A koncentrációs táborok összesen több millió ember szenvedését és halálát okozták, azonban a trauma lenyomatától sem a túlélők, sem a túlélők gyermekei, és sok esetben még a túlélők unokái sem képesek szabadulni. Hogyan lehetséges a trauma generációkon átívelő öröklődése? Milyen következményei lehetnek ennek? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keresünk választ.
Napjainkban a trauma kifejezést rendkívül széles körben használjuk: a hétköznapi gondolkodásban egyre inkább a trauma szóval utalunk minden olyan történésre, amely szorongató, riasztó, félelemkeltő, vagy valamifajta veszteségélmény kapcsolódik hozzá. A fogalom azonban ennél sokkal árnyaltabb. A trauma pszichés vonatkozásai közt meg kell említeni, hogy a traumatikus helyzet a mindennapi életben megtapasztalt szituációktól extrém mértékben különbözik. Jellemző, hogy az egyén kiszolgáltatott, kontrollvesztett, tehetetlen, és szélsőséges fenyegetettséget él át. Továbbá fontos, hogy a személy felismeri, hogy fizikai és pszichés épségét súlyosan fenyegetik, azonban mivel az ilyen szituációk nagyban eltérnek a hétköznapi élethelyzetektől, nem képes védekezni a veszéllyel szemben. Az előbbiekben felsoroltak miatt pedig az egyén azon vélekedése is szertefoszlik, hogy a világ biztonságos, megbízható, az események pedig bejósolhatók.
A traumatikus körülmények tehát hatalmas megterhelést jelentenek az áldozatok számára. A traumatikus események osztályozása során a szakirodalom elkülönít egy olyan kategóriát, amely a háborús és politikai erőszakot mint szélsőségesen veszélyes szituációt emeli ki. A felosztás alapján ide sorolhatók a holokausztot túlélők is.
A trauma intergenerációs átadása
A traumák intergenerációs átörökítésének jelentőségére először a holokauszttúlélő egyének utódainak különféle pszichés problémái hívták fel a figyelmet. Ezen személyek közös jellemzője, hogy nem élték át közvetlenül a koncentrációs táborok borzalmait. Sőt, sok esetben még tudomásuk sem volt róla, hogy a felmenőik közül valaki érintett volt, mégis hordozták sejtszinten a trauma nyomait. Kezdetben a szakemberek erősen vitatták, hogy a gyermekek, fiatal felnőttek problémái összefüggésbe hozhatók lennének a szülők, nagyszülők traumatizáltságával. Az 1970-es évektől kezdve azonban fokozatosan nőtt a területtel kapcsolatos érdeklődés.
Egy úttörő vizsgálatban Jehuda és munkatársai 2015-ben bizonyították, hogy az elszenvedett tragédia az utódokban él tovább, és ez a gének szintjén is megnyilvánul. A kutatásban 32 olyan zsidó férfi és nő génállományát vetették vizsgálat alá, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait, ezt később összevetették a gyermekeik génállományával. A kutatás során a szakemberek azt találták, hogy
a túlélő szülők és gyermekeik esetében is a stresszhormonok szabályozásában érintett gének hasonló részeiben volt módosulás.
A tanulmány további érdekessége, hogy a vizsgálatban szereplő, haláltáborokba deportált személyeket összehasonlították azon zsidó családok génállományával, akik a zsidóüldözés idején Európán kívül éltek. Ez pedig azt az eredményt hozta, hogy az előbbieken említett génelváltozás az Európán kívül élő csoportban nem volt kimutatható.
A DNS a genetikai információt tárolja, de a DNS-ben található gének az öröklődés meghatározói is: a biológiai információk következő generációba történő átadásában segítenek. Azonban bizonyos környezeti tényezők, mint például a koncentrációs táborok által okozott trauma, módosíthatják a gének működését. Ezek a módosult gének pedig képesek eljutni a következő generációkba, befolyásolva ezzel az utódok életét, jóllétét.
Evolúciós értelemben fontos funkciója van annak, hogy az előző generáció által megtapasztalt megküzdési módokat, érzelmi reakciókat a következő generációba is átörökítsük. Hiszen gondoljunk csak bele: ha az előző generáció egy tagja súlyos, elhúzódó traumán esett át, akkor a szervezet
a következő generáció tagját már eleve meghatározott reakciókkal, genetikai üzenetekkel fogja felvértezni
annak érdekében, hogy a felmenőik traumáival könnyebben legyenek képesek megbirkózni. Ez mindeddig előnyösen hangzik, azonban ennek óriási hátránya is lehet, a szervezet ugyanis ilyenkor egy állandó védekezésre előhangolt állapotban van, egy olyan környezetben, ahol a veszélynek nyoma sincs. Ez pedig a poszttraumás stressz zavar kialakulásának kedvezhet.
A trauma következményei a túlélők gyermekeinél
A különféle beszámolók alapján fény derült arra, hogy a túlélők gyermekeinek, unokáinak a pszichológiai problémái változatosabbak azon egyénekhez képest, akik közvetlenül élték át a haláltáborok borzalmait. Ennek az egyik oka talán az lehet, hogy a túlélők a koncentrációs táborok felszabadítását követően különböző országokban, különböző körülmények között éltek, különböző körülmények között hozták világra és nevelték is gyermekeiket. Emellett az is befolyásolhatja a tünetek milyenségét, hogy a szülők mennyire voltak képesek szenzitív, válaszkész nevelésre.
