néven említette az előadó, utalva arra az időszakra, amikor a 40-es éveinkben tudatosodik bennünk, hogy nagyjából ugyanannyi van még hátra az életünkből, mint amennyi eddig eltelt. Számvetésre késztet minket ez a tény, és elgondolkodunk azon, hogy nem szalasztottuk-e el teljességében megélni eddigi éveinket.
Ha pedig bizonyos témák kapcsán arra jutunk, hogy már soha többé nem nyílik majd lehetőségünk beteljesíteni egykori vágyainkat, és emiatt hiányt élünk meg, az felerősítheti egzisztenciális szorongásainkat.
Természetesen a szakasz magában rejti annak a lehetőségét is, hogy a számvetésünket megelégedettséggel abszolváljuk, mindenesetre az biztos, hogy ilyenkor van bennünk egy késztetés arra vonatkozóan, hogy átgondoljuk az addigi életünket, és lélektanilag nem mindegy, hogy mire jutunk – mondta a kiképző család-pszichoterapeuta.
Végezetül a kapuzárási pánikról esett néhány szó, mely egy markáns változási időszak. Ilyenkor az aktív életvitel egyre inkább elveszti dominanciáját, sor kerül a nyugdíjazásra, ami azzal együtt, hogy felszabadító is lehet, magában hordja a szerepveszteségek megélését. Az, ami eddigi életünket jelentős részben kitöltötte és dominálta (a munka), egyszer csak megszűnik, és valamivel új struktúrát kell adni az időnknek. Az is egy terhes felismerés lehet, hogy bizonyos dolgok nem mennek már úgy, mint azelőtt, és megéljük a testünk öregedését. Kulcskérdés, hogy tudunk-e új értelmet adni ezeknek az éveknek, és megtalálni a megelégedettséget az öregkor nyújtotta szerepeinkben és lehetőségeinkben is.
A párkapcsolatok fejlődése
Az előadó Margaret Mahler elmélete alapján vázolta fel azokat a szakaszokat, melyeken egy párkapcsolat végighalad. A lila köd időszakáról mint szimbiózisról beszélt: a „te” és „én” „mi”-vé válik. A párok ilyenkor arra vágynak, hogy lehetőleg napi 24 órát töltsenek együtt, minél intenzívebb testi közelségben. Akkora az összehangolódás, hogy kitalálják egymás gondolatait is, ami egy nagyon pozitív élmény, ugyanakkor a későbbi veszélyeire is felhívta a figyelmet Kozma-Vízkeleti Dániel. Probléma abból van – érvelt az előadó –, amikor az egymás gondolatainak a kitalálása később, a lila köd feloszlása után már elvárássá válik. Ismerősen csenghet a mondat: „Ha igazán szeretsz, akkor kitalálod, hogy mire van szükségem.” Ez azonban már sokkal inkább egy játszmahelyzetre emlékeztet, és elvezethet ahhoz a csapdához, hogy a másik szeretetét a gondolatolvasási képességéhez kötjük, ami azért nem szerencsés, mert jó eséllyel senki sem egy gondolatolvasóval él együtt.
A szimbiózist a differenciáció követi: a kezdeti összeolvadás után egyre inkább előtérbe kerülnek az egyéni igények, ami konfliktusokat szülhet, és ez sokszor megijeszti a párokat azok után, hogy eddig minden tökéletesnek tűnt. A párnak azt a feladatot is abszolválnia kell, hogy kialakítsák a közös életük szabályait: döntéseket kell hozni például arról, hogy mire költenek pénzt és mire nem, milyen „házirend” érvényes otthon, abban kinek milyen szerepe van, illetve az is egy fontos kérdés, hogy mekkora egyetértés van a szülőlátogatások, azok gyakorisága és módja kapcsán. Kozma-Vízkeleti Dániel a nehézségekkel együtt hangsúlyozta, hogy ez egy nagyon termékeny időszak tud lenni, és ha megküzdi az akadályokat a pár, az még inkább összekovácsolja őket. Az is egy lényeges szempont továbbá, hogy
lélektani értelemben ilyenkor találunk vissza magunkhoz az összeolvadt, szimbiotikus állapotból.
Épp ezért ekkor van meg a lélektani tere annak, hogy gyerek szülessen, hiszen a gyermekvállaláshoz két ember kell, azonban mint láttuk, a szimbiózisban egyek vagyunk.
A differenciáció a gyakorlás időszakával folytatódik, ahol még hangsúlyosabbá válik a pár tagjainak önmagukra irányuló fókusza, például kulcskérdéssé válik az önmegvalósítás és a karrier. Ha születettek gyerekek, akkor ilyenkor egy sor megoldandó feladat áll a szülők előtt a gyerekekkel kapcsolatban, és meg kell tanulniuk szülőként is együttműködni, ami megint csak nem megy egyik napról a másikra. Ez egyébként a leghosszabb időszak, hiszen egy-két évtizedet is felölelhet. Ilyenkor a párkapcsolat elsődleges funkciója Kozma-Vízkeleti szerint az, hogy hazaesve a nap végén, egyfajta érzelmi töltőállomás tudjon lenni a pár tagjai számára. Nem csekély a kihívások száma, hiszen a külvilág felé fordulás nemcsak a munkával kapcsolatban nyit meg kapukat, hanem új férfiakkal és nőkkel is kecsegtet. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban a leggyakoribb, hogy külső kapcsolat jön létre. Azok, akik ezt a korszakot is átvészelik egymás mellett és megdolgozzák, nagy lépést tesznek az úgynevezett érett párkapcsolat felé.
Ezt azonban még megelőzi az újraközeledés időszaka, amikor a párnak a normatív eltávolodás után vissza kell találnia egymáshoz. Ez abban a helyzetben éleződik ki a leginkább, amikor a gyerekek kirepülésével a pár ismét kettesben marad otthon, ezáltal a szülői szerepükből egy nagy részt leadnak, és újból előtérbe kerül a házastársi vagy párkapcsolati szerep, ami adott esetben ijesztő is lehet, hiszen akár évtizedek telhettek el úgy, hogy nem töltöttek ennyi időt kettesben.
Kozma-Vízkeleti Dániel beszélt a kulturális különbségekről is: a nyugati kultúrát a szimbiózis féltése jellemzi, hiszen ha egy pár összejön kedden, szerdán már valószínűleg elkezdenek azon aggódni, hogy mi lesz, ha elmúlik a szerelem. Ezzel szemben a keleti kultúrában, ahol gyakran a szülők döntik el, hogy a gyerekeik kihez mennek hozzá, ez teljesen máshogy alakul: ők azzal küzdenek, hogy megszeressék azt, akit melléjük rendeltek.
Az est zárásaként az előadó beszélt a családi életciklusokról is, és hangsúlyozta, hogy az egyéni, párkapcsolati és családi szint mindig egymással párhuzamosan fejlődik. Azt is fontosnak tartotta elmondani, hogy egy adott probléma kapcsán mindig a család egészét érdemes megvizsgálni.