A tünetek között megjelenhetnek szorongásos rohamok, rémálmok. Ezek mellett a mindent átható bizonytalanság érzése is megmutatkozhat, valamint az attól való intenzív félelem, hogy a dolgok egyik pillanatról a másikra rosszra fordulhatnak, ez pedig egy állandó készenléti állapothoz és a környezet folyamatos monitorozásához vezethet. Rendkívül nagy érzékenység jellemezheti őket emellett az őszintétlenséggel szemben. Ezek mellett érintett lehet a stabil, biztonságos, bizalmon alapuló kapcsolat kialakításának képessége is: a fontos személytől való elválás, akár rövid időre is, heves szorongást válthat ki.
Általános lehet az a vágy, hogy az utódok a szülők életét minél teljesebben megismerjék, megértsék. Konfliktus forrását jelentheti az is, hogy a szülők a gyermeküktől várhatják el vágyaik beteljesítését, a gyermekek pedig ehhez akár tudatosan, akár tudattalanul, de igazodhatnak, úgy érezhetik, hogy nekik valamiképpen kompenzálni kell szüleik nehéz életét. Továbbá a szülők részéről megfigyelhető a túlvédő, vagyis az overprotective magatartás, amit az a fajta félelem motivál, hogy akár a gyermeküket is elveszíthetik. De előfordulhat az is, hogy a szülők gyermeküket már a legkorábbi időszaktól kezdve önállóságra próbálják nevelni annak érdekében, hogy ha hasonló tragédia ismét előfordulna, akkor nagyobb esélye legyen a túlélésre.
Mindezeken túl problémás lehet a gyermek számára a saját agresszív érzéseinek a kifejezése és megélése is, hiszen azt érzi: nem bánhat valakivel csúnyán, aki már korábban számos megpróbáltatásnak, súlyos traumának, szélsőséges bántalmazásnak volt kitéve. Ha mégis megteszi, bűntudatot fog érezni, azonban, ha ezek az impulzusok elfojtás alá kerülnek, szintén kibillenthetik a pszichés egyensúlyt. Az előbbiekben felsorolt tényezők pedig alapvetően meghatározhatják az egyén élethez és világhoz való viszonyulását, érzelmi beállítottságát is.
Aki Auschwitzban született – Orosz Angéla története
Az egyik legismertebb talán Orosz Angéla története, aki egyike annak a két csecsemőnek, akik a haláltáborban születtek és túlélték a borzalmakat. Ő Auschwitzban született a koncentrációs tábor felszabadítása előtt alig több mint egy hónappal. Tizenegy éves volt, amikor az édesanyja, Bein Vera elmesélte születésének körülményeit. Angéla édesanyja két hónapos terhesen érkezett meg Auschwitzba, ahol bevallotta Mengelének, hogy gyermeket vár. Hét hónapos terhes volt, amikor kísérleteket hajtottak végre rajta, ám ennek ellenére mind Vera, mind pedig a magzat életben maradtak. Angéla alig egy kilogrammal jött a világra és felnőttként sem nőtt másfél méternél nagyobbra. Angéla elmondása szerint a holokauszt az egész életére rányomta bélyegét. Beszámolt róla, hogy az édesanyja már hároméves korában bevásárolni küldte önállóságra nevelés céljából, mert úgy gondolta, hogy a holokauszt bármikor megismétlődhet. Egy másik történet szerint a gyermeke megszületése előtt iszonyú félelmet érzett. Ezt valószínűleg az ő születési körülményei is erősen befolyásolhatták.
A történetükben fontos szerepet játszik a harmadik generáció tagja is. Kati – Angéla lánya – is szenved felmenői Auschwitzban elszenvedett borzalmaitól. Ő rákkutatóként él és orvosként tudatosan próbál tenni az ellen, hogy az ő gyermekei már ne szenvedjenek a transzgenerációs trauma következményeitől.
A poszttraumás növekedés jelensége
Nem minden traumát elszenvedő személy tapasztal poszttraumás stressz-zavarra jellemző tüneteket, a kutatások azt is igazolták, hogy holokauszt túlélők gyermekei közül nem lesz mindenkinek érzelmi, viselkedéses és kötődési problémája.
Sőt, sok esetben megfigyelhető az is, hogy a pszichológiai alkalmazkodás a trauma előtti állapothoz képest egy magasabb szintre jut, ezt poszttraumás növekedésnek nevezzük.
Előfordulhat, hogy a trauma hatására az egyénben olyan masszív ellenálló-képesség alakul ki, amely lehetővé teszi, hogy minden nehezebb életeseményre adaptívan reagáljon. De számtalan példával lehetne szemléltetni azt is, hogy mind a holokauszt-túlélők, mind a túlélők gyermekei, unokái társadalmilag hasznos tevékenységeken, művészeten, irodalomon keresztül rehabilitálják a múlt történéseit.
Összességében tehát megállapítható, hogy a holokauszt túlélők által elszenvedett, szélsőséges intenzitású trauma destruktívan hathat mind a saját életükre, mind pedig a következő generációkra. Azonban sok esetben a túlélők számára a trauma egy mindaddig rejtett, hatalmas energiával rendelkező erőforrást aktivál, ami kreativitásban, az élet értelmének megtalálásában csúcsosodhat ki. A túlélők gyermekei, unokái pedig egyfajta küldetést kaphatnak a jövőre nézve, s akár a hivatásukon keresztül is feldolgozhatják a múlt traumatikus történéseit.
Források:
Békés, V. A. (2012). Trauma és narratíva – a Holokauszt trauma reprezentációja. Budapest: Ad Librum Kiadó.
Orvos-Tóth, N. (2018). Örökölt Sors. Budapest: Kulcslyuk Kiadó.
Pohárnok, M. & Lénárd, K. (2015). A trauma lélektana. In: Gyöngyösiné, K. E. & Makó, Sz., H. (szerk.): Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana. Pécs: Pro Pannonia Kiadó.
